It's right, just not right now / Part II.

Ésssssss, VÉGRE! :D Mivel elég rég hoztam nektek új írást, ezért gondoltam úgy örvendeztetlek meg titeket, hogy a fict. 2. része a megszokottnál hosszabb. Remélem nem baj, és azt is, hogy mindenkinek elnyeri a tetszését. Enjoy!

It's right, just not right now

Part II.

A Gilbert ház teljes sötétségbe borult, ám Elena szobájában még így is ragyogott valami, vagy inkább valaki. Elena összekuporogva feküdt az ágyában, egyedül a gondolataival. Össze kellett volna, hogy zavarodjon az éjjel történtek miatt, de ő egyáltalán nem ezt érezte. Mérhetetlenül boldog volt. Ilyen időkben, hogy lehetett Ő boldog? Jer-t közvetve elküldte otthonról, persze azért, hogy megvédje Klaustól, de ez akkor sem volt mentség. Stefan bosszút esküdött az eredeti hybrid ellen, úgy, hogy senki és semmi nem érdekelte. Barátnői is boldogtalanok voltak, küszködtek a saját problémáikkal. Akkor Ő, most miért érezte azt, hogy minden rendbe fog jönni? Egy szóval, vagy inkább egy névvel tudta magyarázni. Damon. Ha csak rágondolt, fülig ért a szája. Olyan volt, mint egy kisgyermek, aki most kapta meg a szülinapi zsúrján a meglepetés ajándékot. Ettől Ő rosszabb ember lenne? Hogy ebben a kilátástalan helyzetben is talált egy pici örömöt? Vagy nevezhetnénk reménysugárnak is. Igen, Damon ezt jelentette neki, és még ennél is többet. Mindent. Lehet, hogy előre szaladt az időben, de Elenát ez csak mosolygásra késztette. Ha csak arra gondolt, amit anno Damonnak mondott, egyből átjárta testét a borzongás. - Mindig is Stefant fogom szeretni. - ismételgette magának. - Már megint hazudtam. - miközben magában beszélt, muszáj volt elejtetnie egy gúnyos vigyort erre a kijelentésére. Meg volt róla győződve, hogy nem lett volna szabad beleszeretnie Damonba. Legalábbis eddig a pillanatig, mert most felvetődött benne a kérdés, hogy miért nem? Miért nem szabad? Csak azért, mert Stefan bátyja? Talán Kathrine miatt? Az idősebb Salvatore miért ne érdemelhetné ki az Ő szeretetét? Szerelmét? Ellenben azzal is tisztába volt, hogy Damon haláltusája nélkül lehet, hogy ez meg sem történik, mert akkor Stefan nem hagyja el. De ebben sem volt teljesen biztos, mint ahogy másban sem. Száz százalékig semmiben sem lehetett biztos az ember, csak egyetlen egy dologban, és az a halál. Vámpíroknál ezt már nem igen lehetett elmondani. Gondolatai össze-vissza cikáztak, ám végül mindig csak egyetlen személynél lyukadt ki. Ahogyan ránézett, ahogyan csókolta, ahogyan átölelte Őt. Végre. Ép ésszel nem bírta felfogni, hogy mennyire vonzódott a vámpírhoz. Car-nek igaza volt, az egész rossz fiús imidzséhez ragaszkodott. Vicces volt az a tudat, hogy a legelső igazi szerelme, Damonnak totálisan az ellentéte. Stefan. Amikor rágondolt, csak egy nagy.....semmit érzett. Ürességet. A férfi olyan távolinak tűnt, mint a percek alatt beteljesült szerelmük. Az első perctől kezdve szenvedéllyel tekintett a fiatalabb Salvatore-ra, a szerelmük szinte egyből az egekbe repítette, de valami mégis hiányzott belőle. Talán az, ami egy kapcsolatot igazivá tesz. Damonnal megjárták a poklot és a mennyországot is. Az életük sokszor másfelé vette az irányt, de mindig találtak egymáshoz vezető utat. Egy egyenes út kereszteződésekkel, amin ha le is fordulsz, mindig a főútra tévedsz vissza. Haragudtak egymásra, gyűlölték, szerették, és megértették egymást. Ez az, amit nem tud senki elvenni Tőlük, mert igazi. Együtt tényleg túléltek mindent, még a legsötétebb órákat is. Elméjébe apránként beszivárgott minden egyes emlékkép kapcsolatuk fordulópontjairól. Hogyan kezdődött, hogyan alakult, és hol tart most. Az érzelmi skála összes fokát megjárták külön-külön és együtt is. Elenának hirtelen egy dolog jutott eszébe, a 60s évek emlékére rendezett estén lejtett táncuk. Olyan felhőtlenül érezték magukat, ahhoz képest, hogy, mint mindig, ott is életveszéllyel kellett szembenézniük. Damon mindig meg tudta nevettetni, úgy igazán, őszintén. Ahogyan mosolyt tudott csalni arcára, ugyanúgy le is tudta varázsolni onnan. Egy tökéletesen tökéletlen kapcsolat volt az Övék, és mégis működött. Ahogy ezen morfondírozott, egyre jobban hatalmába kerítette az álmosság. Nagyot ásított, majd a takaró alatt kényelembe helyezte magát, és behunyta szemeit. Még utoljára maga elé képzelve, azokat a gyönyörben lubickoló azúrkék szemeket, aludt el. Alig lépkedhetett álomország földjén, mikor meglepetésszerűen nyitott be a szobájába valaki. Rögtön felriadt az ajtó nyikorgásra, de a sötétség leplébe burkolózott idegent nem ismerte fel. Félve, egyben hangosan bombázta meg kérdésekkel.

