2012-es év első alkotása, címe: Humanity

Ahogy azt már Sleepy beharangozta, hoztam nektek egy új, és számomra nagyon különleges dolgot. Szeretném ezt az írást Sleepynek (akitől kaptok majd ehhez a OneShot-hoz, egy alternatív end-t) és Nirvananak, az én drága szerkesztőtársaimnak ajánlani! 2012 hajnalán fogant meg az ötlet, eme kis videó alapján: Enjoy!

Humanity

Elena ott állt a sötétség kellős közepén. Szemeit becsukta. Úgy gondolta, hogyha nem látja, akkor ez az egész meg sem történt. Még egyszer nem történhetett meg. - Az képtelenség.- suttogta. Ám a szomorú valóság csak a képzelet illúziója. Nem bírta sokáig csukva tartani őket, mert bízott a másikban. Bízott az emberségében, hogy felülkerekedik rajta. Bárcsak ne tette volna, mert ahogy belenézett az egykor gyönyörben pompázó szemekbe, úgy egyre erősebbnek kezdte érzeni a szívét bekebelező gyötrelmet. Ami végül egy roppantással végzett vele. Klaus immáron mindent elvett Tőle. Az életét, a barátait, a volt szerelmét és most Őt is. Alig tudta felfogni, ami a szeme elé tárult, azt az ürességet, mely a másikból áradt. Újra és újból. Annyit harcolt, hogy engedjen az érzelmeknek, és erre egy pillanat alatt megölték a benne lakozó embert. Elena látta már ezt megtörténni Stefannal. Olyan volt ez, mint egy visszatérő rossz álom. Az is mérhetetlen fájdalommal és félelemmel töltötte el. Ellenben, amit most érzett, az mindkét érzelemnél sokkalta erősebb volt. A félelem nem csak testi épségének megtartására irányult, ennél többről volt szó. Féltette Őt. Féltette azt a kincset, melyet nagy nehezen megtalált magában, és melyet ő is megtalált Benne. Minden elveszett. Elena világa, egy igézésre romba dőlt. Miért történik ez vele? Mit tett Ő Klausnak, amiért ezt érdemli? Egyáltalán, kinek ártott ő életében? A válasz nagyon egyszerű volt. Az élet senkinek sem kegyelmez. Nincs tekintettel arra, hogy ki, mit érdemel. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan kígyó próbálná meg testét körbetekeregni, majd hirtelen megfojtani. Még a legádázabb ellenségének sem kívánta ezt. De, talán volt egy ember akinek habozás nélkül végig nézte volna lelki haláltusáját. Bár, ilyen megfogalmazásban, ez sem volt igaz. Az a valaki, vagy inkább valami, nem volt megfeleltethető embernek. Közel sem. Vámpír és vérfarkas undorító elegye volt. Klaus. Ez a név, már önmagában rettegéssel töltötte el. De most ő volt a legkisebb problémája. Ő már eleget tett. Elena minden egyes porcikáját futótűzként járta át a rémület, ahogy a férfi egyre közelebb és közelebb haladt felé.

