It's right, just not right now / Part III.

Végreeeeee! El sem hiszem, hogy kész van :) Csak sikerült összehoznom! Mindenki megnyugtatására, LESZ FOLYTATÁSA.  Legalább 5 részre tervezem a fict-et. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a DE-t, kiemelten a blogbarátoknak ; Sleepy, Nirvi, eewa, Ági, Barbi, Juni, Marie, Florci, Niki, Szil, Leila, Nitta, Noémi, Rancs. Ha valakit kihagytam volna, előre is elnézést kérnék:) Nagyon sokat köszönhetek nektek, így szeretném meghálálni a sok-sok biztatást, dicsérő szavakat, és azt, hogy rendszeres olvasóim vagytok. Nélkületek nem lenne ilyen nyüzsgés a blogon (L) Nos, csak reménykedni tudok benne, hogy tetszeni fog nektek. A vidi kuksizzátok meg, mert gyönyörű! Ha esetleg nem emlékeznétek mi volt az első 2 részben ; jobb oldalt picit lentebb a Folytatásos történeteknél megtaláljátok. Akkor; Enjoy!

It's right, just not right now

Part III.

Elena csak zuhant, és zuhant. Kezeivel próbált kapaszkodni, de nem volt mibe. Mintha egy láthatatlan kötélen akart volna visszamászni a hídra. Testét a megfoghatatlan gravitáció lánca tartotta fogva, mely húzta a mélységbe. Ahogy rohamosabb tempóban haladt a Mystic Falls River felé, úgy Stefan Salvatore is egyre halkabban hallotta sikolyát, melyben csakis egyetlen egy szó sűrűsödött, mégpedig az Ő neve. Stefan. Nem azért hagyta el eme szó utoljára a hasonmás száját, mert ő tőle várta volna a megváltást, hanem mert ő volt az aki elvette tőle a döntés lehetőségét. Hogy akar-e vámpír lenni vagy sem. Márpedig Elena sosem akart holtan élni. Tervei közt, oly sok emberi élethez szükséges, és elengedhetetlen dolog szerepelt. Persze, ha valaki az emberi lét idilli képéről mintázta a jövőképét. Nos, Elena Gilbert ilyen volt. Gyerekekre, egy szerető férjre, egy hatalmas kertes házra vágyott, semmi másra. Csak az embereknek kijáró életre. És most ezt is elvették Tőle? Megint?

Először csak lábai, majd felsőteste, kezei, és végül a feje is elmerült. A folyó igen sekély volt, így mikor egész testével a vízbe csapódott, szinte rögtön a legmélyén találta magát. Ekkor egy éles nyilalás hasított fejébe, valami szilárd, kemény dolog ütésének következtében. Szemei lecsukódtak, tüdeje fokozatosan telt meg a jéghideg vízzel. Hirtelen, egy ismerős tapintású kéz érintette meg gyönyörű arcát. Annyira szerette ezt az érzést. Nem akarta, hogy vége szakadjon ennek a pillanatnak, azonban nincs olyan perc, olyan másodperc, mely örökké tartana. Az idő az egyetlen olyan dolog az életben, mely soha nem áll meg. Hiába akarnánk ennek az ellenkezőjét. És Elena most ezt akarta, mindennél jobban. Ám az élet nem így működik, így muszáj volt fáradt szemeit kinyitnia. Ami a szeme elé tárult, az számára mindennél szebb volt. Az Ő tökéletes arca, mely szívét szerelemmel töltötte el. Nem szólalt meg, csak fejét kissé balra billentette, és úgy mélyesztette bele azúrkékben pompázó szemeit az ő tekintetébe. Néhány másodpercig tarthatott tekintetük összekapcsolódása, majd Ő törte meg hangtalan beszédüket.