• Ki az? Ki van ott? Jer?

Nem kapott választ, csak a padlón hallatszott léptekből tudta megítélni, hogy a látogató az ágya felé tart. Nem sok ideje volt teketóriázni, így egy gyors mozdulattal próbálta felgyújtani a villanyt, de váratlanul egy kéz elkapta az övét, és nem engedte el. Egyáltalán nem szorosan fogta a csuklóját, csak épp annyira, hogy meggátolja a mozgásban. Furcsamód, ismerős volt neki a másik érintése. - Damon? - kérdezte suttogva.

• Nem talált, Elena. Csodálkozom, hogy nem engem vártál, hanem a bátyámat. Lemaradtam valamiről?

Elenában meghűlt a vér. Az agya egyből kitisztult. Stefan volt az. Meg sem bírt mukkanni, annyira ledöbbent a Salvatore váratlan megjelenésén. Különösen azért, mert a legutóbbi találkozásukkor leosztott neki egy jó nagy pofont.

• Mi-mi mit keresel itt? - dadogva, és meglehetősen halkan tette fel a kérdést neki.
• Azt ne mondd, hogy nem örülsz, hogy meglátogattalak. Régen nagyon is örültél neki. - eközben az ujjai még mindig körbefonták a lány csuklóját. - Emlékszel mikor az egyik éjjel érted jöttem, és elvittelek a vidámparkba?
• Stefan, engedj el...légy szíves. - kérlelte.
• Oh, hát persze. - egyúttal engedelmeskedett a kérésnek. - Szóval, emlékszel? - nadrágján mindkét kezével simítva leült az ágy szélére, pontosan a másiktól pár centire. Sötét volt, ezért Elena nem láthatta őt, de ez fordítva nem volt igaz.
• Igen, persze. - felelte, majd a csuklóját masszírozva felült az ágyon. - Azért jöttél, hogy bájcsevegjünk a múltunkról? A testvérem élete nem érdekel, de az, hogy milyen szép pillanataink voltak együtt, az igen? - most már dühtől átitatott hangon szólt hozzá.
• Elena, nem kell ilyen mogorvának lenned. Gondoltam elbeszélgethetnénk kulturáltan. Ez olyan nagy kérés?
• Az, mert úgy rémlik, hogy pár napja pont Te voltál az, aki erre nem volt hajlandó. - majd még hátrébb húzódott a férfitől.
• Igen, igen, tudom. Sajnálom. - lehajtotta a fejét, majd egy szemvillanás múlva, már a lámpa fénye világította meg sápadt arcát. Elmosolyodott, miközben ráhelyezte kezét a másik takaróval védett combjára. Elena bőrét még így is égette az érintése. Lenézett a kezére, miközben átjárta megannyi gondolat. Egy évvel ezelőtt, hogy szerette a másik tenyerének tapintását. És most? Csak bámulta a régen még oly óvó kézfejek egyikét. Nem mert hozzáérni, sem közelebb húzódni hozzá. Nem félt a másiktól, egyáltalán nem, csak nem tudta elképzelni, hogy ugyanúgy érintkezzen vele, mint szerelmük idején. Számára ez a férfi idegen volt. Ahogy elbóklászott saját gondolataiban, hirtelen a semmiből bevillant tudatába egy rég elfeledett emlékkép, mely Damon öccsével volt kapcsolatos. A napló. Ahogy megismerkedésük napján volt szíves visszaszolgáltatni neki. Ironikus volt az a gondolat, hogy épp azért vesztette el a naplót, mert a temetőben halálra ijedt az őt váratlanul körülvevő ködtől, mely