I care too much

Szerintem senki sem fog meglepődni azon, hogy hoztam egy újabb Delenás, vagy inkább Damon-s irományt. Az utóbbi rész mindnyájunknál kiverte a biztosítékot. Legalábbis azoknál biztosan,  akik úgy szeretik Damon karakterét, mint én. A oneshot címe is magáért beszél. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek. A videót feltétlenül kukkantsátok meg, mert ennél jobban más nem is tükrözhetné az alkotásom lényegét. Enjoy!

I care too much

Damon, a Salvatore rezidencia nappalijának kanapéján elterülve, mint aki jól végezte dolgát, bámulta a kandallóban lobogó tüzet, és hallgatta a pattogó parázs morajlását. Az egyik kezében egy jókora Jack Daniel's- s üveget szorongatott, mely már csak félig tartalmazta a „butító” italt. Másik kezével a fejét támasztotta, hogy még véletlenül se aludjon el. Még a valóságot is könnyebben fel tudta dolgozni, mint azt az álmot, melyben újra és újra át kell élnie a szívét milliónyi szilánkra törő pillanatot. Teste elernyedve süppedt a kanapé finom bőrhuzatába, ám tekintete fájdalmat, kínt és végtelen csalódottságot tükrözött. A szeméből kiolvasható érzelmek egyáltalán nem álltak harmóniában a testhelyzetével. - Azért vagyok rád dühös, mert szeretlek. - Lehet, hogy ez a probléma. - hangzottak fejében a lelkét mardosó szavak. Damon megsemmisülve érezte magát. Rá kellett jönnie, hogy 145 év hibájából sem tudott tanulni, megint egy olyan álmot kergetett, mely sosem lesz valóság. Akkor most melyiket nehezebb elfogadnia? Melyik a könnyebb? Aludni vagy ébren maradni? Mindegy volt, mert a végeredmény ugyanaz. Boldogtalanság. Vámpírrá válásakor épp ezért kapcsolta ki az érzelmeit, hogy ezeket ne kelljen átélnie. Hogy könnyebb legyen az élete. De ez egyenlő lenne a boldogsággal? Nem, mert azt is át kell élnie. A vámpírlét mindenben, vagy semmiben nyilvánul meg. Vagy érzel, és akkor mindent, vagy semmit. Jelen pillanatban azt kívánta, bárcsak ne ismerte volna meg Elenát, és akkor most nem ülne magányosan, darabokra tört szívvel otthonának kanapéján. Hogyan juthatott el odáig, hogy az legyen a legnagyobb probléma, hogy túl sokat érez? Hogy túlságosan is törődik a másikkal? Hisz Elena mindig is ezt akarta, ezért harcolt. Azért, hogy Ő jobb ember legyen. Ne csak egy szörnyeteg, akit csak a vér, a halál hajt. Most hogy megkapta, csak úgy el is dobja? Ez az, ami a legjobban fájt Damonnak. Olyanért változott meg, aki valójában nem is értékeli? Mintha a kettőjüket összekötő mély bizalom, szeretet, és legfőképp a megértés, semmivé foszlott volna. Talán nem is az gyötörte a lelkét, hogy a másik nem szereti, hanem az, hogy bármit tesz az sosem lesz elég jó. Soha, senkinek. Damon nem akart hős lenni. Nem arra vágyott, hogy ezért szeressék, hanem azért ami, aki. És mikor megtalálta ezt a személyt, rá kellett ébrednie, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Ennél sokkal komplikáltabb. Az élethez viszont hozzá tartoznak a hazugságok is. Elenával való kapcsolata hazugság volt? A férfi szíve ha dobogott volna, most biztos gyorsított volna a tempón. Ezt a kérdést, ahogy feltette magának, úgy hunyt ki szeméből az addig mindent beborító fény. A remény, hogy számára egy boldogabb élet is létezik, kezdett halványodni. Szívének megannyi pontján, lassan, és fokozatosan haladt végig a reményvesztettség. Így megsemmisülve, gondolataiba mélyedve még azt sem vette észre, hogy már nem egyedül tartózkodik a házban.

