Íme, a Hard and Easy címet viselő OneShot...

Instrukciók az íráshoz: A történet a 3x09 rész után közvetve játszódik. Ha valaki még nem látta ezt a részt, annak erősen spoiler-s lehet. (Mint általában az összes fict-em :D) Meglepő lenne, ha a 3x10-be ilyen jelenetet raknának...de, ugye a fantázia határtalan :) Enjoy!

Caroline Forbes az ágyán összekuporogva bámulta szobája padlójának egyetlen egy pontját. Szemeiből semmilyen érzelemre utaló jelet nem lehetett kiolvasni. Se fájdalmat, sem pedig örömöt. Ha bárki látta volna ilyen állapotban, nem biztos, hogy megérte volna a holnapot elmegyógyintézetbe zárás nélkül. Úgy nézte, mintha azt várná, hogy az kettényíljon és előmásszon belőle valaki, aki segíthet rajta. De tekintete még így is üresnek hatott. Már vagy egy órája szakadatlanul mustrálta szobájának ugyanazon részét, ám egy pillanatban, mintha elméjében elpattant volna egy ér, úgy változtatta át arckifejezését. Már sehol sem volt az a kétségbeesett Caroline, aki percekkel ezelőtt meg sem tudott szólalni az őt ért sokktól. Lelkiállapotának érzelmi skáláján, fokozatosan haladt a szavakkal ki nem fejezhető mértékű düh felé. Nem bírta felfogni, nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy Tyler nem képes harcolni Klaus irányítása ellen. Azt meg végképp nem tudta magában hova tenni, hogy szerelme hálás annak az embernek, aki ha tehetné, egész Mystic Falls-t a földel tenné egyenlővé. Nem habozna körbejárni a város összes házát és egytől-egyig lemészárolni az ott lakó embereket. Nem törődve azzal, hogy gyermek vagy épp felnőtt az illető. Ráadásul, mikor a legnagyobb szüksége lenne a barátjára, akkor nincs vele. - Méghozzá miért?- kiabálta maga elé ingerültségtől ökölbe szorult kezekkel. - Mert Klaus a maga képére formálta. - nagy sóhajtozás közepette nyögte ki ezt a pár szót. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan méreg szétterjedt volna testében, kezdve a szívével. És ezt a mérget fájdalomnak hívták.- Klaus mindennek az oka...- suttogta, miközben tenyereibe temette arcát. Valóban így volt, a hybrid minden egyes szerettét bekebelezte, mint egy kiirthatatlan vírus. Legjobb barátját üldözi, amíg csak él, és ugyanezen személytől elvette szerelmét, Stefant is. Most meg Ő tőle...Tylert. Hacsak a volt vérfarkasra gondolt, ki egy órája hagyta el a Forbes házat, összeszorult a gyomra és fojtogatta a kitörni látszó sírás. Szinte már tökéletesen alakult kapcsolatuk, igaz voltak benne hullámvölgyek, de melyik kapcsolatban nincsenek? Szerelmes volt az újdonsült hybridbe, és most bármit megadott volna azért, hogy normális körülmények között együtt legyen vele. De nem így. Némaságával Ő adta ki Tyler útját, Ő volt az, aki szakított vele, mégis Őt emésztette belülről a kínzó, szűnni nem akaró fájdalom. Ahogy ezek a gondolatok mardosták lelkét, úgy peregtek le arcáról az egyre nagyobb könnycseppek. Végül keserves zokogásban tört ki, mellyel együtt az ágy melletti éjjeliszekrényen lévő lámpát felkapta, és egy gyors mozdulattal hozzávágta a szekrényéhez. - A francba! - ordította, a neki semmit nem ártó tárgy után. Újból a tenyerei közt találta meg a vigaszt. Zokogása már-már fülsüketítőnek hatott. Hiába, a vámpírság átka, hogy kikapcsolt érzelmek nélkül kell átvészelni a nehéz időket. Persze, lehet más utat is választani. Caroline a nehezebbet, és a hosszabbat választotta, így megmaradtak számára a gyötrő érzelmek. - Szedd össze magad Caroline! - utasította magát jobb belátásra, majd vékony kezeivel letörölte könnyeitől eláztatott arcát. Hirtelen oldalra kapta fejét, érzékelve, hogy a bejárati ajtónál áll valaki. Meg sem várta a kopogtatást, vámpírsebességgel termett az ajtónál. Mielőtt kinyitotta volna, még egyszer megtörölte arcát, ellenben így is jól látszódott kipirosodott szemein, hogy sírt. Amíg a kinézetével bíbelődött, addig az idegen már elkezdte ritmusosan ütlegelni az ajtó felületét. - Liz, nyisd ki az ajtót!- kiabálta nagy dübögések közepette, a nem várt látogató. - Jól van, Jól van, itt vagyok már.- válaszolta Car az ajtó másik feléről. - Nem mintha én lennék Liz.- gondolta. A szőkeség ajtót nyitott, majd értetlenséggel hangjában szólalt meg. - Damon? Mit keresel itt? - tette fel a kérdést, a küszöbön ácsorgó vámpírnak.