• Te biztos Elena vagy. Én Damon vagyok, Stefan testvére. - féloldalas mosoly virított az arcán.
  Elena a saját gondolatait akarta kimondani, de valami nem engedte. A szája mintha magától kinyílt volna, és önállóan formálták volna a szavakat. Az elméje és a teste csatáztak egymással, végül a teste győzedelmeskedett. Vagy az elméje?
• Nem mondta, hogy van egy bátyja. - csodálkozva nézett végig az előtte álló férfin, úgy válaszolt neki.
• Hát, Stefan nem az a kérkedő típus. Kérlek, fáradj beljebb. Biztos vagyok benne, hogy Stefan is mindjárt megérkezik. - udvarias mosoly kíséretében, beljebb invitálta a Salvatore Panzió legnagyobb szobájába.
• Wow. Ez a nappalitok? - elképedve bámult körbe, miközben azon gondolkodott, hogy sosem látott még ehhez fogható nappalit. Olyan volt mint egy lakosztály, az antik korszakból.
• Nappali, szalon, Sotheby's aukciósháza. Nekem kissé giccses. - a lánnyal együtt ő is végig pásztázta a helységet, majd szája mindkét sarkát, huncut mosolyra húzva szólalt meg. - Már értem, miért van úgy megigézve az öcsém. Épp itt az ideje. Azt hittem, hogy az utolsón sose teszi túl magát. Majdnem tönkre is ment.
• Az utolsón? - kérdezte értetlenül.
• Igen. Kathrinen, a barátnőjén. - kérdő tekintettel nézett vissza rá, melyre a reakció egy szájhúzás volt. Ez amolyan „nem, nem beszélt még róla” jelzésű arckifejezésnek felelt meg.
• Ó, ti ketten még nem ejtettétek meg az exekről való kínos beszélgetést. - színlelve a meglepődöttségét vette le róla tekintetét.
• Nem.
• Hupsz. Gondolom ezután majd előjön. Vagy lehet csak azért nem mondta el, mert nem akarta, hogy azt hidd, még nincs túl rajta. - visszafordulva hozzá mondta neki, miközben a másiknak csak egy bólintás volt a válasza. - Tudjuk, hogy végződnek az efféle kapcsolatok.
• Ezt úgy mondod, mintha minden kapcsolat halálra lenne ítélve. - egyúttal közelebb lépett hozzá, bár fogalma sem volt, hogy miért. Csak annyit érzett, hogy mindkét keze felcsúszik a férfi nyakán, és közre zárja arcát. Damon Salvatore ellenállhatatlan mosolya, már sehol sem volt. Arca szomorúságtól volt terhes. Elena felnézett rá, mogyoróbarna színben tündöklő szempárját összeolvasztotta a vámpíréval, majd eltökélten szólt hozzá. - Hallgass rám! Túl fogjuk élni! Mindig túléljük! - hangja magabiztosságot, egyben gyengédséget sugallt. - Bízz bennem...- szinte már suttogta, úgy árasztotta magából e két szó, a remény halvány szikráját. Elena remélte, hogy a férfi hisz benne, és abban, hogy ők ketten együtt mindent átvészelnek. Akármilyen szörnyűségről, katasztrófáról is legyen szó. A mély érzelmeken alapuló köteléket, mely összeköti őket, senki és semmi nem tudja kettészakítani. A vámpírnak azt kellett megértenie, hogy Ők egymás emberségei. És az emberek vigyáznak egymásra, bíznak egymásban, és szeretik egymást. Ha van köztük ilyen kapocs. Márpedig Damon és Elena között határozottan volt. Damon kiskutya szemekkel fúrta bele tekintetét, a másik biztatást sugárzó szemeibe, és úgy szólalt meg.
• Soha nem kapjuk vissza Stefant. Ugye tudod? - fájdalomtól izzó hangon kérdezte tőle. Elena szemeinek fókuszát egy pillanatra áthelyezte a férfi hívogató ajkaira, majd megint a szemébe nézett, és megadta neki azt a választ, mely mindkettőjük jövőjét meghatározta...egy időre.
• Akkor elengedjük. Oké? El kell őt engednünk. - úgy válaszolt, hogy minden egyes pillantása biztató hatással volt Damonra. Pár másodpercig még fürkészték egymást tekintetét, ám hirtelen az idősebb Salvatore arckifejezése megváltozott. Most már nem szomorúságot, csalódottságot, hanem bűntudatot árasztott magából. Egy lépést hátrált, mintha csak ki akart volna törni a hasonmás csábító aurájából.
• Tudnod kell valamit, Elena. Stefan nem vert át minket. Illetve átvert, de jó oka volt rá.
• Micsoda? - kérdezte hitetlenkedve.