• Damon? - halkan, fájón szólt hozzá egy ismerős hang, melyet ma már többet nem akart hallani.
• Mit akarsz itt, Elena? Ma már épp eleget tettél. - hangjából száz százalékig ki lehetett venni a csalódottságot.
• Azért jöttem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól vagy.  - válaszolva lépett hozzá közelebb, majd megállt előtte. A férfi látószögét eltakaró személyre még így sem bírt felnézni. Félt attól, ha ránéz, akkor az összes gondolatát, érzéseit kiolvassa a szemeiből.
• Remekül vagyok. Láthatod. Most pedig menj el! - parancsolta a másiknak, miközben még mindig   a  lány hasmagasságában volt a tekintete.
• Nem megyek! - hangja hajthatatlanságot sugallt. - Törődöm veled...- mondta már picit halkabb hangfekvésben.

Az utolsó két szó hallatára Damon elméje felhagyott a szolgálattal. Mintha elméjében elpattant volna egy ér, vagy a halott szívében? Nem tudta volna megmondani, mert jelen pillanatban ez a két dolog össze volt kapcsolva. A hasonmás nemhogy egy jókora karót döfött, a szerelmet, életet szimbolizáló szervébe, de még azt meg is forgatta benne egy párszor. Hányszor hallotta már azt az emberektől, hogy törődnek vele...és mégis mit ért vele? Semmit. Amikor Ő akart törődni végre egyszer valakivel, akkor az is probléma volt. Mi értelme ennek? Semmi. Ezen az éjszakán túl sokszor hallotta saját magától az ürességet árasztó szavakat, melyek csak megerősítették abban, hogy ez így nem mehet tovább. Szavak, előzmények nélkül vámpírsebességgel állt fel a kanapéról, így már nem fel, hanem le kellett néznie a lányra.

• Ne merd nekem ezt mondani többet. - pár centire az ajkaitól suttogta bele. A tekintetével ha megtehette volna, már rég lyukat égetett volna a szemeibe.
• De, ha ez az igazság. - lehajtotta a fejét, mert már nem bírta elviselni a vámpírból áradó keserűséget.
• Nézz a szemembe, ha már Te tetted ezt velem. - egyúttal megfogta mindkét karját, és erősen megszorította azokat. Nem annyira, hogy fájjon, csak épp annyira, hogy „felébredjen” végre.
• Sajnálom. Nem úgy gondoltam, azt amit mondtam a bálon. - végül belenézett Damon azúrkéken világító szemeibe, és úgy kért tőle bocsánatot.
• Nem! Te azt sajnálod, hogy megbántottál, nem azt amit érzel. - a lány már szavak kiejtésére formálta ajkait, mikor a férfi még jobban megszorította karjait, jelezve, hogy nem fejezte be a mondandóját. - Neked sosem leszek elég jó. Bármit is teszek, mindig is én leszek az egyik. A második.

Elena erre nem tudott felelni, mert fogalma sem volt, hogy mit tudna erre válaszolni. Hogyan is tudná megmondani neki az igazat, mikor még maga sincsen tisztában az érzelmeivel? Tényleg azért mondta ezt, mert teher számára a másik szeretete, szerelme? Nem, az kizárt. Legalábbis reménykedett benne, hogy így van. - Látod, még magadnak sem mered bevallani, hogy igazam van. - most már ő is lesütötte a szemeit, mert Elena némasága újból hegyes tőrként fúródott a szívébe. Próbálta palástolni a fájdalmát, de ez ma, ezen az éjen lehetetlenség volt.

• Nem kérheted azt tőlem, hogy irtsam ki a szívemből Stefant.- a másik még mindig szorító tenyereit lehámozta magáról.
• Én ilyet nem mondtam, és nem is kértem tőled...soha.- az utolsó szót Elena már alig vette ki, mert a vámpír szavai elakadtak.
• Azzal, hogy szeretsz, és azt akarod, hogy ez viszonozva legyen, – egyúttal vékony ujjaival az állánál fogva felhajtotta fejét, hogy nézzen rá – ezt kéred tőlem. És erre még nem vagyok képes.
• Sosem leszel. - most rajta volt a sor, hogy a hasonmás aprócska ujjait eltávolítsa az álla alól.

Elena nem akarta megcáfolni ezt a kijelentést, mert mi van akkor, ha ez tényleg így van? A lány érzett, akárcsak Damon, így az a felismerés, hogy ezzel mérhetetlen fájdalmat okoz a másiknak, az ő lelkét is mardosta. De mit tehetett volna ellene? Hazudjon csak azért, hogy a másiknak jobb legyen? Hitegesse? Nem, ennél Ő többet érdemelt.