Damon „ajándéka” volt számára. Azon az estén annyira jól szórakozott Stefannal, teljesen elkápráztatta a férfi modora, kedvessége, és szerénysége. Hol volt az a személy, akiért régen bármit megtett volna? Akit szeretett? Most is ugyanúgy szolt hozzá, ugyanúgy nézett rá, és mégis teljesen másként hatott rá. Úgy érezte, mintha az elmúlt hónapokban csak egy álmot kergetett volna, a valóság tükörképét. Mert Stefant pont ilyen volt. Semmi más, csak egy meggyötört lélek, aki nem tudott kikecmeregni a saját személyiségének csapdájából. Szívszaggató volt a felismerés, hogy azaz „ember” akit ismert, talán nem is létezett. Elena próbálta elhinni ennek az ellenkezőjét, remélte, hogy ez az egész nincs így. Hogy Stefan mindig is jó volt, és mindig is az lesz. A remény sosem vész el, de a szerelem igen. És Elena most pont ezt érezte. Elvesztette Őt, vagy inkább Ő Elenát? A lényegen nem változtat. Stefan jól mondta, ez már sosem lesz ugyanolyan, mint régen. Az a meghitt, bár lássuk be, picit monoton kapcsolatuk sosem fog úgy tündökölni, mint egy évvel ezelőtt. Azonban a lányt ez már nem érintette meg, nem tudott érte sírni, mert mát továbblépett. Talán még ezek a szavak sem tükrözték a valóságot, ugyanis hogyan tudna továbblépni egy olyan dolgon ami igazán nem is létezett? Ami szinte kézzelfogható volt, és mindig is ott lebegett a szeme előtt, az a Damonnal való kapcsolata volt. Nem feltétlenül a szerelemük, csak maga a színtiszta kapocs, melyet akárhogy próbáltak kettészakítani, soha, senkinek sem sikerült. Beleértve magukat is. De, talán nem most volt itt az ideje ilyeneken töprengeni, szembe kellett néznie a múltjával. Stefannal.
• Miért jöttél valójában? - lassan felnézve kérdezte tőle, mellyel egybekötve küldött felé egy enyhe mosolyt.
• Tényleg csak beszélgetni. - reagálva a másik mosolyára, ő is megejtett egyet.
• Stefan...- sóhajtott egy nagyot, majd elkezdte rázni a fejét. Ez amolyan „úgy sem hiszek neked” jelzés volt.
• Nem, nem, Elena. Tényleg ezért jöttem, és...- elfojtotta magában az utolsó pár szót.
• És? - kérdezte felvont szemöldökkel.
• Szeretném megpróbálni. - a végét szinte már alig lehetett érteni, annyira halkan „fújta” ki a szavakat.
• Mégis mit? - a lány totális értetlenségben szenvedett, és ez a hangfekvéséből is kiérződött.
• Hogy érezzek.

Elena hallotta Stefan kellemes hangját, de oly távolinak tűnt. A tudatáig nem jutottak el a hangokból összetevődő szavak. Döbbenten nézte a másik eltökéltséget sugárzó szemeit. Mi történhetett? Mikor már az agysejtjeit is átjárta a felismerés, muszáj volt megkérdőjeleznie Stefan személyiség változásának halvány jelét is.

• Ez hogy lehet? Nem érzel, de érezni akarsz. - hagyott egy apró hatásszünetet, majd szúrós tekintettel folytatta tovább. - Ehhez viszont érzelmek kellenek, - most már egyáltalán nem bírta türtőztetni magát. - hogy akarhasd.