• Engem mentett meg, mikor Klaust megvédte. - végül kimondta azokat a szavakat, melyekkel visszanyerheti hitét Stefanban, és az Ő emberségében. Mert lássuk be, Stefan Salvatorenak sohasem szerelme volt érzelmeinek forrása, hanem a bátyja. Legyen szó önzőségről, haragról vagy szeretetről. Ezeket Damon mind kihozta belőle. - Aztán ellopta a koporsókat, hogy egyenlítsen. - tette hozzá magyarázatképp.
• Damon, ha azért tette, hogy megvédjen, akkor... - hagyott egy parányi szünetet, majd folytatta értetlenségbe bújt eszmefuttatását. - Miért tenné ezt? Mit jelent ezt egyáltalán? - hangosan kérdezte a másiktól, mégis teljesen úgy tűnt, mintha magának tette volna fe a kérdést. Pár másodpercre mindketten elmélyültek saját gondolatvilágukban. Damont lelkiismerete, és saját önbecsülése nem hagyta nyugodni. Megint egy olyan emberbe, ráadásul a végső hasonmásba szeretett bele, ki az öccse barátnője volt. Ez mondhatni a sors kegyetlen fintora.
• Mit jelent? Hogy egy idióta vagyok. - bámulva maga elé mondta neki. - Mert egy másodpercre azt hittem, hogy többé nem kell bűntudatot éreznem. - Hangjából kiérződött, hogy dühös volt magára, mert újból a szíve hajtotta. Elenát a férfi szavai, váratlanul kitaszították Stefan személyisége körül forgó gondolataiból, majd zavaros tekintettel fordult felé.
• Miről beszélsz, miért érzel bűntudatot?
• Azért az egy dolog miatt, amit akarok. - közelebb lépve hozzá válaszolta, miközben szemei a szájára terelődtek.
  Elena Gilbertben egyből tudatosult a számára mindig is nyilvánvaló valóság. Hogy Damon szereti, és bármit megtenné érte. Az Ő boldogságáért, még ha ahhoz Stefanra is lenne szüksége. Azonban nem csak ez jutott el az eszéig, és egyben a szívéig is. A férfit gyötörte, hogy a szerelme iránta Őt is kétségekbe taszítja, de legfőképp az, hogy testvérét akaratán kívül is megbántja. Stefan bátyjára sok mindent lehetett, és lehet is mondani, de azt nem, hogy a szíve legmélyén nem szereti a testvérét. Damon Salvatore évekig tagadásban élt. Még a felfoghatatlan gyűlölet közepette is felnézett Stefanra. Elena pontosan tudta ezt. A szörnyetegbőrbe bújt embert, csak Ő látta, és senki más. A lány kimondatlan érzelmei felszínre törtek egyetlen szó formájában. - Damon...- suttogta, miközben szemeit, nem bírta levenni a vámpír csókra éhes ajkairól. Elena elméjét elborította a vágy, hogy csak egy picit közelebb merészkedjen hozzá. Meg akarta csókolni. Érezni akarta ajkain a szerelemtől duzzadt húspárnákat. Sóvárgása kezdett felerősödni, mintha ettől a pillanattól kezdve egy másik Damon állt volna előtte, kihez már nem csak feltétlen bizalom fűzte, hanem ennél sokkal több. A vonzalom itt már kevésnek bizonyult. Azt mindig is tudta, hogy Stefan bátyjának közelsége szinte perzselte a bőrét, de legfőképp a szívét. A vámpír ajkai még mindig intenzív erővel vonzották, de mégsem tette meg az első lépést. Vajon miért nem? Pedig a szíve mélyén Ő tudta a legjobban, hogy Damon lényében már rég elveszett.
• Ne, tudom. Hidd el. Vettem. Az öcsém barátnője, tudom. - szemeit lesütötte, melyekből még így is áradt a kínzó csalódottság, majd oldalra fordult, és megindult a lépcső felé.
  A hasonmás száját egy értelmes szó sem hagyta el, mely maradásra bírta volna. Ám belül üvöltött azért, hogy ne hagyja ott. Ne menjen el, mert Ő a...kicsoda?Kicsodája? Ő csak Damon. Az Ő Damonja.
  Ahogy elérte a lépcső első fokát, váratlanul megtorpant. Az esze felfogta, hogy nem teheti meg ezt öccsével, hisz Ő miatta él. Stefan miatt lehet ő most a Gilbert ház tornácán. De a szívnek nem lehet parancsolni, főleg nem egy szerelemtől fűtöttnek. Elena volt az Ő érzelmeinek forrása, és ez mindennél erősebbnek bizonyult, még a bűntudatnál is. Így visszafordult felé, és csak annyit mondott. - Nem. Nem. Tudod mit? Ha bűnösnek kell éreznem magam valamiért, akkor ezért fogom. - mondta, miközben pár lépést tett felé, majd két kezébe fogta arcát, és ajkait a világ legfinomabb csókjával ajándékozta meg.

