Longest Night

Meghoztam a beígért Rose-Damon story-t :) Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. A videót feltétlenül nézzétek meg, mert nagyon szép! Enjoy!

Longest Night

Elena, mint egy őrült, úgy járkált fel s alá szobájában. Akárhogy próbálta kikapcsolni agyát, egyszerűen nem ment neki. Valamit tennie kellett, azok után ami történt. Ezzel csak az volt a probléma, hogy per pillanat nem tudott mást csinálni, minthogy feszülten vár. Hol a telefonjára pillantott, hol az órájára. - Már rég jelentkeznie kellett volna. -  Mi tart ennyi ideig, Bonnie? - dühöngve kiabálta az ágyán heverő mobiljának. - Gyerünk már! Bonnie, siess már! - üvöltötte. Elena nem bírta tovább a várakozás nyomasztó hangulatát, ezért inkább gyorsan felkapta, majd becsúsztatta farmerzsebébe a készüléket. Szélsebesen magára kapkodta fekete bőrdzsekijét, és meg sem állt a bejárati ajtóig. - Nem várhatok itt ölbe tett kézzel! - állapította meg magában, miközben becsapta maga mögött az ajtót.

***

Damon az ágyán széttett karokkal és lábakkal feküdt. Egy percre sem moccant meg. Rezidenciájának csendjét csak az ő halk levegővételei zavarták meg. Elméjét elbódította az a tömérdek pia mennyiség, melyet alig két óra alatt fogyasztott el. Nem volt meglepő, hogy szobájának padlóját szanaszét dobált üres üvegek borították. Elkeseredésében, illuminált állapotában és pillanatnyi magányában nem volt jobb dolga, mint a szobájának csillárját bámulni. - Nincs is jobb dolog, mint az alkohol – mondta magának, miközben szája széle elmozdult egy piciny mosoly felé. - Igazán vicces ez egy vámpír szájából. A vér megfelelőbb lenne az alkohol szócska helyére. - gondolta. Most már teljes vigyor volt a képén, de ez sem tükrözte jókedvét, épp ellenkezőleg. Rég érezte magát ennyire vacakul. Kezd minden összeomlani körülötte. Öccsét végleg elvesztette, és akinek köszönhette ezt, az még mindig kénye-kedve szerint játszadozhatott azzal, akivel akart. - Klaus.- suttogta szinte magában az ördögien hangzó nevet. És Elena? Ő végképp feladta. Örülnie kellett volna neki, tekintve, hogy szerelmes a lányba, így tehát szabad az út a szívéhez. Stefan már nincs a képben. Az egyik felének igen csábító volt ez a helyzet, ám a másik fele minden erejével harcolt ellene. Fájt neki testvére árulása, de nem tudta volna tőle elvenni azt, amire a legjobban vágyott. Elenát. Elméje és szíve ádáz küzdelmet folytatott egymással. Nem csak e téren. Tudta, hogy ki kéne űznie a sok gyötrelmet testéből, de szíve nem engedte. Mert ha ez elvész, akkor ezzel együtt a jó is oda lesz. Bár ebben a pillanatban semmi örömöt nem vélt felfedezni az életében. Most még Elenát sem tudta volna a jó dolgok közé sorolni. Hiába ezek a zűrzavaros gondolatok, a jófajta whisky megtette hatását. Ahogy tekintetét egy másodpercre sem vette le a mennyezetről, úgy egyre jobban érezte, hogy szemei lecsukódnak. Próbálta nyitva tartani őket, mert nem akart aludni. Nem akart álmodni. Most csak el akart merülni, a csillár égőiből áradó fénypompában. Egy ideig sikerült is neki, de a kimerültség végül úrrá lett rajta és elszenderedett. Szobájának falai közt csak az ő ütemes szuszogása volt hallható. Ezen kívül, még a házban is teljes üresség és magány honolt. Már vagy egy órája dorbézolhatott álomországban, mikor egy halk, de annál furcsább zajra ébredt. Először csak az egyik szemét nyitotta ki, aztán, ahogy retinájába beszűrődtek a halvány fénysugarak, kénytelen volt a másikat is. Szemei a fáradtságtól és a kialvatlanságtól, ebben a pillanatban, még vámpír létére sem fókuszáltak száz százalékosan. Csak egy homályos alakot látott a fal mellett állni. Megdörzsölte szemeit, hogy teljes valójában lássa az idegent. Ez sem segített a helyzeten. Már-már kezdte azt hinni, hogy hallucinál, vagy talán még mindig álmodik. Inkább az utóbbira tippelt, így visszahelyezte fejét puha párnájára és lehunyta szemeit. Ahogy ezt megtette, egy igen különös érzés fogta el, mintha valaki vagy valami figyelné őt. - Ennyit csak nem vedelhettem. – hüledezve mondta magának, majd megfordult az ágyon, úgy hogy egyenes rálátása legyen az ajtóra. Vissza csukta szemeit, de az érzés, csak nem akart elmúlni. Mikor egy oly régen hallott, kellemes hang simított végig dobhártyáján.

