MiniOneShot; Love that consumes Me

Vicces, ma délutánig úgy gondoltam, hogy egy ideig nem fogok írni. És láss csodát, este neki is álltam a következő történetnek. Őszinte leszek...muszáj volt kiírnom magamból a bánatot, a dühöt, és a csalódottságot. Én csak így tudom megemészteni a sorozat okozta sokkot :) Nos, nem is szaporítanám tovább a szót. Jó szórakozást! u.i. Itt van egy vidi, amit mindenképpen nézzetek meg, mert az írásomhoz tökéletesen passzol. Imádom!!!!

Love that comsumes Me

Damon Salvatore elméjében visszhangzottak azok a szavak, melyek a végső reményt is elvették tőle. Reményt a boldogságra. Reményt arra, hogy valaha valaki is szeretheti Őt, és senki mást. Évekig próbálta tettetni, hogy érzések nélkül bolyong a nagyvilágban, de ez volt a legnagyobb hazugság az életében. Ő még a gonoszságban elmerülve is csak jót képviselte. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy csak elhitte magáról a rosszat, de sohasem azonosult vele. És ha az ember elhiszi, hogy rossz, hogy nem szerethetik, akkor nem is fogják szeretni. Azonban ha sokáig nem szeretnek, elhiszed magadról, hogy nem vagy méltó a szeretetre. Olyan pokoli körforgás ez, melyből mindenki szabadulni szeretne, csak senki sem tudja, hogy hogyan. Damon is ezzel küzdött. A vámpírlénye köré épített egy nagyon magas falat, ami védte az emberektől. Az embereket meghatározó érzelmektől. Nem akart még többet kapni belőlük, mert azok csak szétterjedtek lelkében, mint egy vírus. Félt attól, hogy ha valaki lerombolja ezt a falat, akkor olyan érzésekkel fog felkelni nap, mint nap, melyek egy újbóli csalódáshoz vezetnek. Ezért nem akart beleszeretni Elena Gilbertbe. Nem akarta magát teljesen oda adni a szerelemnek, mert a jóval a rosszat is megkapta. Fájt Őt szeretnie, de nem érdekelte. Még ha végig kellett néznie azt, hogy a testvérét szereti. Még ha minden nap harcolnia kellett azért, hogy Elena életben maradjon. Még ha a lány utálta is azért, mert helyette hozta meg a döntéseket. Mindezek ellenére is minden porcikájával szerette Őt. Talán túlságosan is. E szerelem felemésztette, oly annyira, hogy még a halál torkában is csak arra tudott gondolni, hogy Elena túléli-e ezt a napot. Damon saját magát úgy jellemezné, hogy a világ legönzőbb vámpírja, de ha a lányról volt szó, mindig is Őt helyezte előtérbe. Értékesebb volt számára a világon bárminél. Elena volt az Ő szíve. Csakhogy a szív sokszor becsaphat. A hasonmás egyértelműen választ adott arra a kérdésére, hogy szüksége van-e Rá. Az élet utolsó perceit melyik Salvatoreval osztaná meg. Kitől búcsúzna el személyesen? Kinek adta szerelmét? És ez nem más volt, mint Stefan Salvatore. Damon szívének szilánkokra kellett volna törnie...igen, fájnia kellett volna annak a tudatnak, hogy megint nem Őt választották. Megint Ő az, kinek az egyedüllét maradt, ám még ilyenkor is a lány épségéért, boldogságáért aggódott. Tudta, hogy ha azt mondja neki, hogy ez volt az utolsó beszélgetésük, akkor Elena összetörik. Tisztában volt vele, hogy nem bírná elviselni, ha még egy szerettét elveszítené. És akármennyire is fájdalmas volt bevallania, neki Ő az volt. Szerette, de nem a szerelme. Nem bocsátotta volna meg magának, ha Ő az, aki az utolsó döfést adja Elena szívének. Így inkább hazudott neki, megerősítette abban, hogy igenis hamarosan találkozni fognak. Pedig tudta, hogy most hallotta utoljára remegő hangját. Maga elé képzelte a sírástól kipirosodott szemeit, ahogy gyönyörű arcán végig gördül egy kövér könnycsepp. Nem akart neki újból fájdalmat okozni, de sajnos most nem az Ő kezében volt az irányítás. Már rég nem Ő döntött a sorsa felől, hanem a legjobb barátja, Ric. A Mystic Falls Gimnáziumának történelem tanárját, és titokban, a város vámpírvadászát, a gyűlölet, megvetés, kín, és a bosszúvágy emésztette. Így született meg a vadászból lett legősibb vámpír. Alaric csak bámulta gúnyos, és megvető tekintetével a földön heverő Damont, miközben a kezében lévő karót szorongatta. Az idősebb Salvatore tudta, hogy most jött el halott életének a vége. Ironikus volt, hogy épp az fog Tőle elvenni mindent, kit az egyetlen barátjának nevezett. Így a halállal farkasszemet nézve – már másodszor – nem vágyott másra, csak arra, hogy megbékéljen. Hogy megtalálja a megnyugvást, melyet sem emberként, sem vámpírként nem lelt meg. És Ő csak Elena Gilbert személyével lenne teljes, csak ő Vele találná meg önmagát. Azt a Damon Salvatoret, ki megszabadulna lelkének láncaitól. A tehertől, hogy cselekedhetett volna másként is. Az első találkozásuk emléke oly rég óta kísértette, és most mégis ez adott neki erőt. A lány hangja, ahogy simogatta fülét, pedig akkor még másvalakinek hitte. Elméjében hallotta saját magát megszólalni;

