My Blood is Your Blood

Nah, mit hoztam? Nah, mit? Amit már jó ideje ígértem :) Íme az új OneShot, mely a 3x18. részhez kapcsolódik. Kicsit hosszabb lett, azonban remélem, hogy ez nem okoz problémát XD Sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni, de ahogy szokták mondani; jó munkához idő kell. Végül; Itt egy csodás vidi, nézzétek meg, mert  tökéletesen illik az íráshoz. Akkor, jó szórakozást!

My Blood is Your Blood

Damon Salvatore tekintetét a vérével áztatott padlón heverő nejlon, egy bizonyos pontjára fókuszálva, nagy levegőket véve próbálta összeszedni gondolatait. Szervezetéből lassan, de biztosan távozott a sötétvörös színben játszó folyadékkal „egybekelt” vasfű. Felsőtestét számtalan seb borította. A mellkasán, nyakán különösen sok vágás éktelenkedett, ám ezek eltörpültek a hasán tátongó mély seb láttán. Karjainál fogva feszítették Klaus rezidenciája legnagyobb termének plafonjához, úgy, hogy mindkét csuklóját medvecsapda rögzítette. Biztosítékként szolgált, hogy még véletlenül se tudjon megszökni. Az Ősök sohasem a kíméletességükről voltak híresek, főleg nem Rebekah. Az ezeréves eredeti vámpírnak volt kitől tanulnia, ha kegyetlenségről volt szó. És ha még hozzáadjuk a természetéből adódó brutalitást, akkor megkapjuk a tökéletes kínzógépet. Elégtételt akart venni a Salvatore fivérek idősebbik felén, amiért női mivoltában sebezte meg. Amilyen veszélyes ragadozó volt, oly annyira vágyott a szeretetre. És mihelyst megkapta, teljesen átadta magát eme élvezetnek. Ezzel csak az volt a probléma, hogy hamis remények martalékává vált. Hogy valaki őszintén érdeklődhet iránta. Damonnak most saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy nem érdemes a nők érzelmeivel játszania. Az Ősnek igaza volt. Egy nőnek nem okoz különösebb gondot kiiktatni az élők sorából egy férfit, ha megvan a megfelelő motivációja. Nos, Rebekah rendelkezett ezzel.

Damon a mérhetetlen fájdalommal járó vérveszteségtől alig bírt a valóság zöldellő mezején lépkedni. Elméje már nem sokáig tudta megkülönböztetni az illúzióból fakadó mámorító pillanatokat, az őt körülvevő világtól. Elenát látta maga előtt, ahogy mosolyogva bámulja Őt. Oly gyönyörű volt így. Imádta a piciny gödröcskéket a csodaszép arcán, mert ezzel árasztotta magából az életörömöt, mely Őt is körülölelte. Szerette az olajbarna bőrét, sötétbarnán csillogó hajzuhatagját, kezének bársonyos érintését. Mindent. Még a rosszalló tekintetével, dühtől átitatott arckifejezésével sem tudott betelni. Bár senkinek sem vallotta volna be, főleg nem Neki, de rajongott az elvei mellett kiálló Elena Gilbertért, aki bármit megtett volna szeretteiért. Gyűlölte öccsében, hogy mindig a mártír szerepét ölti magára, ám Elenában...még valahogy ez a tulajdonsága is rabul ejtette. De vajon ez tényleg szerelem? És nem csak azért érzi ezt, mert Ő is elérhetetlen számára? Ha az ember hozzászokik valamihez, nehezen tud megszabadulni tőle. És Damonba az évek során oly mértékben beleivódott az elérhetetlen álomhoz való ragaszkodás, hogy szinte megszokássá vált ezek kergetése. Talán nem Elena lényébe szeretett bele, hanem a szerelem érzésébe. Hogy van kiért felkelnie, van kiért aggódnia, van olyan az életében kiért meghalna. Sokszor elgondolkodott már ezen, de ahogy elméjébe beszivárgott a lány egész alakos képe, mindig ugyanarra a következtetésre jutott. Bárkivel, bárhol, bármit csinált is...Elena volt az egyetlen személy akihez e különleges, és káprázatos érzés fűzte. Ő váltotta ki belőle, és Ő miatta merült el benne. A szerelem remény, és Elena volt az, kiben ez életre kelt. A boldogságának reménye.

