Welcome to 2012!!!

Ezúton szeretnék minden egyes látogatónak Boldog és Sikerekben gazdag ÚJ ÉVET kívánni :) És egyúttal szeretném megköszönni, hogy ennyien látogatjátok az épp MA 1 hetes blogot :D Túlléptük az 1000-t ;)

2011-s év utolsó napjának best képe....;)

Sleepy volt olyan édes, és kirakta a blogjára a jövőheti rész hivatalos képeit. Egy darabon megakadt a szemem, gondolom ezzel nem vagyok egyedül :) Imádom! (+ jó pont, Damon rövidebb haja  XD)

Damon-ból sosem elég...:)

Gyerekek, meghoztam az újabb OneShot ízelítőt, tekintve, hogy Damon és Rose áll nyerésre a közvélemény kutatás szerint ;) Az újévet ennek a kis irománynak a teljes verziójával fogom kezdeni (valószínűleg).  Enjoy! 

"Hiába ezek a zűrzavaros gondolatok, a jófajta whisky megtette hatását. Ahogy tekintetét egy másodpercre sem vette le a mennyezetről, úgy egyre jobban érezte, hogy szemei lecsukódnak. Próbálta nyitva tartani őket, mert nem akart aludni. Nem akart álmodni. Most csak el akart merülni, a csillár égőiből áradó fénypompában. Egy ideig sikerült is neki, de a kimerültség végül úrrá lett rajta, és elszenderedett. Szobájának falai közt csak az ő ütemes szuszogása volt hallható. Ezen kívül, még a házban is teljes üresség és magány honolt. Már vagy egy órája dorbézolhatott álomországban, mikor egy halk, de annál furcsább zajra ébredt. Először csak az egyik szemét nyitotta ki, aztán, ahogy retinájába beszűrődtek a halvány fénysugarak, kénytelen volt a másikat is. Szemei a fáradtságtól és  kialvatlanságtól, ebben a pillanatban, még vámpír létére sem fókuszáltak száz százalékosan. Csak egy homályos alakot látott a fal mellett állni. Megdörzsölte szemeit, hogy teljes valójában lássa az idegent. Ez sem segített a helyzeten. Már-már kezdte azt hinni, hogy hallucinál, vagy talán még mindig álmodik. Inkább az utóbbira tippelt, így visszahelyezte fejét puha párnájára és lehunyta szemeit. Ahogy ezt megtette, egy igen különös érzés fogta el, mintha valaki vagy valami figyelné őt. - Ennyit csak nem vedelhettem. – hüledezve mondta magának, majd megfordult az ágyon, úgy hogy egyenes rálátása legyen az ajtóra. Az érzés csak nem akart elmúlni, mikor egy oly régen hallott, kellemes hang simított végig dobhártyáján.

• Damon....- suttogta halkan a másik fülébe, a nem várt látogató.

Alig akart hinni szemének, pedig Mason Lockwood szellemének felbukkanása óta már semmin nem lepődött meg. Idáig. Ahogy végig nézett egykori szerettén, nem tudta realizálni, hogy milyen érzés kerítette hatalmába, talán az örömhöz volt hasonló. A lány ugyanolyan káprázatos volt, mint emlékeiben. Nem hitte volna, hogy még valaha viszont fogja látni Rose-t.

• Rose? - annyira halkan kérdezte, hogy szinte csak a tüdejéből feláramló levegőt lehetett érzékelni.
• Igen.- válaszolta neki, miközben puhán végig simított ujjaival az arcán. A férfi beleborzongott a lágy, mégis hűvös érintésbe, erre a másik csak elmosolyodott. - Látom, nem változtál semmit.- mutatott körbe a padlón heverő üvegekre.
• Ismersz, rossz vagyok és ezt szeretem.- neki is széles mosoly terült el arcán."   

Íme, a Hard and Easy címet viselő OneShot...

Instrukciók az íráshoz: A történet a 3x09 rész után közvetve játszódik. Ha valaki még nem látta ezt a részt, annak erősen spoiler-s lehet. (Mint általában az összes fict-em :D) Meglepő lenne, ha a 3x10-be ilyen jelenetet raknának...de, ugye a fantázia határtalan :) Enjoy!