• Damon... kérlek ne.....- kérlelte, miközben kegyetlenül fojtogatta a sírás. Nem tudott, nem akart ránézni arra az „emberre”, akit a világon a legjobban, és mindennél jobban szeretett.
• Mit ne, Elena? - kérdezte felvont szemöldökkel, majd szemrebbenés alatt ott termett előtte. - Azt hiszed, meg foglak ölni? - vigyorgott a másikra.- Azt már rég meg kellett volna tennem. - suttogta a fülébe. - És tudod miért?- ujjaival lágyan felhajtotta a másik arcát, hogy egyenest az Ő szemébe nézzen. - Mert Te vagy a gyenge pontom, az emberségem - hajolt hozzá, végül adott ajkaira egy forró, ám mégis jéghideg csókot. Elena engedett neki. Mit tehetett volna? Ha elfut, úgyis elkapja. Ha ott marad, úgyis vége. Nincs menekvés. Így inkább elmerült szerelme ürességet árasztó ajkaiban. Felemelő volt, mégis ijesztő. Damon hosszasan csókolta, talán úgy mint még soha. Hogy lehetséges ez? Érzelmek nélkül nem lehet érzelmeket imitálni. Elenának fogalma sem volt róla, de ebben a helyzetben, ez mellékes is volt. A férfi kivált a csókból, és egy hatalmas mosoly keretében cirógatta meg arcát. - Mi értelme vámpírnak lennem, ha az emberi létről álmodom? - sóhajtott egy nagyot. - Megmondom....Semmi. Épp ezért kell véget vetnem neki. - majd áttért Elena arcának másik oldalára.
• Te már véget vetettél neki. - legördült egy óriási könnycsepp az arcáról.
• Be kell magamat biztosítanom. - elkomolyodott, majd megfogta a lány jobb kezét és ráhelyezte mellkasára. Pont oda, ahol halott szíve lakott. - Érzed? - kérdezte tőle halkan. - Mert én nem.- hagyott egy pici szünetet, míg szavai hatnak a másikra.- Gyanítom, hogy Te sem. - Egy szörnyeteg vagyok, Elena! Klaus csak segített ezt felfogni. Igézése, hogy kapcsoljam ki, maga volt a megváltás.
• Nem, nem, nem és nem! - fülsüketítően ordította az arcában, miközben ellökte magától. - Klaus megfosztott mindentől, ami miatt....- ahogy kimondta volna az utolsó szót, Damon már megint előtte termett.
• Ami miatt? - szemeivel szinte lyukat égetett a retinájába.
• Szeretlek.....- záporozó könnyek közt vallotta be szívének legféltettebb titkát.
• Akkor ez még drámaibb lesz, mint gondoltam.- majd mindkét kezével megfogta derekát és szorosan testéhez vonta.
• Ennyi voltam neked? - próbálta magát kiszabadítani a fullasztó ölelésből, de hiába, a vámpír erős karjai nem engedték.
• Nem....- simított végig hosszú, aranybarna haján. - Ennyi vagy nekem.
• Ezt nem hiszem el...- arcáról még mindig folytak a könnyek.-....nem tudom elhinni.- még utoljára tett egy elkeseredett kísérletet a szabadulásra, eredménytelenül.
• Pedig muszáj lesz.- nézett, azzal a gyönyörű, azúrkék színben izzó szemeivel a másik sós cseppekben úszó szemeibe.
• Nem! - kiabálta. - Harcolj magadért! Érezz! Bármit...kérlek...kérlek....Damon....- szemei a sok sírástól piros árnyalatra váltottak. - Nem lehet így vége, annak ami el sem kezdődött.
• Ne tévessz össze az öcsémmel. Lehet, hogy ez nála bejött, de én....- engedett Elenának, enyhült a szorító ölelés, majd végül teljesen megszűnt. - nem...vagyok...Stefan. Mikor érted meg végre? - sziszegte neki.
• Épp ez az! Jobb vagy, erősebb vagy nála! - tett egy lépést felé. - Ő meg sem próbált küzdeni, hogy érezzen.- még közelebb merészkedett hozzá. - Tudom, hogy Te képes vagy rá.- enyhén tenyerei közé fogta arcának mindkét oldalát. - Higgy nekem, higgy magadban.- végig húzta mutatóujját az arcán, majd haladt lefelé. Mikor az, a mellkasa baloldalának egy pontján megállt. - Nincs igazad. Én igenis érzem, ahogy dobog a szíved.
• Elena, még mindig nem fogtad fel! Te ezt nem érted! Hogy is érthetnéd? - majd könnyűszerrel elkapta karját, és lefejtette a mellkasáról. - Ember vagy. Sose fogod megérteni. Én mindkét oldalon álltam, és hidd el, hogy neked ezerszer könnyebb. - ahogy arcába vágta a színtiszta igazságot, úgy fogant meg agyában egy bűnös gondolat. - Hmm...Ha jobban belegondolok, - elmosolyodott a régi Damon stílusban - ezen segíthetek. - és már nyúlt is csuklója artériájához, majd éles vámpírfogaival egy szemvillanás alatt feltépte azt. A szemei vérvörösben lángoltak, miközben alatta, a hajszálerek hullámzó táncba kezdtek. Ahogy kiserkent a vére, úgy csapott át teljese vigyorba, az addig jól megszokott mosolya. Ellenben nem csak ez változott meg rajta. A vér halált hozó szaga elbódította elméjét. Csak két dolog járt a fejében. A vér és Elena. Holtan.
• Ne...Damon...ne.....- kérlelte újfent, miközben úrrá lett rajta a pánik. Sose akart vámpírrá válni, de meghalni sem. Azonban ez a kettő karöltve járt egymással. Fogalma sem volt, hogy most mihez kéne kezdenie. Megint dilemma előtt állt. Fusson? Ne fusson? Hogyan élhetné túl ezt az éjszakát vámpírrá válás nélkül? Az esze tudta, hogy ennek minimális az esélye. Meghal, vagy meghal és él tovább. Örökké. Most Ő dönthet a sorsáról. Egyik alternatíva sem volt túl kecsegtető. Azonban mikor belenézett a másik vérre és halálra áhítozó szemeibe, rögtön tudta, hogy mit kell tennie. Attól, hogy ő még feladta, neki nem kell. Damon már kapott volna fejéért, mikor egy váratlan pillanatban megpördült tengelye körül, és szélsebesen elkezdett rohanni a messzeségbe. A férfit azonban cseppet sem lepte meg a hirtelen tett cselekedete. Magában elmosolyodott, majd utána kiáltott.
• Ugye tudod, hogy nem jutsz messzire? Ez tetszik. Kössük össze a kellemest a hasznossal. - ordította. Hagyott neki egy-két perc előnyt, majd vámpírsebességgel veszett el az éjszakában.