A lány még mindig csak mosolya mögé bújva nézte Őt, azokkal az elképesztően nagy szemekkel, melyekből sugárzott a törődés. Igen, ő mindig is törődött a vámpírral, akár akarta, akár nem. Damonnak szüksége volt erre, még ha a külvilágnak ennek az ellenkezőjét is sugallta. Minden egyes sóhaja Ő érte „kiabált”. Ahogy ott állt előtte, és szemeik világa elmélyültek egymásban, úgy járta át testét a kétségbeesés. Elena ajkán már nem játszott, az előbb még oly elbűvölő mosolya. Arcán a döbbenettel keveredő félelem jelent meg. Úgy szólalt meg, hogy hangja remegett a szeme elé táruló látvány miatt.

• Uramisten....- hangja elcsuklott, ahogy szeme végig futott a férfi mellkasán lassú tempóban csordogáló vérén. A vámpír arcát izzadság cseppek tették még gyötrőbb kinézetűvé. Szemei résnyire voltak nyitva, úgy törtek utat maguknak a csillárból áradó fénysugarak.
• Igen...- halkan nyögte ki magából, majd még halkabban hozzátette. - De hívj csak Damonnak...- a szája sarka félmosolyra ívelte magát, de ez még annak is kevés volt. - Végre megszólaltál, eddig olyan voltál, – hangos zihálások közepette mondta, miközben minden egyes levegővétel égette a tüdejét - mint aki egy mozifilmet néz, amiben én vagyok a szívdöglesztő főszereplő...- még egyszer megpróbált egy mosolyt kipréselni magából, hiába, a teste nem engedelmeskedett neki. -...bár a szívdöglesztő jelző illik rám...- a mondat befejező szavát már alig lehetett hallani.
• De nem ilyen állapotban. Damon, sietnünk kell...- ahogy ezt kimondta, már lépett is közelebb a másikhoz, majd kezével felnyúlt a medvecsapdához.
• Nem...Elena...- szemei le-le csukódtak, úgy suttogta. -...csak neked kell sietned. Menj innen. Rebekah meg fog ölni. Azt én nem...- nem tudta folytatni, mert az ajkaira tapadó ujjak megakadályozták ebben.
• Psszt. Ha elmegyek, akkor Te fogsz meghalni. Most az egyszer had mentselek meg én. - hangja szeretetteljességtől csengett, melytől Damonban is felvetődött, hogy hagyja véghez vinni a tervét, ám nem engedhette...a lány érdekében nem.
• Ne...ne.... hagyj itt. Nem élném túl, ha valami bajod esne. - bár már a teljes kimerültség állapotában hánykolódott, még így sem kockáztathatta meg a legrosszabbat ami vele történhet...ha elveszíti Őt. A hasonmás levette ujjait az ajkairól, és oly közel húzódott hozzá, hogy szinte érezte a lány bőrének édes illatát.
• Ha itt maradsz, akkor nem is fogod. Azt meg én nem...- a mondat végére mintha elméje megálljt parancsolt volna, úgy mélyesztette az azúrkéken tündöklő szemeibe az övét, melyekből – ha nem siet. - lassan huny ki az Ő szívét bekebelező fény. Damon úgy érezte, hogy már csak percekig tudja fájdalomtól lüktető fejét megtartani, mégis miután kiélvezte az ámulatba ejtő szemek fogságát, kérdő tekintettel reagált a másik félbehagyott mondatára. Elena tudta, hogy ha száját elhagyják ugyanazok a szavak, melyeket a férfi mondott neki pár másodperce, akkor szíve megenyhül, és nem utasítja el a segítséget. Habár belül tisztában volt vele, hogy nem csak ezért mondaná neki, hanem mert...ezt érzi. Már jó ideje.
• ...nem élném túl. - lehelte az ajkainak, majd két kezét arcára helyezve folytatta tovább. - Annyi embert veszítettem el, nem hagyhatom, hogy téged is. - hangja oly kellemes volt, hogy szinte álomba ringatta a vámpírt.
• Én nem vagyok... – próbálta folyamatosan kiejteni a szavakat, de teste kezdte feladni a küzdelmet. - ...ember.
• Nekem az vagy. - „belebújva” a szemeibe, formálta ajkaival a szavakat.
  Hosszú évekig Damon szíve egy láthatatlan kalitkába volt zárva, melytől ebben a pillanatban szabadult meg. E fogság neve maga a vágy volt. Mindennél jobban sóvárgott arra, hogy egyszer valaki meglássa benne a rég elfeledett énjét. Az embert.