Elenát meglepte a hirtelen szájára tapadó ajkak édes „íze”, de nem visszakozott, hisz a legtöbb testrésze erre vágyott. A férfi tarkójához csúsztatta kezeit, azt fogva csókolta oly szenvedéllyel, mint még soha senkit. Csókjuk nem volt hosszú életű, nyelveik nem perdültek egymással táncra, és mégis mindkettejük számára ez a pillanat jelentette a mennyországot.

A vámpír tette meg az első lépést, így neki kellett az utolsót is, ezért Ő szakította meg a csókot. Lassan „hagyta el” még több csókra sóvárgó ajkait, de még mindig csukva tartotta szemeit, ahogyan a lány is. Lassacskán nyíltak ki, úgy vesztek el újra egymás gyönyörtől ittas tekintetében. Szemeik beszédét Stefan bátyja törte meg.

• Köszönöm...- súgta fáradságtól megtelt hangon.
• Szívesen...- válaszolta, miközben parányi könnycseppek csordogáltak végig kipirult arcán.

Elena szívét körülölelte azaz érzés, melyet egy szóban lehetett megfogalmazni. A búcsú. Ebben a pillanatban semmi más nem járt a fejében, csak az, hogy Damon életének utolsó perceiben megadja neki a szeretetet. Az ő létét mindig is a szeretethiány lengte körül, csak félt bevallani másnak, de legfőképp magának. És most ott feküdt mellette az a lány, az a nő, akire mindig számíthatott. Aki minden áron megvédte Őt magától, és megpróbálta a helyes útra terelni. Sokszor sikertelenül, de ez nem számított. Csak az, hogy Elena megpróbálta, mert szerette Őt. Úgy, ahogyan van. A hibáival, makacsságával, cinizmusával, és arroganciájával együtt. Pedig ezek csak a felszínt borították be...az az igazán fontos, ami a Föld mélyén található. És Damon Salvatore belsejében annyi jó lakozott, melyet csak Elena Gilbert tudott előcsalogatni. Most mégis minden egyes szívdobbanása fájdalmas volt. A tudat, hogy Ő tovább élhet Nélküle, mindennél fájóbbnak bizonyult. Szipogva, könnyektől kipirosodott szemekkel figyelte Őt. Hite a végsőkig segítette a lányt, de most? Most csak annyit tehetett, hogy nézte...talán utoljára.