Caroline Forbes az ágyán összekuporogva bámulta szobája padlójának egyetlen egy pontját. Szemeiből semmilyen érzelemre utaló jelet nem lehetett kiolvasni. Se fájdalmat, sem pedig örömöt. Ha bárki látta volna ilyen állapotban, nem biztos, hogy megérte volna a holnapot elmegyógyintézetbe zárás nélkül. Úgy nézte, mintha azt várná, hogy az kettényíljon és előmásszon belőle valaki, aki segíthet rajta. De tekintete még így is üresnek hatott. Már vagy egy órája szakadatlanul mustrálta szobájának ugyanazon részét, ám egy pillanatban, mintha elméjében elpattant volna egy ér, úgy változtatta át arckifejezését. Már sehol sem volt az a kétségbeesett Caroline, aki percekkel ezelőtt meg sem tudott szólalni az őt ért sokktól. Lelkiállapotának érzelmi skáláján, fokozatosan haladt a szavakkal ki nem fejezhető mértékű düh felé. Nem bírta felfogni, nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy Tyler nem képes harcolni Klaus irányítása ellen. Azt meg végképp nem tudta magában hova tenni, hogy szerelme hálás annak az embernek, aki ha tehetné, egész Mystic Falls-t a földel tenné egyenlővé. Nem habozna körbejárni a város összes házát és egytől-egyig lemészárolni az ott lakó embereket. Nem törődve azzal, hogy gyermek vagy épp felnőtt az illető. Ráadásul, mikor a legnagyobb szüksége lenne a barátjára, akkor nincs vele. - Méghozzá miért?- kiabálta maga elé ingerültségtől ökölbe szorult kezekkel. - Mert Klaus a maga képére formálta. - nagy sóhajtozás közepette nyögte ki ezt a pár szót. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan méreg szétterjedt volna testében, kezdve a szívével. És ezt a mérget fájdalomnak hívták.- Klaus mindennek az oka...- suttogta, miközben tenyereibe temette arcát. Valóban így volt, a hybrid minden egyes szerettét bekebelezte, mint egy kiirthatatlan vírus. Legjobb barátját üldözi, amíg csak él, és ugyanezen személytől elvette szerelmét, Stefant is. Most meg Ő tőle...Tylert. Hacsak a volt vérfarkasra gondolt, ki egy órája hagyta el a Forbes házat, összeszorult a gyomra és fojtogatta a kitörni látszó sírás. Szinte már tökéletesen alakult kapcsolatuk, igaz voltak benne hullámvölgyek, de melyik kapcsolatban nincsenek? Szerelmes volt az újdonsült hybridbe, és most bármit megadott volna azért, hogy normális körülmények között együtt legyen vele. De nem így. Némaságával Ő adta ki Tyler útját, Ő volt az, aki szakított vele, mégis Őt emésztette belülről a kínzó, szűnni nem akaró fájdalom. Ahogy ezek a gondolatok mardosták lelkét, úgy peregtek le arcáról az egyre nagyobb könnycseppek. Végül keserves zokogásban tört ki, mellyel együtt az ágy melletti éjjeliszekrényen lévő lámpát felkapta, és egy gyors mozdulattal hozzávágta a szekrényéhez. - A francba! - ordította, a neki semmit nem ártó tárgy után. Újból a tenyerei közt találta meg a vigaszt. Zokogása már-már fülsüketítőnek hatott. Hiába, a vámpírság átka, hogy kikapcsolt érzelmek nélkül kell átvészelni a nehéz időket. Persze, lehet más utat is választani. Caroline a nehezebbet, és a hosszabbat választotta, így megmaradtak számára a gyötrő érzelmek. - Szedd össze magad Caroline! - utasította magát jobb belátásra, majd vékony kezeivel letörölte könnyeitől eláztatott arcát. Hirtelen oldalra kapta fejét, érzékelve, hogy a bejárati ajtónál áll valaki. Meg sem várta a kopogtatást, vámpírsebességgel termett az ajtónál. Mielőtt kinyitotta volna, még egyszer megtörölte arcát, ellenben így is jól látszódott kipirosodott szemein, hogy sírt. Amíg a kinézetével bíbelődött, addig az idegen már elkezdte ritmusosan ütlegelni az ajtó felületét. - Liz, nyisd ki az ajtót!- kiabálta nagy dübögések közepette, a nem várt látogató. - Jól van, Jól van, itt vagyok már.- válaszolta Car az ajtó másik feléről. - Nem mintha én lennék Liz.- gondolta. A szőkeség ajtót nyitott, majd értetlenséggel hangjában szólalt meg. - Damon? Mit keresel itt? - tette fel a kérdést, a küszöbön ácsorgó vámpírnak.