  Nem szólt egy szót sem, csak felnézett a csuklójára aggatott csapdára. Elena úgy érezte, hogy elérte azt amit akart, és még annál is többet. Tekintetét áthelyezte a férfi szabadulását akadályozó tárgyra, majd mindkét kezével megfogta, és egy erős rántás következtében az a padlóra hullott. Ezt a másikkal is eljátszotta. A férfi karjainak szabadulása miatt szinte „ráomlott” a törékeny testére. Erőtlenül kapaszkodott a lányba, úgy próbálták elhagyni a báltermet. A vámpír sérülései, és legyengült szervezete miatt minden második lépésnél meg kellett állniuk, ám egy ponton túl már nem bírta fáradt testét tovább cipelni, még ha ebben Elena is volt segítségére. - Ne állj le. Kérlek...csak pár lépés, és kinn vagyunk. - súgta a fülébe biztatásként. Már csak néhány méter választotta el őket a műtárgyakkal díszített rezidencia bejárati ajtajától, ekkor hirtelen Damon teste rongybábúként esett össze, húzva magával a másikét is. Mos már mindketten a márványpadlón térdepeltek egymásba kapaszkodva. Damon a végső összeomlás határán egyensúlyozott, szemei képtelek voltak elviselni a fénysugarak égető érzését. Testét lassan elhagyta a küzdeni akarás iránti vágy, úgy borult szerelme mellkasára. A hasonmás nem engedhette, hogy az a Damon, aki bárkivel szembeszállna az Ő épségéért, ilyen állapotban legyen. - Hééé. Damon. Nézz rám! Nézz rám! - parancsoló hangon mondta neki, miközben az egyik csuklóját az ajkaihoz érintette. - Igyál belőlem. Szükséged van rá... - hangja most már aggodalomtól volt terhes. A vámpír tekintete ködös volt, ám még így is tisztán hallotta szavait. Minden féltve őrzött erejét összeszedve elkapta a karját, és lefejtette kiszáradt ajkairól.
• Én...nem..iszom...belőled. Nem vagyok...- halkan lehelte bele a húspárnákba. -...Stefan.
• Igen. Nem vagy, mégis most arra kérlek, hogy legyél olyan mint Ő. Csakis így juthatunk ki innen élve. - hangja még így is dallamosan csengett - Nem kell sokat... - kérlelte gyengéd hangnemben, majd közelebb tolta testét az övéhez. - Muszáj vérhez jutnod. - csuklóját újból a szája pereméhez érintette. - Ne miattam tedd meg, hanem értem. Kérlek...- könyörgését egy biztató bólintással erősítette meg, melynek hatására Damon kiengedte tűhegyes vámpírfogait, és lágyan belemélyesztette őket Elena csuklójának artériájába. Szemeinek azúrkék színe vérvörös lángok martalékává vált, melyeket körülvett a bőrén hullámzó erek sokasága. Ajkai szorosan rátapadtak a másik bőrére, miközben a lány vérének minden egyes cseppje erősebbé tette. Ahogyan szervezetében szétáradt az éltető nedű, úgy „ragadta” magához szerelme tekintetét, mely végül feladta a harcot. Elena szemeinek fényét rabul ejtette Damon vámpírlényének sötétsége. A hasonmás félt ettől, mégis mindennél jobban vonzotta. Akármennyire is küzdött a valóság ellen, az mindig felülkerekedett rajta. Kénytelen volt beismernie, hogy szüksége van a sötétségre, mert csak így bizonyosodhat meg arról, hogy létezik ennek az ellenkezője. Tekintetük elnyelte a másikét, melyben saját magukat látták. Damon Salvatoreban egyszerre terjedt szét Elena mámorító vére, és az a szenvedély, mely végérvényesen összekötötte őket. Szüntelenül bámulták egymás gyönyörtől, és kielégültségtől izzó szemeit, úgy, hogy ebben a pillanatban a kín, és az erotika karöltve jártak egymással. A vámpír elméjét teljesen elködösítette a vér frissítő íze, mely a valóság képkockáit sötétvörös színűre festette. Csak nézte Őt, ahogy egyre többet, és többet követelt belőle. Szemei előtt megjelent Elena egész alakja, amint Jeremyt ölelve néz fel Rá. A gyűlölettől izzó szempár