• Szerinted? Az idősebb Forbest keresem, mint hallhattad.- vágott egy kelletlen félmosolyt.
• Igen. Azt hallottam. De miért keresed? - érdeklődött már türelmetlenül a másik.
• Beengednél végre? - kérdezte az ajtófélfának dőlve, karba tett kezekkel.
• Mikor lettél ilyen jófiú? Tudod, hogy szabad bejárásod van, nem kell már az engedélyem ahhoz, hogy begyere.
• Szöszi, egyszer az életben akarok udvarias lenni, erre ezt is derékba töröd. Tekintve a mai estét, ezt meg kéne becsülnöd. Nah, mi lesz?- mutatott a lány háta mögé, a nappalira.

• Gyere.- egyúttal odébb lépett, hogy a másik be tudjon lépni az előtérbe, majd maguk után csukta az ajtót. - Pfujjj. Bűzlesz a piától.- közben lenézően legyintett a levegőben.
• Barbie, szokj hozzá. Ahogy látom neked sem ártana egy kis erősítő.- miközben közelebb hajolt a lányhoz, hogy megszemlélje kisírt szemeit. - Ugye, jól mondom? - majd még közelebb húzódott hozzá, szinte már súrolták egymást. Caroline feszélyezve érezte magát e szituációban, tekintve, hogy milyen személy mászott bele a jelen pillanatban zord aurájába.
• Én nem vagyok olyan mint te.- állta a férfi tekintetét, és úgy válaszolt neki. Megköszörülte a torkát, majd fejével a konyha felé bökött. Damon csak egyetértően bólintott egyet, és megindult a ház belseje felé. - Még mindig nem tudom, hogy mit szeretnél az anyukámtól, de örülnék neki, ha felvilágosítanál. - ment a férfi után, aki lassú tempóban, kissé dőlöngélve közelítette meg a konyhát, de még mielőtt elérte volna, visszafordulva válaszolt a másiknak.
• Egyszerű. Mivel Klaus nem purcant ki, ezért ki kell találnunk egy új tervet. - semmitmondó tekintettel nézett a lányra, majd a nappali szűk folyosója falánál elhelyezett szekrényről levett egy porcelánbabát, és elkezdte tüzetesen vizsgálni, mintha azon kereste volna a tervhez szükséges ötleteket.
• Még mindig nem értem, hogy anyukám mit segíthetne.- sóhajtott egy nagyot, majd folytatta- Nem akarom, hogy baja essen.- elcsuklott hangon ejtette ki az összes szót.
• Nyugodj meg, Liznek nem lesz semmi baja. Csak annyit szeretnék tőle kérni, hogy gyűjtsön össze minden információt a közelben történt állattámadásnak álcázott halálesetekről. Hátha ebből valahogy rájövünk, mennyi hybriddel van dolgunk és, hogy a mi kedvenc fattyúnk merre is járhat, bár gyanítom, előbb vagy utóbb fel fog bukkanni.
• Remélem utóbb.- nézett rá, annyi gyűlölettel a szemében, hogy még a férfi is meglepődött rajta. Pedig Ő aztán mindennél jobban gyűlölte Klaust. A ma este után meg pláne. Már majdnem végzett Klaussal, csak egy pici hiányzott a sikerhez. Belülről égette a tudat, hogy az első számú hybrid ebben a percben is szabadon mászkál valahol. Főleg attól a gondolattól volt rosszul, hogy az a korcs, nemcsak Elenától vette el Stefant, hanem tőle is, és a legrosszabb, hogy most Elenán a sor. - Inkább előbb és akkor hamarabb végezhetünk vele.- mondta, még mindig a kezében lévő porcelánnal játszadozva, majd hozzátette. - Csak azt nem tudom még, hogy hogyan.
• Persze, most jöhet a B terv, ugye? Meddig fogjuk ezt csinálni? - már nem bírta tétlenül nézni, hogy az előtte álló vámpír, szórakozottan és kissé illuminált állapotban tekergette az ujjai közt, a meglehetősen drága műtárgyat, ezért kikapta kezéből. - Szóval?- kérdezte ingerült hangnemben, miközben visszarakta a helyére.
• Amíg el nem érünk a Z-ig.- szögezte le, majd egy lépést a lány felé téve folytatta tovább. - És ha az sem lesz elég, akkor kibővítjük az abc-t. Volt körülbelül két órám megemészteni, hogy Klaus él és virul – még közelebb tolta testét a másik felé, jóformán betuszkolva szobája előterébe -, így valamit tennem kell, hogy ez megváltozzon. Nem engedhetem, hogy Elenának baja essen és Klaus még több Tylerhez hasonló undormányt hozzon létre.