Ahogy mogyoróbarna szemei belefúródtak a vámpír gyönyörű, és sós cseppekkel áztatott arcának pórusaiba, úgy öntötte el testét egy furcsa érzés. Megmagyarázhatatlan volt, és mégis kellemes. Már nem egy reménytől megfosztott lánynak érezte magát, hanem valami másnak...boldognak? Igen. Felhőtlenül boldognak. A lámpa fényéből áradó fénysugarak lassan sötétségbe borultak, és ő álomba szenderedett. Álmának végtelen tengerén hajózva, minden egyes kikötő egy emlékképet hordozott magával. Emlékek ; Damonnal való hullámzó kapcsolatáról, mely sohasem tökéletességéről volt híres, mégis őszinte volt. A múlt képei egyre gyorsabban szelték át elméjének felépített világát. A vámpír összes arckifejezése, szinte pillanatok alatt lepergett előtte. Vigyora, félmosolya, gúnyos szemforgatása, dühtől izzott arca, szeretettől, és törődéstől csordult szempárja. Ezekhez párosult a meglehetősen idegesítő, szarkazmussal megfűszerezett nevetése, és persze, édes kuncogása, epés megjegyzései, és Minden ami Ő volt. Egy halott szív, mely Elena szerelmétől telt meg élettel, és melynek lakhelyén most az ő kézfeje nyugodott. A vámpír bőre oly selymes volt, mintha csak egy bársonyhuzaton pihentette volna tenyerét. Mellkasán nyugvó kézfejét a másiké zárta közre, úgy élték meg a feledhetetlen pillanatot, miközben Damon, aggodalomtól, kétségbeeséstől terhes szavakra formálta ajkait. - Nem veszíthetlek el...- szemei még sosem látott dühöt, és elkeseredettséget árasztott. - Nem fogsz...- válaszolta elhalt, mégis biztató hangon. Szemei is azt sugallták a másik felé, hogy igenis elhiszi azt amit mondott. Nem fogja elhagyni. Soha. Soha, és soha. E szavak, oly hatással, erővel bírtak, melyek az életet jelentették neki. Elméjében egyre hangosabban visszhangzottak a szavak, míg végül néma hangja árasztotta el a víztömeget.

Ekkor szemei egyből kipattantak, de nem látott semmit. Mindent sötétség itatott át. Tüdeje alig bírta tovább oxigén nélkül. Mindkét karjával, lábaival kalimpálni kezdett a folyóban. Mellúszásban célozta meg a víz felszínét. Sietnie kellett, mert teste energia nélkül, lassacskán leállt. Egyre sebesebb tempóra kapcsolt, és mikor felért, hangos levegővételek közepette kapkodta a frissítő levegőt. Légzőszervébe mihelyst szétáradt az éltető, láthatatlan „anyag”, a part irányába kezdett úszni. A jéghideg víz marta a bőrét, mégsem állhatott meg. Ha eddig küzdött az életben maradásért, akkor most, a célhoz érve, nem adhatta fel. Már csak pár méter választotta el a fákkal benépesített földtől. Amikor elérte a partot, lerogyott, és a további utat, négykézláb a sárban tapicskolva tette meg. A feje búbja sajgott a fájdalomtól, miközben a bőréhez tapadó vizes ruhadaraboktól, a hideg rázta. Ajkai dideregve, elfehéredett színben játszottak. Combjait egy idő után már nehézkesen tudta emelni, a lábait egymás elé rakva haladni előre. Végül, a teste felülemelkedett lelki erején, és szétterült a füves talajon. Egy pillanat múlva, úgy érezte, hogy szinte lebeg. Minta egész teste pihe könnyű lett volna. Az ébrenlét, és álomvilág határán egyensúlyozott. Szemeit résnyire tartva, merült el az óvó karok által nyújtott élvezetben. Idegen kezek fonódtak lábaira, karjaira. Alulról jövő, léptek halk nesze zavarta meg a fagyos éjszaka csendjét. Elena, kábult állapotban tekintett fel, a sötétségbe burkolózott, őt cipelő alakra. A kimerültség lassan kerítette hatalmába, majd végül magába zárta. Mégis ehhez, különös módon, a megnyugvás is párosult. Biztonságban érezte magát a másik karjaiban. Hunyorogva nézett fel az ismeretlenre, miközben kiszáradt torkából, halk suttogást árasztott.