lyukat égetett szívébe. Majd, mintha ez az emlék meg sem történt volna, úgy lépett helyébe egy újabb. A hasonmás tekintete még mindig dühtől volt „megfűszerezve”, miközben ütlegelte a mellkasát. A férfi felsőtestének izmai minden egyes ököl csapásba beleremegtek, de Ő, akkor sem engedte, hogy Elena Gilbert besétáljon a szerelem csapdájába. A halál barlangjába, mely Kathrine rejtekhelyéül szolgált. Az apró kezek már nem a mellkasán pihentek, hanem arcának selymes bőrén. Szemei áthatóan figyelték arcának rezzenéseit, úgy sugallták szavai a törődést. Stefan árulását fel kellett dolgoznia, és ebben a lány segített Neki. Damon lefejtette arcáról a piciny kezeket, majd Elena tarkójánál felcsúsztatva az Övéit, közelebb merészkedett hozzá, és csókra éhes ajkait a másikéra tapasztotta. A viszonzott csókból felszabaduló meglepődöttség, óhaj a másik iránt, és bűntudat átölelte sebzett lelküket. A vámpír kéjtől beborított ajkai, nem szívesen „engedték el” az őket éltető húspárnákat, végül mégis el kellett válniuk. Szemeik lassan fogadták be egymás érzelmekkel bővelkedő tekintetét. Damon Salvatore még egy-két másodpercig elmélyülten tanulmányozta a mogyoróbarna csodákat, majd váratlanul elkapta Elena kezét, és finoman eltolta a vértől skarlátvörösre színezett ajkaitól. Mikor újból megtalálta a hasonmás szemeinek világhoz vezető utat, arcának gödröcskéi, a szokásos, Damonra oly jellemző mosolyra húzódtak.
• Igazad van. Szükségem volt rá...- szájával közelített a sóvárgástól duzzadt húspárnák felé. -..Rád. Köszönöm. - ahogy mondta, úgy gondolkodott el azon, hogy van egy határvonal, melyet nem léphet át, így Elena ajkaitól pár centire „megállt”.
• Szívesen. - suttogta, miközben szüntelenül, a férfi létezéséhez szükséges folyadéktól vöröslő száját nézte. - Tényleg sietnünk kéne. Csak még...- fájt kimondania azt, amire most a legjobban áhítozott.
• Csak? - kérdezte, mintha nem lenne tisztában az igazsággal.
  A lányt már nem érdekelte, hogy bűnösnek fogja-e magát érzeni, ha megcsókolja. Nem, már jó ideje egy lelkiismeret-furdalás nélküli Elena Gilbertre vágyott. És most ezt meg is kapta, mert képtelen volt az érzéseinek parancsolni.
• Én. csak. Ezt. Szeretném. - szaggatottan mondta, és miközben engedett a kísértésnek, azt vette észre, hogy elérte a másikat. Damon édes ajkai vasízzel voltak átitatva. Furcsa volt, mégis jobban vágyott eme különös ízre, mint bármi másra. Ha ezt az Ő érintésétől kaphatta meg. Múltak a percek, másodpercek, és Ők még mindig csókjukban egyesülve térdepeltek a padlón. Ám lassan fellélegeztek, úgy, hogy szemeiket csukva tartva élték meg a pillanatot. A világukat, melyben csak Ők voltak. Itt már nem volt mit tagadni. Szerelmesek voltak egymásba.
  Először a férfi nyitotta ki szemeit, és már újabb hadjáratba is kezdett Elena gyönyörtől kábult tekintete ellen. Az idősebb Gilbertnek ideje sem volt megszólalni, mert a vámpír észveszejtő mosolya magához láncolta. Ekkor Damon hirtelen a mellkasához nyúlt, szívének lakhelyéhez , mely már üresen tátongott. Ahogyan tekintetéből, úgy a szívéből is örökre eltűnt megannyi érzés, melyekért oly sokat küzdött. Öröm, boldogság, kín, fájdalom, együttérzés. Az emberségét még halálában is éltető érzelmek megszűntek létezni. Élettelen teste Elena mellkasára omlott, miközben Ő keserves és soha nem múló fájdalommal sikított az éjszaka csendjébe. A rémület egész lényét körbevette. Elena elméje leállt, mintha egy másik dimenzióba lépett volna, és Ő csak kívülről figyelné azt a lányt, aki elvesztette mindazt, melyet épp most talált meg. A szerelmét. Az életét. Őt.