Elenának torkában dobogott a szíve. Az életéért loholt. Elméje kitisztult. Csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt. Túlélni ezt a napot. És mi lesz a holnappal? Az most nem számított. Olyan tempóban szaladt, hogy a külvilágra nem is reagált. Így egy nagy huppanás közepette landolt az áporodott szagú sárban. Izmai nem sokáig bírták, és ezt kénytelen volt belátni, de ő nem erről volt híres. - Elena, állj fel! Állj fel!- parancsolt magára, és már talpon is volt. A legközelebbi fához iramodott, majd annak dőlve fülelt, hátha meghallja Damon közeledtét. Nem hallott semmit, még az erdő is magányba borult. - Ki kell találnom valamit. Gondolkozz! Gondolkozz! - suttogta. Ahogy ezeket kimondta, egyből meglátott a földön heverni egy méretes és masszív faágat. - Tökéletes.- gondolta. - Tényleg az? - szállt szembe magával, ám a következő pillanatban, már az izzadt tenyerében szorongatta a vámpír ölésre alkalmas „tárgyat”. - Ilyenkor nincs nálam telefon. - szomorúan állapította meg. - Kit is hívhatnék? Ric-et! - mondta magának megvilágosulva. - Nem, nem kockáztathatom meg, hogy ő is meghal. - Stefant? Ez még viccnek is rossz.- gondolta. - Elena, csak úgy szólok, kár ezen töprengened, mert még mindig nincs nálad telefon. - amint felvilágosította magát, egy halk neszre lett figyelmes. Összerezzent, azonban volt annyi lélekjelenléte, hogy újból kapkodja lábait. Tényleg nem jutott túl messze. Damon a semmiből termett előtte. Ideje sem volt ráeszmélni arra a tényre, hogy Damon újfent az arcát fürkészi szüntelenül. Majd egy secundum alatt, a tekintete a lány kezére vándorolt.