• Damon....- suttogta halkan a másik fülébe, a nem várt látogató.

Alig akart hinni szemének, pedig Mason Lockwood szellemének felbukkanása óta már semmin nem lepődött meg. Idáig. Ahogy végig nézett egykori szerettén, nem tudta realizálni, hogy milyen érzés kerítette hatalmába, talán az örömhöz volt hasonló. A lány ugyanolyan káprázatos volt, mint emlékeiben. Nem hitte volna, hogy még valaha viszont fogja látni Rose-t.

• Rose? - annyira halkan kérdezte, hogy szinte csak a tüdejéből feláramló levegőt lehetett érzékelni.
• Igen. - válaszolta, miközben puhán végig simított ujjaival az arcán. A férfi beleborzongott a lágy, mégis hűvös érintésbe, erre a másik csak elmosolyodott. - Látom, nem változtál semmit.- mutatott körbe a padlón heverő üvegekre.
• Ismersz, rossz vagyok és ezt szeretem.- neki is széles mosoly terült el arcán. Rose erre csak felkacagott. - Hogy hogy te itt?- meg sem várta míg válaszol a másik, már mondta is tovább. - Hah, biztos a boszi ügyködik valamin. - majd lazán felült az ágyon. Rose is felegyenesedett, úgy nézett le rá.
• Jók a meglátásaid. A Benett lány kapcsolatba akar lépni az Ősboszival, hogy segítsen nektek Klaus-t... - Damon hirtelen a szavába vágott és ő fejezte be a mondatot - ...örökre eltüntetni a Föld színéről.
• Úgy van.- mosolyodott el.
• Akkor valamit megint nagyon elcseszhetett a kis boszi, - mondta nagy hévvel, de a végét, alig hallhatóan ejtette ki. - ha Te itt vagy.

A vámpírlány megkerülte az ágyat, majd a másik feléről szépen becsusszant Damon mellé.