  Könnyei lepelként takarták be sápadt arcát, miközben a másik teste szorító ölelésében veszett el. Nem akarta elhinni,nem akarta feldolgozni, azt a tényt, hogy Ő már nincs többé. Nem hallhatja nevetését, nem láthatja huncut mosolyát, és már sohasem fog úgy ránézni, mintha csak ő lenne az egyetlen nő a Földön. Sírása egyre szívszaggatóbbnak hatott. Zokogásából feltörő könnycseppek kiapadhatatlannak látszódtak. Tüdejébe mintha nem áradt volna levegő, úgy perzselte belülről a tudat, hogy Damon Salvatore örökre elhagyta. Végérvényesen, és visszavonhatatlanul. Miközben Damont óvó karjaiba zárta, úgy tekintett fel arra a személyre ki elvett Tőle mindent. Rebekah elégedetten nézte a kezében heverő szívet, mely pillanatokkal ezelőtt még a vámpír mellkasában volt. Elena nagy levegőket véve, zihálások közepette borult a férfira, miközben remegő ajkai az Ő nevét formálták. Könnyeitől áztatott szemekkel, üveges tekintettel hajtogatta szerelme nevét, mintha ettől várta volna a megváltást. Egyszerűen képtelen volt elfogadni az élet kegyetlen mivoltát. Az Ő tragédiáját. Nincs az a gyógyír, mely összeforrasztana egy széttört szív darabjait. De ha még lett is volna, rajta már az sem segítene, mert Damon nélkül az Ő szíve sem dobogott többé.

***

Elena Gilbert a Salvatore panzió talán legfényűzőbb szobájában járt fel s alá. Gondolatai teljesen elárasztották elméjét, melyet egy percre sem tudott kikapcsolni. Gondolataival vegyített érzelmei mardosták lelkét. Akármennyire próbálta tagadni az igazságot, mindig ugyanazt érezte. A bűntudatot, mely már végleg otthonra talált nála. Nem szabadott volna szívére hallgatnia. Most az egyszer az eszét, az értelmet kellett volna segítségül hívnia. És akkor most nem lenne az összes körülötte élő ember magányos, és szomorú. Mindig is tudta, hogy Ő az oka a sok szörnyűségnek, mely teljesen felőrlik lelkének nyugalmát. Hogy az Ő létének következménye a számtalan borzalom. Felemészti a tudat, hogy Elena Gilbert miatt megy tönkre sok ember élete. Ő miatta. Szülei elvesztése nem az Ő hibája volt, mégis magát okolta a történtek miatt. Azért, mert túlélte az autóbalesetet. Sokszor elgondolkodott már azon, lehet, hogy jobb lett volna, ha Stefan nem menti meg. Akkor most nem járná át testét a szomorúság. Igen, szinte fizikai fájdalmat éreztetett vele az a gondolat, hogy megannyi szerettének ért bántódása. Damon szobájának falai közt csak az ő talpának koppanása volt hallható. Ahogyan egyik lába felváltotta a másikat, úgy tört rá a kínzó érzés, mely nem engedte el. Olykor-olykor felbukkant, és beférkőzött lelkének minden egyes szegletébe. Szemei már nem is a szoba bútorját látták, hanem Damon sebekkel borított testét, melyekből dőlt a vér. Mellkasán vágásnyomok, arcán izzadságcseppek voltak láthatók. Arca annyira megviseltnek tűnt, hogy e képfoszlány gondolatára, jobbra-balra kezdte rázni a fejét, miközben megállás nélkül a vámpír nevét mondogatta. Szemeiben megjelentek a fájdalom jelei... könnycseppek, melyek lassan gördültek végig sápadt arcán. Alig bírta lábait megtartani, így leült az ágy szélére, miközben elméjéből még mindig nem tudta kiverni a vámpír látványát. Az előtte megjelenő idősebb Salvatore alakját egyre homályosabban látta, a szemeiből záporozó könnyektől. Magába roskadva, kisírt szemekkel bámult maga elé, mialatt elméjében gondolatok sokasága telepedett le. Ki akarta kapcsolni a gondolkodásra használt szervét, mert akkor az érzéseivel sem kellett szembesülnie. Annyira akarta...csak egy napra kikapcsolni. Csak egy napra boldognak lenni.