• Damon? - kérdezte, miközben retinájába a halvány holdfény fokozatosan szűrődött be.
• Megint nem talált. Kezdem azt hinni, hogy a bátyámmal van köztetek valami. Ugye, nem akarod, hogy félreértsem? - undorító vigyorral az arcán, nevetett bele az éjszakába.
  Elena elméje egy másodperc alatt kitisztult. Fáradtsága, mintha egy csettintésre elszállt volna. Helyét a csalódottsággal kombinált harag vette át. Egyből tudatosult benne, hogy ki az a személy, akinek az ölelésében találta magát, és akitől most mindennél jobban irtózott. Az élet, oly kegyetlen, és kiszámíthatatlan. Épp annyira gyűlölte őt, mint, amennyire egykor szerelmes volt belé.
• Stefan...azonnal...tegyél...le. - sziszegte egyenként a szavakat.
• Miért? Látszik, hogy megviselt ez a kis úszógyakorlat. Hadd segítsek... - lenézve rá, fejét egy picit oldalra billentve, még szélesebb mosollyal a képén mondta neki.
• Nekem tőled nem kell semmi. Főleg nem segítség...ezek után. Azonnal tegyél le, különben...
• Különben micsoda? Mit fogsz tenni? Sikoltozni fogsz? - újból felnevetett, majd egy nem várt mozdulattal, lábára állítva lerakta a földre.
  Ahogy a talpa hozzáért a nyirkos talajhoz, egyből hátrált is pár lépést. Távol akart lenni a másiktól, amennyire csak lehetett. Egy-két percbe beletelt, míg visszanyerte egyensúlyérzékét, és nem dülöngélt jobbra-balra, mint aki épp ittas állapotban van. 
• Hogy voltál képes ezt tenni Velem? - hangja tömény hisztérikus vonásokat vett fel. - A bosszúd többet ért, mint az én emberi életem? Ki vagy te? Mert az biztos, hogy nem az a Stefan Salvatore, akit ismertem...akit szerettem. - torkát marta a sírás utáni vágy. - Nagyon jól tudtad, hogy soha nem akartam vámpír lenni. Ezt neked kellett a legjobban tudnod. Amikor Damon is... - könnyeivel küszködve, ujjait ökölbe szorítva üvöltötte.
• Damon? Már megint Ő? Hihetetlen, hogy mindig nála lyukadsz ki. - arcáról eltűnt a percekkel ezelőtt, még oly groteszk módon ragyogó vigyora.
• Igen, mert Őt a jó szándék vezérelte, amikor át akart változtatni. Ő azért tette, mert szeretett...- majd lehunyt szemmel hozzátette. - ...szeret engem. De téged...- a könnyei utat törve maguknak, vízesésként zubogtak végig sápadt arcán.
• Engem csak az érdekel, hogy Klaustól elvegyem ami a legfontosabb számára. A családját, és az általad kreált ölebeit. Elvette az életemet, most én is ezt teszem vele. - egy lépéssel közelebb jutva hozzá, szűrte a szavakat.
• Bármikor visszakaphattad volna....bármikor...- elcsuklott hangon, szipogva válaszolta. - De a szerelmünk, úgy látszik nem volt annyira erős, hogy küzdj érte. Magadért. Mindig is a bátyádat hibáztattad mindenért...amikor Ő képes volt harcolni érted. Ő hozott vissza nekem. A lelke mélyén sosem kételkedett benned. És Te? Állandóan csak a rosszat láttad benne. Meg sem próbáltad megkeresni az igazi Damont. Elítélted azért amit tett velem, közben te sem vagy jobb.
• Hallod, hogy miket beszélsz? Én voltam az, aki miatt most is él. Miatta adtam fel mindent. - most már csak pár centi választotta el a hasonmástól.