• Tudod, mi csak akkor jöhetünk vissza, ha van itt egy befejezetlen ügyünk. Van miért ezen a síkon mozognunk. - odafordulva hozzá mondta neki, kezével érintve a másik bal combját. - Legyen olyan dolog ami ide köt minket.
• De neked már nincs olyan .- lesütötte szemeit, miközben egy apró mozdulattal rátette kezét a másik kézfejére, mely a saját combján pihent.
• Akkor szerinted miért vagyok itt? - húzódott hátrébb, de nem vette el a kezét. - Tudod a választ. - hajolt vissza, aztán még közelebb, és úgy súgott egyetlen szót a fülébe. - Köszönöm. - Damon csak szótlanul ült az ágyon, várva, hogy testének minden porcikájába beleivódjon e szó hatása. De az csak nem akart eljönni, mert így is csak a végeláthatatlan fájdalmat érezte. Főleg ha arra gondolt, hogy aki most mellette ült, miatta nem lehetett az élők sorában, képletesen szólva. Ahogy szembe fordult vele, és végig nézett rajta, úgy vette át a fájdalom helyét egy másik érzés. A hiány. Nagyon is hiányzott neki Rose, de még alkalma sem volt ezen töprengeni, tekintve a mostanában arra felé uralkodó állapotokat. - Hiszen csak öt percig ismertem – gondolta, majd magában megejtett egy vigyort. A vámpírlány lágyan ráhajtotta fejét a mellkasára, miközben kezével úgy igazgatta a másikét, hogy az átkarolja őt. Damon engedelmeskedett a „kívánságának”. Annyira szorosan ölelte magához, hogy ha Rosenak baja eshetett volna, akkor már rég összeroppantotta volna formás alakját. Tudom mi történt a testvéreddel, - vékony kezével el kezdte cirógatni a másik kézfejét. - és azt is tudom, hogy össze vagy törve miatta.
• Miből gondolod ezt? Rám van írva? - felvont szemöldökkel nézett le a másikra. - Jól vagyok. - ennél nagyobbat nem is hazudhatott volna, de nem volt ereje erről beszélni. Még nem.
• Azt mondtam neked, hogy nem szabad törődnünk másokkal, ha túl akarjuk élni Klaust és minden mást. - egy apró könnycsepp hullott le arcáról, úgy nézett fel a másikra.
• És nézd meg mi történt. - elcsuklott a hangja.
  Damon olyan sok mindent akart mondani a másiknak, de ebben a pillanatban nem jöttek a szavak. Ahogy meglátta Rose szemében a könnyeket, úgy érezte, hogy ő is lassan enged a rossznak, egyben a jónak is. Megannyi érzelem áradt szét testében. Sosem gondolta volna, hogy újra ilyenben lesz része. Fájdalom, gyötrelem, szeretet, és ami a legjobban elbújt szívének rejtett zugában, azaz elviselhetetlen bűntudat. Az újdonsült érzések felszínre hozták a rég elfeledett emlékeit. Annyi ártatlan embernek okozott fájdalmat. Főleg annak, aki most mindennél többet ért neki. Csak azért, mert Ő az, ami. Milyen jogon tehette ezt? És legfőképp, milyen áron? Tudta, hogy a lány, akit tiszta szívéből szeretett, megbocsátott neki, de ettől még lelkét marcangolta, sőt már egyenesen kínozta a tudat. A dugába dőlt terv és most Rose felbukkanása, kihozta belőle azt, ami ellen mindig is harcolt. Évekig azért nyomta el magában a benne lakozó emberséget, hogy az most forró lávaként feltörjön és beborítson mindent. Vámpírlétét érzelmek nélkül kezdte és azok nélkül is akarta folytatni, de hiába, az élet nem így működik. Nélkülük nem lehet létezni, legalábbis hosszú távon nem. És a vámpíroknak a hosszútáv egyenlő az élettel. Ördögi körforgás ez, melyből csak egy mód volt a szabadulásra. Az, amit Rose-al tett. Damon sosem akart olyan lenni mint testvére. A hős szó nem szerepelt a szótárában, tehát cseppet sem hasonlított öccsére. Ő makacs, cinikus, impulzív, arrogáns, és valljuk be, sosem volt csapatjátékos. Ellenben, egy dologban pontos mása volt Stefannak, bármit megtett szeretteiért. Amikor érzett. Mint most. Ugyanolyan ember volt, sőt talán emberibb, mint bárki más. Leszámítva azt az apróságot, hogy ő a társadalom tagjaiból táplálkozott. Rose megjelenése lyukat égetett szívében. Újra. Nem volt elég egyszer elengednie a vámpírlányt, most másodszorra is ezt kellett tennie. Helyrehozni már nem tudja a történteket, de legalább most van esélye megmondania neki azt, amit akkor nem tudott. Ő tehetett róla, hogy Rose most nincs köztük. Nem lehet Vele.