• Szerinted? Az idősebb Forbest keresem, mint hallhattad.- vágott egy kelletlen félmosolyt.
• Igen. Azt hallottam. De miért keresed? - érdeklődött már türelmetlenül a másik.
• Beengednél végre? - kérdezte az ajtófélfának dőlve, karba tett kezekkel.
• Mikor lettél ilyen jófiú? Tudod, hogy szabad bejárásod van, nem kell már az engedélyem ahhoz, hogy begyere.
• Szöszi, egyszer az életben akarok udvarias lenni, erre ezt is derékba töröd. Tekintve a mai estét, ezt meg kéne becsülnöd. Nah, mi lesz?- mutatott a lány háta mögé, a nappalira.

• Gyere.- egyúttal odébb lépett, hogy a másik be tudjon lépni az előtérbe, majd maguk után csukta az ajtót. - Pfujjj. Bűzlesz a piától.- közben lenézően legyintett a levegőben.
• Barbie, szokj hozzá. Ahogy látom neked sem ártana egy kis erősítő.- miközben közelebb hajolt a lányhoz, hogy megszemlélje kisírt szemeit. - Ugye, jól mondom? - majd még közelebb húzódott hozzá, szinte már súrolták egymást. Caroline feszélyezve érezte magát e szituációban, tekintve, hogy milyen személy mászott bele a jelen pillanatban zord aurájába.
• Én nem vagyok olyan mint te.- állta a férfi tekintetét, és úgy válaszolt neki. Megköszörülte a torkát, majd fejével a konyha felé bökött. Damon csak egyetértően bólintott egyet, és megindult a ház belseje felé. - Még mindig nem tudom, hogy mit szeretnél az anyukámtól, de örülnék neki, ha felvilágosítanál. - ment a férfi után, aki lassú tempóban, kissé dőlöngélve közelítette meg a konyhát, de még mielőtt elérte volna, visszafordulva válaszolt a másiknak.
• Egyszerű. Mivel Klaus nem purcant ki, ezért ki kell találnunk egy új tervet. - semmitmondó tekintettel nézett a lányra, majd a nappali szűk folyosója falánál elhelyezett szekrényről levett egy porcelánbabát, és elkezdte tüzetesen vizsgálni, mintha azon kereste volna a tervhez szükséges ötleteket.
• Még mindig nem értem, hogy anyukám mit segíthetne.- sóhajtott egy nagyot, majd folytatta- Nem akarom, hogy baja essen.- elcsuklott hangon ejtette ki az összes szót.
• Nyugodj meg, Liznek nem lesz semmi baja. Csak annyit szeretnék tőle kérni, hogy gyűjtsön össze minden információt a közelben történt állattámadásnak álcázott halálesetekről. Hátha ebből valahogy rájövünk, mennyi hybriddel van dolgunk és, hogy a mi kedvenc fattyúnk merre is járhat, bár gyanítom, előbb vagy utóbb fel fog bukkanni.
• Remélem utóbb.- nézett rá, annyi gyűlölettel a szemében, hogy még a férfi is meglepődött rajta. Pedig Ő aztán mindennél jobban gyűlölte Klaust. A ma este után meg pláne. Már majdnem végzett Klaussal, csak egy pici hiányzott a sikerhez. Belülről égette a tudat, hogy az első számú hybrid ebben a percben is szabadon mászkál valahol. Főleg attól a gondolattól volt rosszul, hogy az a korcs, nemcsak Elenától vette el Stefant, hanem tőle is, és a legrosszabb, hogy most Elenán a sor. - Inkább előbb és akkor hamarabb végezhetünk vele.- mondta, még mindig a kezében lévő porcelánnal játszadozva, majd hozzátette. - Csak azt nem tudom még, hogy hogyan.
• Persze, most jöhet a B terv, ugye? Meddig fogjuk ezt csinálni? - már nem bírta tétlenül nézni, hogy az előtte álló vámpír, szórakozottan és kissé illuminált állapotban tekergette az ujjai közt, a meglehetősen drága műtárgyat, ezért kikapta kezéből. - Szóval?- kérdezte ingerült hangnemben, miközben visszarakta a helyére.
• Amíg el nem érünk a Z-ig.- szögezte le, majd egy lépést a lány felé téve folytatta tovább. - És ha az sem lesz elég, akkor kibővítjük az abc-t. Volt körülbelül két órám megemészteni, hogy Klaus él és virul – még közelebb tolta testét a másik felé, jóformán betuszkolva szobája előterébe -, így valamit tennem kell, hogy ez megváltozzon. Nem engedhetem, hogy Elenának baja essen és Klaus még több Tylerhez hasonló undormányt hozzon létre.