A lány már maga sem tudta, hogy a továbbiakban mit kéne mondania, vagy tennie. A szíve legmélyén örülnie kéne neki. Nem igaz? Hisz ezért harcolt már jó ideje. És tessék, itt van a szeme előtt, ám nem tud vele mit kezdeni. Annyira rég várta ezt, hogy már el sem tudta képzelni, milyen lehet az, ha egyszer bekövetkezik. A szíve szakadatlanul kalapált, szinte kiugrott a mellkasából. Azt érezte, hogy az, amiket öt perce gondolt, most kezdenek megsemmisülni. A mostani Stefanról alkotott véleménye, az összeomlás határán egyensúlyozott. Hogy lehetséges ez? Van remény? De hogyan? Hiszen Őt csak a bosszú érdekelte. Semmi más. Vagy mégsem? Elena értetlenül állt a helyzet előtt. Miért, miért most kellett ennek bekövetkeznie? Amikor már összeszedte szívének millió szilánkra tört darabjait, és azt teljesen odaadta Damonnak. - Tegnap még Jeremyvel sem törődtél, csak a bosszú hajtott. Mi változott?

• Nem tudom... - lenézett a másik vékony kézfejére, majd két keze közé zárta azt. - Csak azt tudom, hogy ezt kell tennem. Ez a helyes.

Elenát fojtogatta a feltörni készülő könnyáradat. - Ez a helyes. - visszhangzottak fejében a szavak. - Akkor én helytelenül cselekedtem? Hogy visszavonhatatlanul beleszerettem a bátyjába? - önmarcangolva kérdezte magától, de pontosan tudta, hogy erre mit kell „felelnie”. Egy helytelen kérdésre, helyes volt a válasz. Stefan eldobta Őt. Miért kéne, hogy bűntudata legyen? Főleg azért, mert Damonnal mérhetetlenül boldog volt. És oly régen érezte már ezt, mert Stefan ezt is eldobta. A kettejük boldogságát. Persze, ott volt azaz apró dolog, hogy pont Damon miatt tette ezt. Aki most a világot jelentette neki. Egy olyan háromszögbe került, melyből sosem fog szabadulni? Stefantól már szerelmet nem fog kapni, és adni sem fog neki, de ettől függetlenül nem törli ki az életéből. És ettől lesz ez egy komplikált hármas kapcsolat. Eddig a pillanatig abban a hitben élt, hogy túllépett Stefan lényén. Igen, nem a szerelmén, mert az már a múltjához tartozott. Furcsa, egy-egy szó, egy-egy gesztus mennyi mindenen tud változtatni. Elena totálisan össze volt zavarodva, azonban egyben biztos volt, hogy Damont szereti, és ezen még Stefan „javulása” sem tud változtatni.

• Stefan, el kell mondanom valamit. - egyúttal kihúzta a férfi kezei közül az övét.
• Nem. Ma nem kell. Inkább gyere, - majd lágyan megfogta a csuklóját, és húzta maga felé az egész karját, jelezve, hogy álljon fel az ágyról. - bebizonyítom, hogy tényleg elszánt vagyok.
• De...- próbált visszavonulót fújni, de nem sok sikerrel.
• Nincs de. - széles mosollyal villantotta meg fehér fogait. - Gyere. Kérlek, bízz bennem.

Elena teste erre az utolsó mondatra reagált, és kievickélt az ágyból, miközben a vámpír még mindig nem engedte el.

• Ha nem bánnád, szeretnék előtte felöltözni. Egyedül. - mondta nyomatékosan a másiknak.
• Elena....- még nagyobbra húzta az arcán elterülő vigyort. - úgy teszel mintha nem láttalak volna már meztelenül. Mikor zavart ez téged?
• A dolgok változnak, Stefan. - enyhe éllel a hangjában válaszolt neki, miközben a másik bólintott egyet, és elengedte a kezét.
• Jól van. Lent megvárlak. Siess!- majd egy secundum alatt az ajtónál termett, de még mielőtt eltűnt volna, a másik megállította.
• Hova fogsz vinni? Hova megyünk?
• Meglepetés. - vissza nézve a lányra, szívmelengető mosollyal az arcán válaszolt a kérdésekre.