• Az én hibám volt. - szemében megjelent egy halvány könnycsepp, mely lassan haladt végig tökéletes arcán. - Annyira sajnálom, Rose.
• Damon, nem hazudtam neked. Ha törődsz bárkivel is, akkor meghalsz, - kivált a karjaiból, majd két keze közé fogta annak arcát, - de én örülök, hogy törődtem veled. Hidd el, ez így nekem sokkal jobb. Eleget éltem. Trevort is újra láthatom.
• Ne mondd ezt. - mindkét kezével megfogta az arcán pihenő parányi kezeket, majd lefejtette róla.
• De ha ez az igazság? - elmosolyodott, miközben visszahelyezte tenyereit oda, ahol az előbb voltak. Sose fogom megbánni, hogy megismertelek. Az életemben voltak jó dolgok is, és te közéjük tartoztál. - egyúttal közelebb hajolt hozzá, és finoman rátapasztotta ajkait a férfiéra.

Rose ajkainak érintése hűs volt, mint egy nyári, üde fuvallat. Miközben hosszasan csókolták egymást, Damon előtt felsorakoztak az emlékképek, és azaz érzés, melyet újból át kellett élni, hogy tovább tudjon lépni a történteken. Csókjuk egyáltalán nem volt szenvedélyes, inkább a szeretet gyümölcsének lehetett nevezni. A vámpír szerelmes volt Elenába, de Rosehoz egy láthatatlan kötelék fűzte. Egymás támaszai voltak, vagy inkább Ő Damonnak. Vele talán még jövője is lehetett volna. Még mindig nem tudta felfogni  Rose jelenlétét. Ez, a természet rendjével ellentétes volt, de maga Damon létezése is.

• Én...- lassan vált ki a csókból, de még a hatása alatt érezte magát.
• Minden rendben lesz. Stefant is vissza fogod kapni. - ahogy ezt kimondta, úgy nyúlt a vámpír kezéért, majd megszorította azt. - Most mennem kell.

A férfit elöntötte a kétségbeesés. Nem akarta elengedni Őt. Még nem. Nem volt rá képes.

• Csak még egy kis időt... - kérlelte.
• Szedd össze magad! Állj fel és harcolj ellene! - de ezek a szavak már szinte suttogásként hatottak, annyira távolinak tűnt Rose hangja.
• Mi ellen? - értetlenül kérdezte a másiktól, de a szobában rajta kívül már nem volt senki – Mi ellen?! - üvöltötte a rideg valóságba.

Damon váratlanul egy nagy puffanásra lett figyelmes a nappali felől. Nem kellett sokat várnia, mire szobájának ajtaja kinyílt.

• Rose? - reménytől sugárzó hangon kérdezte az ajtót feltépő személytől.

Elena egyik kezében egy vizes ronggyal, másik kezében a füléhez tartott telefonjával sietett be a szobába.

• Bonnie! Akkor találj ki valami mást. Nekem mindegy, hogy mit, de muszáj megtalálnod Klaust, máskülönben...- egy pillanatra elakadt a szava, ahogy végig nézett Damonon, majd megismételte még egyszer. - ...máskülönben Stefan hiába áldozta fel magát. - egyúttal egy laza mozdulattal letette a telefont.
• Elena? Mit keresel itt?

Damon nem értette, hogy mi ez az egész. - Mi történt, Elena? - neki szegezve a kérdést akart felállni az ágyról, de a hirtelen mellkasába nyilalló égető érzés megakadályozta ebben. - Mi a franc? - lenézve az ingére, lassan felhúzta azt, és ami a szeme elé tárult, az szinte kiégette a retináját. Mellkasának jobb oldalán egy éktelen nagy seb tátongott, melyet körbe vett a kékes, egyben pirosas színben pompázó bőre. Újra átjárta a pokolian gyötrő érzés, melyet pár hónapja már megtapasztalt. Damon az ágyon összekuporogva, zihálva tudatosította magában, hogy Rose azon az éjen nem volt Ott vele. Csak a képzeletében.