Szerelme említésének hallatán Carolineban megint feltörtek ugyanazon ismerős érzések, melyek nem sokkal ezelőtt kerítették hatalmába. Már csak a nevének hallatára is gombóc telepedett le torkában. - Nem! Most nem borulhatok ki, főleg nem Damon előtt. - megálljt parancsolva magának hajtogatta a semmit nem érő szavakat, mert már késő volt. Egy méretes könnycsepp gördült le sápadt arcán. Miközben egy másik is utat tört volna magának, hátra lépett, egyenest a szobája küszöbére. Váratlanul érzékelte, hogy valami belefúródott talpába. - Áuuuuu! És még ez is! - szét tárt karokkal nézett le a földre, melyet a széttört lámpa égőjének szilánkjai borítottak be. Tudta, hogy egy tizedmásodperc alatt begyógyul a heg helye, de ez volt nála a végszó. Nem bírta tovább. Vámpírsebességgel tette meg azt a pár méteres utat az ágyáig, majd arra ledobva magát kezdett el szívszaggató zokogásban kitörni. Damon a hirtelen bekövetkezett drámától egy pillanatra leblokkolt. Nem tudta eldönteni, hogy most mit tegyen. Beljebb lépjen vagy egyenest induljon meg a ház kijárata felé. Ahogy nézte a lány összeomlását, csak egy dolog járt a fejében. Így nem hagyhatja ott.

• Jajjj, Szöszi.....- mondta volna tovább a biztató szavakat, de a másik közbeavatkozott.
• Ne folytasd! Kímélj meg a gúnyos megjegyzéseidtől.- mellkasa minden egyes szó kimondása után rázkódott egyet.- Menj el! Mint észrevetted anyám nincs itthon, szóval nincs itt semmi keresni valód! - üvöltötte, miközben mutatóujjával a férfi háta mögé mutatott, majd arcát beletemette tenyereibe.

Damon nem szólt egy szót sem, úgy indult az ágy felé. Caroline nem látta, csak érezte, hogy leül mellé.

• Tudom, hogy nehéz, de minden rendben lesz.- nézett rá, majd egy alig érzékelhető mozdulattal simított végig a hátán.
• Nem, nem lesz. Elegem van Klausból. Elegem van mindenből, de legfőképp abból, hogy Te próbálsz meg vigasztalni. Pont te, aki annyi fájdalmat okoztál nekem. Emlékszem arra, ahogy kihasználtál és semmibe vettél. Arra, hogy minden áldott nap táplálkoztál belőlem. - megvetést és undort árasztó szemekkel nézett rá. A vámpír megrökönyödve bámult a másik könnyekkel teli szemeibe. Caroline most szembesítette a régi önmagával. Valamelyest ez a Damon is benne élt, de már nem olyan intenzíven, mint abban az időben, mikor ezeket tette vele. Hosszas percekig ültek egymással szemben némán, végül a férfi kimondta azt, amit éppen akkor gondolt.
• Sajnálom.- súgta, miközben puha ujjaival letörölt egy kósza könnycseppet az arcáról. - Már hamarabb mondanom kellett volna.- majd áttért egy másik cseppre.
• Igen, ebben a kiváltságban mindig is csak Elena részesült.- tette rá kezét a másik ujjaira, melyek az arcát kényeztették. Majd lassan lehámozta magáról.