Ott ült az ágy szélén, és azon gondolkodott, hogy ez így nem mehet tovább. Nem törhet össze minden egyes szörnyűség után. Habár senki se látta rajta, mindenki azt hitte, hogy megbirkózik az Őt körülvevő gonosszal, de csak Ő tudta, hogy ez nincs így. Meg kellett küzdenie a világgal, és magával is. Nem tudta eldönteni, hogy melyik a rosszabb. Azonban azt igen, hogy most saját magán volt a sor. Nem hagyhatta, hogy a bánat úrrá legyen rajta, így letörölte könnyeit, és már állt is volna fel, mikor léptek hangos zaja ütötte meg fülét. A szoba ajtaja kinyílt, és egy ébenfekete hajú, magas, bőrkabátot viselő személy lépett be rajta. Arca megviselt volt, a kaján mosolyáról híres férfira rá sem lehetett ismerni.
• Damon...- „fújta” maga elé, miközben még egyszer megtörölte arcát. Nem akarta, hogy a vámpír így lássa.
• Mi járatban, Elena? Eltévesztetted a házszámot? Stefan szobája eggyel feljebb van. - hangja árasztotta a cinizmust, mégis szeméből egészen mást lehetett kiolvasni. Az elkeseredettséget.
• Nagyon jól tudod, hogy miért vagyok itt. - szúrós tekintetét belemélyesztette a másikéba.
• Éspedig? - kérdezte nemtörődöm stílusban.
• Azért, hogy megnézzem minden rendben van-e Veled.
• Miért ne lenne? Jól vagyok. Még élek, és még mindig szívdöglesztően nézek ki. - halvány félmolyos jelent meg helyes arcán, miközben egyre közelebb került az ágyhoz. Ahogy elméjében visszhangzott a magára jellemző tulajdonság szavakba öntött formája, úgy villant be neki azaz emlék, melyet el akart magában temetni. De úgy látszik ez nehezebb volt, mint gondolta.
• Damon, ne csináld ezt. Én komolyan beszélek. - mondta az előtte megálló vámpírnak.
• Ahogyan én is. - lenézett a lányra, majd elfordítva a fejét kinézett az ablakon.
• Bonnie mesélte, hogy mit tett veled Rebekah. Oda kellett volna mennem – mennünk- , de muszáj volt Finnt megölnünk. Damon...én...én...annyira sajnálom.
• Ne sajnáld. Hidd el, én örülök a legjobban, hogy nem játszottál hős megmentőt. - visszafordította a fejét, szemeivel megkereste a másik tekintetét, és úgy formálta a szavakat.
• Tessék? - értetlenségbe burkolózva kérdezte Tőle.
• Mit változtat a dolgokon, hogy nem egyből jöttetek a segítségemre? A végeredmény ugyanaz, hogy nincs semmi bajom. Plusz...egy Őssel kevesebb. - szemeit egy másodperce belefúrta Elena tekintetébe, majd pár lépés megtételével megkerülte az ágyat, és leült a másik felére.
• Igazad van, semmin nem változtat. Csak egy valamin...rajtam. Bűntudatom van...- hangja oly halk volt, hogy szinte csak egy vámpír hallhatta meg.
• Ne legyen, felesleges. Ha feloldozásért jöttél, mert kivételesen nem voltál mártír, akkor csalódást kell okoznom. - hangja ridegségtől volt teljes. - Jobb is, hogy még véletlenül sem sétáltál be Barby Klaus csapdájába, mert még úgy végződhetett volna, ahogy....- a mondat végét elharapta, mert nem akarta megosztani Elenával a fájó emléket. Utálta, ha sajnálták. Utálta, ha gyengének látták, de legfőképpen az gyűlölte, ha Ő látta ilyennek. Sebzettnek.
• Mint ahogy? - hátrafordulva a férfihoz tette fel a kérdést.
• Mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. - felkacagott egyet, miközben ujjaival kezdett el babrálni.
• Mi történt? - miközben újból egy kérdéssel gyötörte a férfit, átmászott az ágyon, egyenesen a vámpír háta mögé.
• Semmi. Rebekah felnyársalt. Se több, se kevesebb.
• Tudom, hogy valami bánt. Damon...ismerlek. Mondd el...- suttogta, egyúttal apró ujjaival megérintette a vállát, majd kezét végig csúsztatta a hátán. - Kérlek...- még közelebb húzódott hozzá, úgy, hogy kézfeje még mindig a másik gerincén pihent.