***

Stefan idegesen járkált körbe-körbe a Gilbert ház nappalijában, ám nem csak ő volt ilyen idegállapotban. Elena is gondolataiba mélyedve lépkedett le a lépcsőn, majd mikor leért az utolsó fokára, megszólalt.

• Mehetünk.
• Remek! Akkor induljunk.

Mikor kiértek a kocsihoz, a vámpír igen készségesnek mutatkozott, kinyitotta a lány előtt az ajtót, úgy intett, hogy szálljon be. Stefan egy másodperc múlva, már az autó másik oldalán állt, majd beszállt, és magukra csukta az ajtót. A vámpír beindította a kicsiny, piros gépkocsit, mely hangos brümmögéssel köszönte meg az előttük álló kilométereket. Rátaposott a gázra, úgy indultak meg az Elena által ismeretlen hely felé. A vámpír út közben nem szólt egy szót sem, szinte rezzenéstelen arccal bámulta az utat. Elena már kezdte magát kellemetlenül érezni. Feszélyezte az egész helyzet, ellenben furdalta a kíváncsiság. - Mit akar nekem mutatni? - gondolatai e kérdés körül forogtak. Pár percig nem is tudta kiverni a fejéből a roppant bosszantó kérdést, aztán rájött, hogy tesz még egy próbát annak érdekében, hogy megtudja az igazságot.

• Most már válaszolsz a kérdésemre? Úgy hogy nem térsz ki a válasz elől? - odafordult hozzá, majd közelebb is húzódott a férfihoz.
• Melyikre is? - egy piciny félmosoly jelent meg a szája sarkán, de nem nézett a másikra.
• Szerinted? - majd karjait maga előtt összekulcsolta.
• Tényleg nem tudom, Elena. - értetlenséget színlelve válaszolt neki.
• Arra, hogy hova viszel. - igen elszántan közölte vele, azt amire roppant kíváncsi volt.
• Ohhh...hogy arra? Már mondtam, hogy meglepetés. - a félmosolyához adott még egy felet, és így már teljes vigyor virított a képén, ellenben még most sem fordult a másik felé. Szakadatlanul csak az utat nézte, miközben, olyan erővel markolta a kormányt, hogy kidülledtek kezein az erek. Stefan kinézetének összhatása nem kecsegtetett semmi jóval, és ez Elena figyelmét sem kerülte el. A férfi arca ragyogott, de a teste megfeszülve ült mellette. A lány elméjében megszólalt egy vészcsengő, hogy talán nem volt okos ötlet a vámpírral tartania. De mit tehetett volna? Bízik benne. Valóban? Igen, még ezek után is. Olyan sok szörnyűséget tett, a szerelmük véget ért, de a hitét sosem vesztette el benne. Ha létezett a jó Stefan, ha ez valóban Ő volt, és nem csak egy, a megannyi Stefan közül, akkor hinnie kellett benne. Miért? Mert Elena ilyen volt. Mindig, mindenkiben csak a jót kereste. Legyen az ember vagy vámpír. Ahogy ezen járt az esze, megpillantotta a Mystic Falls feliratú táblát, melyen a szöveg át volt húzva. A kocsival elhaladtak mellette, egyenes irányba tartottak a város végén lévő hídhoz.
• Elhagyjuk Mystic Falls-t?
• Igen, de ne aggódj, - ebben a percben a fejét oldalra hajtotta, egyenest a másik felé, úgy nézett bele annak mogyoróbarna szemeibe. - nem megyünk messzire. - egyúttal a kellemesnek mondható mosolya átváltozott groteszk vigyorrá.

Elenánál ez volt a végszó. Testének minden elemét átjárta a pánik. Sosem félt a másiktól, még akkor sem, amikor meg akarta harapni, és végül meg is tette. De most? A félelemtől szinte ordítani volt kedve, azonban nem olyan fából faragták. A régi Elena Gilbert talán megfutamodott volna, de a mostani soha. Változott, megedződött, mint testileg, és lelkileg is.