• Katherine? - kérdezte tétován, miközben arckifejezése döbbenetet árasztott.
• Nem...én... - meglepődve válaszolt az ismeretlen, majd háta mögött körbenézett, hátha nem is neki szóltak, de rá kellett jönnie, hogy rajta kívül nem volt más a környéken. - Elena vagyok.
• Nagyon hasonlítasz....bocsánat...Csak nagyon emlékeztetsz valakire. Damon vagyok. - a döbbenet, mely pár másodperce még ott virított arcán, már sehol sem volt, mert tudta, hogy az előtte álló személy nem Kathrine. Ez teljesen nyilvánvaló volt számára. Külsőre ugyanúgy nézett ki, mint a Petrova, ám kisugárzása meg sem közelítette a vámpírét. Elena Gilbertből áradt a kislányos báj, és a szeretet.
• Nem akarok goromba lenni, Damon, de eléggé hátborzongató, hogy idekint vagy a semmi közepén.
• Te beszélsz? Te is egyedül vagy itt. - ajkai huncut mosolyra formálódtak.
• Ez Mystic Falls. Itt soha nem történik semmi rossz. - könnyedén válaszolta. - Veszekedtem a barátommal. - hangja csalódottságtól volt terhes.
• Miért? Ha szabad érdeklődnöm...
• Az élet...a jövő. Mindent felvázolt.
• És te nem akarod? - kérdezte, miközben arcán látszódott az elégedettség, hisz tudta a pontos választ.
• Nem tudom, hogy mit akarok.
• Nos, ez nem igaz. Az akarod, amit mindenki más. - mosolya elterült az arcán.
• Mit? Egy rejtélyes idegent, aki mindenre tudja a választ? - neki is megjelentek a piciny gödröcskék szájának mindkét sarkán.
• Hmm..fogalmazzunk úgy, hogy már régóta élek. Megtanultam egyet s mást. - kaján vigyorát még mindig nem lehetett letörölni a képéről.
• Szóval...Damon...Áruld el. Mire van szükségem?
• Egy szerelmet akarsz, ami felemészt. - közelebb lépett hozzá. - Szenvedélyt akarsz, kalandot, és még egy kis veszélyt is. - most már olyan közel merészkedett hozzá, hogy szinte érezhető volt a kettejük közt lévő izzó feszültség.
• És te mit akarsz? - hagyta magát az átható tekintet fogságában hánykolódni.