  Damon az utolsó szó hallatára ledermedt, egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Elena hangja, ahogy a kérlelő szavakat formálta, elárasztotta elméjét, és egyúttal felszínre hozta a gyötrő, egyben felemelő emlékeket. Tisztában volt vele, hogy azaz álom, mely Rebekah „ajándéka” volt számára sohasem lesz valóság. Elena sosem fogja úgy szeretni Őt, ahogyan azt szeretné. Szerelemmel. Mégis a remény halvány szikrája éltette. Ettől volt Ő Damon Salvatore, aki sosem adta fel. És emiatt volt oly gyönyörű eme illúzió, melyből csak a halálával tudott kiszabadulni.
  Másodpercekig csak bámult maga elé, majd lehajtott fejjel belekezdett a mesélésbe.
• Rebekah igen kifinomult kínzó eszközökkel rendelkezik. - hangjából érezhető volt az irónia, és ehhez még hozzáadott egy gúnyos félmosolyt is. - Belemászott a fejembe, és azt álmodtatta velem, hogy kiszabadítasz. Mivel a drága szöszi kivéreztetett, így elég gyenge voltam, ezért megitattál a véreddel, majd....- miközben elhagyták száját a szavakba öntött emlékek, úgy érezte, hogy képtelen tovább folytatni.
• Majd? Damon...- biztatásképp újból el kezdte simogatni a hátát.
• Megcsókoltál... - suttogta, aztán várt pár másodpercet, hátha a másik reagál rá, de csalódnia kellett. Elena ehelyett csak tovább cirógatta.
• Aztán Klaus kishúga kitépte a szívem. Vége a történetnek. - nagyot sóhajtott. - Nos, ennyi.. - mindkét kezét végig húzta combján, mint aki jól végezte dolgát, majd megpróbált felállni az ágyról, de a lány piciny kezei nem engedték.
• És most mit érzel? - kérdezte gyengéden.
• Elena...ne. Ezt ne. - kérlelte, miközben a gyűrűjével kezdett el játszani.
• De, de...Damon. Tudni akarom. - most már elérte a vámpír nyakát, és azt kezdte el jóleső érintésekkel elhalmozni.
• Tudom, hogy hülyeség, de nekem akkor és ott segített. És most is. - megjelent arcán egy halvány mosoly. - Csak tudom, hogy ez sosem lesz igazi. - ujjait összekulcsolta, fejét lehajtotta, és becsukott szemekkel élvezte a kényeztetést.
  Elena szíve egyre hevesebben kezdett el kalapálni. Azt akarta, hogy a férfi tudja, hogy ez igenis lehet valóság. Ami köztük van az mindennél többet jelent neki. Ők mindig ott lesznek egymásnak. Meg akarta neki mutatni, hogy Ők összetartoznak. A lány másra sem vágyott, csak arra, hogy érezze Őt. Így mindkét karjával átölelte a férfit, úgy hogy arcát beletemette a nyakába. Érezni akarta az illatát, a selymes bőrét. Damon felemelte, majd oldalra biccentette fejét, és hozzáérintette arcát a másikéhoz. Pár percig lehettek így, de még ez is kevésnek bizonyult. Elena a valóság tengerének kellős közepén lubickolt, és esze ágában sem volt kiúszni a partra. Annyira szerette Őt...Pár éve ha valaki azt mondta volna neki, hogy ilyen érzéseket fog táplálni Damon Salvatore iránt, akkor biztos őrültnek nézte volna az illetőt. A vámpír hallotta, hogy a lány szívverése igen szapora, és ez mosolygásra késztette. Nem akarta, hogy a boldogsággal telített pillanatok tovaszálljanak, így hátradőlt Elena karjaiba, aki az összes szeretetét belesűrítette a szorító ölelésbe. Ahogy egyre erősebben szorította magához, úgy kezdte szinte fojtogatni az a tudat, hogy létezik egy olyan valóság is, melyben Damon nélkül kell élnie. Bele se mert gondolni, hogy mihez kezdene, ha a férfi elhagyná Őt. A felismerés, hogy szerelmes belé egyáltalán nem lepte meg, hisz már régóta e csodás érzés rabja volt. És talán itt volt az ideje, hogy ezt ki is mondja, de nem üres szavakkal akarta bevallani Damonnak, hogy szereti, mert Ő ennél többet érdemelt.
• Damon...ez már igazi. - suttogta, majd lehajolt, és egy finom csókot lehelt a vámpír ajkaira.