• Remélem nem akarsz azzal a gyufával itt hadonászni....- elröhögve magát folytatta tovább .- ....még valakinek baja esik. Mondd azt Elena, hogy nem az járt a fejedben, amire gondolok. Nagyot csalódnék benned. - még mindig éktelen vigyorral a képén. - Csak nem akarsz leszúrni? - közelebb lépett hozzá, majd fülébe súgta. - Nem tudod megtenni. Nem tudsz megölni. - elvette arcát a fülétől, úgy, hogy ajkai súrolták a másikét. - Mert szeretsz engem.....- már tapasztotta volna ajkait a másikéra, mikor az elhúzódva tőle, megszólalt.
• Nem....én a jobb Damon-t szeretem. - eltökéltséget sugárzó szemekkel hajolt vissza hozzá.
• Ki kell, hogy ábrándítsalak, Ő már nincs többé. És soha nem is lesz. Melletted amúgy is csak egy unalmas, romantikus fráter volt. Olyanná próbáltad tenni, amilyen sose akart lenni. Hőst akartál belőle faragni. Egy kiköpött Stefant. - állta Elena undorral és küzdeni akarással teli tekintetét.
• Igen! Igazad van. Azt akartam, hogy lássák benned a jót is. Ez talán bűn? Nem, nem az! Sokkal több vagy ennél. És ha te nem is, akkor én majd harcolni fogok érted. Ha drasztikus eszközökhöz kell is folyamodnom - egy fokkal emelkedett a hangneme, miközben az érzelem áradat pontról pontra átjárta testrészeit. Kezdve a szívével, melyből könnyek formájában tört fel.
• Mint Stefannal? Engem is bezársz Lockwood-ék pincéjébe? Igen, az is nagyon eredményesnek bizonyult.- Elena, mintha meg sem hallotta volna, úgy kezdett el torkaszakadtából ordítani az arcába.
• - Tessék! Legyen! Ölj meg! Ölj meg, Damon! Gyerünk! - egyúttal eldobta a kezében lévő fadarabot. - Feladom! Kérlek, ölj meg! Nekem ez lesz a megváltás......- zubogtak szemeiből a könnycseppek, de még így sem hagyta abba. -....legalább nem kell végig néznem, ahogy újból tönkreteszed magad. A hátra lévő életedet. Nem bírnám elviselni, hogy az, akit tiszta szívemből szeretek, megszűnik létezni.

Elenából minden egyes érzés kifakadt. Fájdalom, gyötrelem, kín és a mérhetetlen szerelem, melyet az előtte álló férfi iránt érzett, még így is. Fel akart ébredni ebből rémálomból, és ha más mód nem volt rá, akkor így. Ha ez nem vált ki Damonból érzelmeket, akkor semmi. Könnyeitől homályosan látta a másik arcát, de még így is megtalálta tekintetében, azt amire várt. A reményt.

• Elena......- alig hallhatóan préselte ki tüdejéből a nevét, majd összeesett előtte. A lány egy pillanatra ledermedt. Mikor feleszmélt, egyből leguggolt hozzá, és remegő kezeivel átkarolta. Elena kirohanása, szavai valamit elindítottak Damonban. A piciny reménysugarat bűntudatnak hívták. Amilyen aprón indult, annál nagyobb káoszt rendezett le szívében. A vámpíroknál még az ilyen parányi érzések is intenzívebben hatnak. Ezerszer fájóbbnak. Nem bírta elviselni. Nincs olyan ember, aki eltudná ezt viselni. És ameddig a vámpírok nem kapcsolták ki az érzelmeket, addig ugyanolyan emberek voltak, mint bárki más. Leszámítva, a létfenntartásukhoz szükséges táplálékot. Damon engedni akart a jónak, de csak a bűntudata maradt. Azt az embert akarta megölni, aki képest volt feláldozni magát, csak azért, hogy Ő jobb legyen. Küzdött azért, hogy érezzen és azért is, hogy ne. Lelke ketté hasadt. - Sajnálom....én megpróbáltam....- megfogta a másik derekét és úgy helyezte ölébe. Pár másodperc múlva, Damon szemei égővörösben szikráztak, tűhegyes vámpírfogait kiengedte, majd egy határozott mozdulattal belemélyesztette őket, Elena szaporán lüktető nyaki ütőerébe. Ahogy egyre csak szívta belőle az életet adó nedűt, úgy enyhült fájdalma is. Végül megszűnt. Ezzel nem csak szerelme életét oltotta ki, hanem a sajátját is.