Erre már Damon nem is tudott reagálni, annyira meglepte a kérdés. Mit is akart Ő valójában? Mire vágyott az életben? Ha még lett volna ideje, hogy megossza ezt a lánnyal, akkor sem biztos, hogy tudta volna a választ. De megkímélte Őt a sors, így gyors búcsút kellett vennie Elenától.

• Ideértek a szüleim. - hátrafordulva mondta, majd mikor újból szembe találta magát a férfival, az belemélyesztette az azúrkéken csillogó szemeit a tekintetébe, és úgy szólalt meg;
• Azt akarom, hogy az életben találj meg mindent, amit keresel. De egyenlőre felejtsd el, hogy ez megtörtént.

Damon szíve sajgott a tudattól, hogy akkor és ott hibát követett el. Nem szabadott volna elengednie, és legfőképp megigéznie. Élete legrosszabb döntését hozta meg, azzal, hogy elvette a hasonmás emlékeit. Azonban ezen már nem tudott változtatni, akármennyire is akart. Annyira szerette volna, ha a lány megtudja az igazat, hisz lehet, hogy akkor az Ő történetük máshogy alakul. Talán mindketten megtalálták volna egymásban a boldogság szikráját...de rá kellett jönnie, hogy ha Elena nem is benne, legalább öccsében megtalálta azt, amit keresett. Hisz ezt akarta, ezt véste bele a tudatába. Ha még nem is Ő volt a szerelmének forrása, mégis örült, hogy Elenát boldognak láthatta.

A végső harcban tudatosult benne, hogy mit is akart az élettől. Mit kellett volna válaszolnia Neki 3 évvel ezelőtt. Arra vágyott, hogy ember legyen. És Elena mellett az volt. Az ember életében elkerülhetetlenek a rossz dolgok. Szomorú a viszonzatlan szerelem, de az emberi lét velejárója. Ám ez már nem számított, csak az, hogy ember volt. Még ha csak egy kis ideig is. És ha valamit bánni fog, akkor az az lesz, hogy ezt nem köszönte meg Neki.

Miközben Damon arcát vérző sebek borították, szeme feldagadt, addig a fölé magasló Alaric képén groteszk vigyor jelent meg. Csak nézte a vámpírt, az ellenségét, majd fejével intett, melynek jelentése örökre megpecsételte az idősebb Salvatore sorsát. A kezében lévő karót egy heves mozdulattal felrántotta, és egyenesen Damon szívébe döfte. Az érzés égető volt, mégis felemelő. Leírhatatlanul megnyugtató. Mintha testéből kiszállt volna mindaz a sötétség, mely a vámpírlétét meghatározta. Arca fokozatosan vette fel a szürke szín árnyalatát, de ahogy egyre közelebb került a visszafordíthatatlan halálhoz, úgy hallotta kristálytisztán az ismerős hangot, melyben az Ő neve sűrűsödött. Damon. Elena Gilbert szívbemarkoló sikolya törte ketté az éjszaka csendjét. Lehet, hogy Stefannak adta oda a szerelmét, de az a hónapok során már kihunyt. Őket már semmi más nem kötötte össze, csak a múlt, és közös emlékek. És Elena mikor már rájött, hogy nem hagyhatja egyedül a halálában, azt a személyt, ki bármikor habozás nélkül feláldozná magát érte, az élet akkor mutatja meg kegyetlen, és igazságtalan oldalát. Damon nem is kívánhatott volna szebb befejezést a történetének, minthogy az a lány, kiért még a lehetetlenből is lehetőt varázsolt volna, az suttogja a fülébe: Soha nem engedlek el.