• Stefan! Állj meg, légy szíves. Nem akarok elmenni a városból. - kérlelte.
• Ugyan már, Elena. Csak ide megyünk a közelbe. - tekintetét a lányról visszahelyezte az útra, miközben a fejét oldalra biccentette, majd kör-körözött vele, mintha egy boksz meccsre készülne. Izmai megfeszültek, szemei furcsán izzottak.
• Akkor sem! Állj meg, Stefan! Állj meg! - most már nem bírta magában tartani a rémületet, mely minden egyes testrészébe beivódott.
• Hiába ordítozol, nem fogok megállni. Sőt...- erre sebességet váltott, és megnyomta a gázpedált - …meg sem állunk a célig, ami úgy látom itt is van. - felkacagott, miközben mutatóujjával előre mutatott a hídra, melyen keresztül meg lehet közelíteni a várost.
• Mi? Ide hoztál a hídhoz? Minek? - értetlenség, és düh járta át az összes hangot, mely a száját elhagyta.
• A jó ügy érdekében. - válaszolta, miközben a kacagását próbálta elfojtani magában, nem sok sikerrel.
• Azért, hogy érezz? - kérdezte hitetlenkedve.
• Nem éppen. - most már a szűnni nem akaró röhögése teljesen belepte a kocsi belsejét. - Azért, hogy Klaus megfizessen. Mindenért.
• Tessék?
• Jól hallottad. - hagyott egy parányi szünetet a két mondat között. - És persze, hogy a hybridjeit eltüntessem Mystic Falls-ból.
• Mégis, hogyan? - Elenán már a teljes képzavar, idegesség, és a félelem kombinációja lett úrrá.
• Majd meglátod. - eközben hirtelen egy nagyot fékezett a híd kellős közepén. - Itt is vagyunk. Szállj ki!
• Nem! - üvöltötte a másiktól pár centire. - Nem megyek veled sehova!
• Rendben. Ha te így...- majd jobb kezével erősen megragadta a bal karját, és maga felé húzta.
• Áhhh! Ez fáj...Engedj el! - harsogta a férfi arcába, akit ez cseppet sem érdekelt. Stefan a másik kezével kinyitotta az ajtót, miközben még erősebben fogta Elena vékony karját. A vámpír pár másodperc múlva, már mindkét kezével a derekát fogta, úgy próbálta meg kiráncigálni a kocsiból. Mikor már eredményesnek bizonyult a hasonmással való „küzdelem”, és a friss levegőn találták magukat, Stefan elengedte a másikat.
• Ha nem ficánkoltál volna annyit, akkor nem kellett volna ilyen eszközökhöz folyamodnom. - arca komoly volt, ökleit ökölbe szorította.

Elena egy-két percig próbálta felfogni a szörnyű valóságot, azt hogy becsapták. Azt, hogy Stefan rászedte, és, hogy a semmiért hitt benne. Az emberi mivoltában. Elena a könnyeivel küszködött. Képtelen volt elfogadni ezt, pedig muszáj volt. Mást nem tudott tenni.