Szerelme említésének hallatán Carolineban megint feltörtek ugyanazon ismerős érzések, melyek nem sokkal ezelőtt kerítették hatalmába. Már csak a nevének hallatára is gombóc telepedett le torkában. - Nem! Most nem borulhatok ki, főleg nem Damon előtt. - megálljt parancsolva magának hajtogatta a semmit nem érő szavakat, mert már késő volt. Egy méretes könnycsepp gördült le sápadt arcán. Miközben egy másik is utat tört volna magának, hátra lépett, egyenest a szobája küszöbére. Váratlanul érzékelte, hogy valami belefúródott talpába. - Áuuuuu! És még ez is! - szét tárt karokkal nézett le a földre, melyet a széttört lámpa égőjének szilánkjai borítottak be. Tudta, hogy egy tizedmásodperc alatt begyógyul a heg helye, de ez volt nála a végszó. Nem bírta tovább. Vámpírsebességgel tette meg azt a pár méteres utat az ágyáig, majd arra ledobva magát kezdett el szívszaggató zokogásban kitörni. Damon a hirtelen bekövetkezett drámától egy pillanatra leblokkolt. Nem tudta eldönteni, hogy most mit tegyen. Beljebb lépjen vagy egyenest induljon meg a ház kijárata felé. Ahogy nézte a lány összeomlását, csak egy dolog járt a fejében. Így nem hagyhatja ott.

• Jajjj, Szöszi.....- mondta volna tovább a biztató szavakat, de a másik közbeavatkozott.
• Ne folytasd! Kímélj meg a gúnyos megjegyzéseidtől.- mellkasa minden egyes szó kimondása után rázkódott egyet.- Menj el! Mint észrevetted anyám nincs itthon, szóval nincs itt semmi keresni valód! - üvöltötte, miközben mutatóujjával a férfi háta mögé mutatott, majd arcát beletemette tenyereibe.

Damon nem szólt egy szót sem, úgy indult az ágy felé. Caroline nem látta, csak érezte, hogy leül mellé.

• Tudom, hogy nehéz, de minden rendben lesz.- nézett rá, majd egy alig érzékelhető mozdulattal simított végig a hátán.
• Nem, nem lesz. Elegem van Klausból. Elegem van mindenből, de legfőképp abból, hogy Te próbálsz meg vigasztalni. Pont te, aki annyi fájdalmat okoztál nekem. Emlékszem arra, ahogy kihasználtál és semmibe vettél. Arra, hogy minden áldott nap táplálkoztál belőlem. - megvetést és undort árasztó szemekkel nézett rá. A vámpír megrökönyödve bámult a másik könnyekkel teli szemeibe. Caroline most szembesítette a régi önmagával. Valamelyest ez a Damon is benne élt, de már nem olyan intenzíven, mint abban az időben, mikor ezeket tette vele. Hosszas percekig ültek egymással szemben némán, végül a férfi kimondta azt, amit éppen akkor gondolt.
• Sajnálom.- súgta, miközben puha ujjaival letörölt egy kósza könnycseppet az arcáról. - Már hamarabb mondanom kellett volna.- majd áttért egy másik cseppre.
• Igen, ebben a kiváltságban mindig is csak Elena részesült.- tette rá kezét a másik ujjaira, melyek az arcát kényeztették. Majd lassan lehámozta magáról.

A férfi tudta, hogy igaza van, de meg akarta nyugtatni. Ennyit igazán megtehetett érte, tekintve, hogy milyen szörnyűségeket követett el ellene.

• Az idők változnak. - vigyorgott rá már a jól bevált módon. - Tudom, hogy nem én vagyok erre a legmegfelelőbb ember, illetve vámpír – kijavítva magát kacagott fel -, de gyere ide. - mutatva magára, érzékeltetve, hogy bújjon hozzá közelebb. A vámpírlány torkát egy mukkanás sem hagyta el, annyira le volt döbbenve. Damon látva ezt, hozzátette. - Tekintsük úgy, hogy így törlesztek. - kacsintott rá egy huncut mosollyal egybekötve. Caroline nagy sóhaj kíséretében ült közelebb hozzá, majd egy másodperc múlva már a férfi ölelésében találta magát. Ahogy a vámpír karjai egyre jobban szorították, úgy jöttek fel a rég elveszett emlékképek. Most már tisztán emlékezett az első szeretkezésükre, habár ez a szó nem is igazán illet rá. Inkább az együttlét. De még ez a tudat is különös hatással volt rá. Biztonságban érezte magát az ölelésében. Legalább húsz percig lehettek így, mikor Damon lenézett a már megnyugodott lányra. - Most már jobb?- kérdezte tőle halkan.
• Nem, de azért köszönöm.- mosolygott bele a másik azúrkék szemeibe, majd levette kezeit  mellkasáról és tisztes távolságba helyezte magát tőle.
• Nos, akkor én megyek. - nadrágján mindkét kezével simítva állt fel az ágyról, de még mielőtt vámpírsebességgel elhagyta volna a házat, visszafordult a másik felé. - Mondd meg az idősebb Miss. Forbesnak, hogy kerestem és feltétlenül hívjon fel. Car csak bólintot egyet, jelezve, hogy megértette. Már készült volna menni, mikor a lány így szólt hozzá.
• Most már értem, hogy miért van annyira oda érted.- mosolyogva mondta neki, mégis hangjából kiérezhető volt a szomorúság.