• És Ő hányszor mentett meg téged? Hányszor mentettétek meg egymást? De a legfontosabb...- erélyes hangon, még mindig könnyeitől „fuldokolva” kérdezte tőle. -...hányszor áldozta fel a szerelmét miattad? - tekintetük összefonódott, úgy, hogy szemei kalitkába zárták a férfiét. - Gyerünk! Mondd meg nekem! Mondd a szemembe! - dühe átvette felette az irányítást.
• Kétszer...- közelebb hajolva hozzá, súgta a fülébe.
• Tiszta szívből szerette Kathrine-t. Fájt neki, mikor veled látta. És téged mégsem érdekelt. Elhajtottad a fejed, és nem törődtél azzal, hogy a testvéred szenved. Öröklétbe zártad a szerelme nélkül, csak azért, hogy te ne legyél egyedül. - könnycseppjeitől teljesen megszabadulva, kimérten, és megvetéssel a hangjában fúrta Stefan szívébe az igazságot. - Jól mondtad. Kétszer, de csak egyszer sikerült. - tekintete szinte átlyukasztotta  a férfiét.
• Szóval...végre egyszer viszonzott szerelemre talált a bátyám? - szájának egyik sarkában megjelent egy kis gödröcske, de egyáltalán nem tükrözte az érzéseit. Már amennyi lakozott benne. A vámpír kezdett megtörni. A felismerés, hogy Elena beleszeretett Damonba, elindított benne egy lavinát, melyet képtelenség lett volna megállítani.
• Igen. Szeretem Őt...- csillogó szemekkel vallotta be. - Nélküle...- gondolatait már nem tudta szavakba önteni, mert a másik mindkét karját megragadta.
• Nem kell nélküle élned. - megszorítva a karjait, vonta egyre közelebb magához.
• Ne érj hozzám! Engedj el! - ordította, miközben megpróbálta a kezeinek martalékából kiszabadítania magát.
• Úgy látom a karkötődet a folyóban hagytad. Ez igen sajnálatos. - egyúttal, újból arcán termett az éjszaka folyamán, oly sokszor viselt vigyora. - Nézz rám! - ráparancsolva fűzte magához a tekintetét.
  A lány egyre hevesebben hadakozott a férfi szorításával, eredménytelenül. A vámpír erős volt, oly annyira, hogy pár másodperc múlva, el is érte a kívánt hatást; A hasonmás szemeit rabul ejtette. - Most pedig, elfelejted a ma éjjel történteket. Ma nem is találkoztál velem. Mindig is engem szerettél, Stefan Salvatoret, és mindig is engem fogsz. A testvérembe, Damonba Salvatoreba sosem voltál szerelmes, és nem is leszel soha. Még akkor sem, ha egy újabb igézés az ellenkezőjét próbálná bevésni a tudatodba.
  Elena Gilbert szíve ürességgel és hamissággal lett megtöltve. Csak Damon volt képes megmenteni a halállal bekövetkező, halhatatlan élettől, még ha csak az emlékeiben, képzeletében élt is. Ő adott neki erőt, hogy túlélje ezt a napot. Ő volt az, akit feltétel nélkül szeretett, és aki viszont szerette. És most szerelmük egy pillanat alatt szertefoszlott. Az a sok emlék megmaradt, csak az azokhoz köthető érzelmek semmisültek meg. Damon iránti szerelme, egyetlen könnycsepp formájában hagyta el szívét, mely lassan gördült végig gyönyörű arcán. Mégis csak sikerült valakinek szétszakítani, a legmélyebb kapcsolatot, mely két embert összeköthet.