• Hogy tehetted? Az, hogy ide jöttünk...semmi köze hozzád. Az érzelmeidhez. Csakis a bosszú éltet. - már nem tudta, és nem is akarta magába fojtani a sírást. A könnyei úgy záporoztak, mintha csak egy vízesés lett volna. - Én hittem neked. Bíztam benned. - a zihálástól alig tudta kiejteni a mondat végét.
• Rosszul tetted. Nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam, Elena. - ezzel együtt egy szempillantás alatt ott termett előtte, majd a híd pereméhez kezdte tuszkolni törékeny testét. A másik nem adta magát ilyen könnyen, el kezdte ütlegelni a férfi mellkasát, kezeit, de mind hiába, sokkal erősebb volt nála.
• Stefan, Engedj el! Hagyj békén! Miért teszed ezt velem? - akármennyire is harcolt a másik ellen, a könnycseppek rohamos tempóban hagyták el a könnycsatornáit.
• Psszt! - mutatóujjával megérintette az ajkait, jelezve, hogy a másik hallgasson. Az egyik kezével elővette farzsebéből a mobiltelefonját, másik kezével pedig úgy szorította a lány karját, hogy az még véletlenül se tudjon elszaladni. Tárcsázott, majd füléhez rakva a telefont várt, hogy a vonal túlsó végén megszólaljon egy angol akcentussal megáldott férfi.
• Stefan! Csak nem azért hívtál, hogy visszaszolgáltasd azt, ami az enyém?
• Még mindig csodálkozom, Klaus. Hogy lehet az, hogy aki évezredek alatt megtanult mindig egy lépéssel az ellenségei előtt járni, nem tudja, hogy csak akkor kapja vissza tőlem a családját, ha azt teszi amit mondok?
• És, hogy lehet az, kedves barátom, hogy a magadfajta söpredék nem tudja, hogy velem nem lehet büntetlenül játszadozni? - hangja csak úgy fröcsögött a méregtől.
• Hah! Persze. Gondolod, hogy most is te vagy nyerő pozícióban? - elmosolyodott, miközben Elena kitágult pupillákkal figyelte az „eseményeket”. - Bár, az nem számít, hogy mit gondolsz, csak az, hogy mit teszel.
• Éspedig mi lenne az? - kérdezte némi cinizmussal a hangjában.
• Eltünteted Mystic Falls-ból a kis barátaidat ...- mondta volna tovább, ha a másik nem szól közbe.
• Vagy? Mit csinálsz? Megölsz? Ugyan már, kérlek...- arcán éktelen, gonosz vigyor csillant meg.
• Nem, Klaus. Elveszem tőled azt, ami nélkül nem tudsz hybrideket gyártani. - hangja hirtelen olyan komolyságba csapott át, melytől az Ősnek is megfordult a fejében, hogy nem blöfföl. Ám Klaus nem az a fajta „ember” volt aki bedőlne egy ilyen olcsó húzásnak.
• Csak blöffölsz.
• Igen? Akkor derítsük ki. Itt van mellettem a vérbankod. Köszönj szépen, Elena. - egyúttal megrázta a szorítástól kipirosodott karját. A lány engedelmeskedett az utasításnak. - Klaus, csináld azt amit mondd, mert képes megtenni.

Elena nem tudta, hogy mihez kezdjen. Ha nem tud elmenekülni, akkor valószínűleg meghal. Stefan tényleg képes lenne megölni? Eddig a pillanatig váltig állította volna az ellenkezőjét, de most már semmiben sem volt biztos.

• Stefan, meg kéne tanulnod pókerezni. Úgysem mered megölni a szerelmedet. - sziszegte a telefonba.

• Valóban? Ezzel csak két probléma van. Az első, hogy már nem érzek szerelmet. Emlékszel? Te tetted ezt velem. - hagyott pár másodpercnyi szünetet, csakhogy kiélvezhesse mondandójának hatását. - A második, hogy miért kéne megölnöm....végleg?

A vonal túlsó végén síri csönd telepedett le az utolsó szó hallatán. A hasonmás arca is egyből elfehéredett. - Csak nem? Ugye nem akar átváltoztatni? Istenem...Damon....segíts. - kétségbeesve suhant át az agyán Stefan jól kitervelte ötlete, és az, hogy bármit megtenne, hogy az idősebb Salvatore a közelben legyen. Most már végképp minden molekuláját átitatta a reményvesztettség. Több ideje nem volt ezen gondolkodni, mert már érezte is a szájában a vér kellemetlen vas ízét. Próbálta a másik csuklóját eltávolítani az ajkaitól, de esélye sem volt a másikkal szemben. Mikor már elég vámpírvér került a szervezetébe, a férfi elvette a kezét, majd beleszólt a készülékbe.

• Nos, mit felelsz? Elküldöd az undormányaidat a városból, vagy elbúcsúzol tőlük örökre?
• Kevés vagy te ehhez. Mint mondtam, nem mered megtenni.
• Jól van. Búcsúzz el a barátaidtól. - eközben a lányt a híd korlátjához lökte, miközben az torka szakadtából üvöltözött neki. - Neee, Stefan! Neee! Kérlek! Neee!

Klaus a telefonban elképedve hallgatta végig a hídon zajló eseményeket, de még így sem volt hajlandó alkut kötni. Hisz Stefan csak szórakozik vele.

• Óóó, és Klaus...A családodat valamelyik óceán mélyén megtalálhatod. - egyúttal az egyik kezével megragadta Elenát, és egy gyors mozdulattal átlökte a korláton. A hasonmás, ahogy zuhant a mélységbe, úgy egyre halkabban lehetett kivenni egyetlen egy szót, mely elhagyta a torkát. Stefan.