• Fontos vagy nekem, de...- ideje sem volt folytatni, mert hirtelen a másik közbeavatkozott.
• Ne! Ezt ne. Most hagyd abba! - szinte üvöltötte, úgy húzódott közelebb hozzá, melytől a lány egy pillanatra ledermedt.
• De, Damon...- próbálta megsimítani a férfi karját nyugtatásképp, de az lerázta magáról.
• Nincs de! Menj el, kérlek. Belefáradtam már ebbe. - hangjából már nem a düh, hanem valami más volt kiérezhető. Talán a gyötrelem, melytől csak két módon tudott megszabadulni. Damon feladta, nem volt ereje többet harcolni. Így is túl sok időt vesztegetett el.
• Nem! Nem foglak így itt hagyni. - eközben ő is közelebb hajolt, úgy hogyha csak egy centivel is közelebb merészkedett volna hozzá, akkor az ajkuk összeforr.
• Még mindig nem érted? Tönkre teszed az életemet. Gyengévé teszel, miattad érzek. Mindent. - suttogta, miközben eltolta magától a hasonmást.
• Ilyet nem mondhatsz nekem. Ez az emberséged, ettől különbözöl a többi vámpírtól.
• Úgy érted, szörnyetegtől? - egyúttal Elenát a kezeinél fogva rakta odébb, hogy ne álljon az útjában.
• Igen, úgy. - odafordulva hozzá, dacosan válaszolta neki.
• Ez igen érdekes. Ma mégis azt vetetted a szememre, hogy probléma az, amit Te akartál ennyire. Az emberségemet felszínre hozni. Baj az, hogy túlságosan is törődöm veled, és az életeddel. Pedig én csak próbállak életben tartani. - szemeiből csak úgy sugárzott a keserves meg nem értettség.
• Nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy nem hagysz egyedül döntéseket hozni. Nem hagyod, hogy én irányítsam az életemet. Azért is kellett a hátad mögött cselekednünk Stefannal. Ő megértette ezt. Te miért nem tudod ezt elfogadni?
• Mert én nem vagyok Stefan. És te mikor fogod fel már végre? - egy fél lépést téve a lány felé, tette fel a költői kérdést. Mélyen a szemébe nézett, mintha csak az igézése alá akarná vonni őt.
• Nem is akarom, hogy olyan legyél mint Ő. - állta a férfi átható tekintetét, majd ő is egy picit közelebb húzódott hozzá. Az este folyamán nem egyszer játszották el ezt egymással.
• De azt se akarod, hogy önmagam legyek. - lesütve a szemeit, puha ujjaival érintve a másik kézfejét mondta ki a számára mindennél fájóbb szavakat.
• Tudod, hogy ez nem igaz. - végig simított az arcán, úgy, hogy a férfi beleremegett az érintésbe.
• Harmadszorra is mondom, menj el. Kérlek szépen. - kérlelte újfent, és most sikerrel járt, mert Elena elvette az ujjait az arcáról.
• Rendben. Ha ezt szeretnéd....elmegyek. Jóéjt, Damon! - ezzel hátat fordított a férfinak, és megindult a bejárati ajtó felé.

Damon sosem akart érzelmek kavalkádjában élni. Azt akarta, hogy minden olyan legyen mint régen. Talán könnyebb lett volna elviselnie, ha kitépik a szívét, legalább véget érne az életének nevezett rémálma. Jól mondta, Ő nem Stefan, és sosem lesz olyan mint a testvére. Ő arra van kárhoztatva, hogy boldogtalan legyen. Ha érez. Meg kellett ettől szabadulnia. Így vagy úgy, de ennek véget akart vetni, mert nem bírta tovább. De még mielőtt ezt megtette volna, muszáj volt elmondania Elenának, hogy miért lesz ez a legjobb megoldás mindkettőjüknek.

• Elena! - kiáltott utána.
• Igen? - visszafordult a másik felé.
• Annyira szeretlek. - ahogy ezeket kimondta, úgy lehetett hallani szíve zárjának kattanását.

Damon nem érzett többé. Se szerelmet, se fájdalmat, se örömöt. Lelke olyan üres volt, akárcsak a tekintete.