A férfi tudta, hogy igaza van, de meg akarta nyugtatni. Ennyit igazán megtehetett érte, tekintve, hogy milyen szörnyűségeket követett el ellene.

• Az idők változnak. - vigyorgott rá már a jól bevált módon. - Tudom, hogy nem én vagyok erre a legmegfelelőbb ember, illetve vámpír – kijavítva magát kacagott fel -, de gyere ide. - mutatva magára, érzékeltetve, hogy bújjon hozzá közelebb. A vámpírlány torkát egy mukkanás sem hagyta el, annyira le volt döbbenve. Damon látva ezt, hozzátette. - Tekintsük úgy, hogy így törlesztek. - kacsintott rá egy huncut mosollyal egybekötve. Caroline nagy sóhaj kíséretében ült közelebb hozzá, majd egy másodperc múlva már a férfi ölelésében találta magát. Ahogy a vámpír karjai egyre jobban szorították, úgy jöttek fel a rég elveszett emlékképek. Most már tisztán emlékezett az első szeretkezésükre, habár ez a szó nem is igazán illet rá. Inkább az együttlét. De még ez a tudat is különös hatással volt rá. Biztonságban érezte magát az ölelésében. Legalább húsz percig lehettek így, mikor Damon lenézett a már megnyugodott lányra. - Most már jobb?- kérdezte tőle halkan.
• Nem, de azért köszönöm.- mosolygott bele a másik azúrkék szemeibe, majd levette kezeit  mellkasáról és tisztes távolságba helyezte magát tőle.
• Nos, akkor én megyek. - nadrágján mindkét kezével simítva állt fel az ágyról, de még mielőtt vámpírsebességgel elhagyta volna a házat, visszafordult a másik felé. - Mondd meg az idősebb Miss. Forbesnak, hogy kerestem és feltétlenül hívjon fel. Car csak bólintot egyet, jelezve, hogy megértette. Már készült volna menni, mikor a lány így szólt hozzá.
• Most már értem, hogy miért van annyira oda érted.- mosolyogva mondta neki, mégis hangjából kiérezhető volt a szomorúság.

Újabb OneShot!

Figyelem! Újabb irománnyal ajándékozlak meg titeket. Ilyet még nem írtam, ezért is különleges számomra :) Főszerepben Caroline és Damon.  Remélem eddig elnyeri tetszéseteket és elolvassátok a teljes verziót. Ma este vagy holnap délután hozom.  Íme egy kis ízelítő: 

"Zokogása már-már fülsüketítőnek hatott. Hiába, a vámpírság átka, hogy kikapcsolt érzelmek nélkül kell átvészelni a nehéz időket. Persze, lehet más utat is választani. Caroline a nehezebbet, és a hosszabbat választotta, így megmaradtak számára a gyötrő érzelmek. - Szedd össze magad Caroline! - utasította magát jobb belátásra, majd vékony kezeivel letörölte könnyeitől eláztatott arcát. Hirtelen oldalra kapta fejét, érzékelve, hogy a bejárati ajtónál áll valaki. Meg sem várta a kopogtatást, vámpírsebességgel termett az ajtónál. Mielőtt kinyitotta volna, még egyszer megtörölte arcát, ám így is jól látszódott kipirosodott szemein, hogy sírt. Amíg a kinézetével bíbelődött, addig az idegen már elkezdte ritmusosan ütlegelni az ajtó felületét. - Liz, nyisd ki az ajtót!- kiabálta nagy dübögések közepette, a nem várt látogató. - Jól van, Jól van, itt vagyok már.- válaszolta Car az ajtó másik feléről. - Nem mintha én lennék Liz.- gondolta. A szőkeség ajtót nyitott, majd értetlenséggel hangjában szólalt meg. - Damon? Mit keresel itt? - tette fel a kérdést, a küszöbön ácsorgó vámpírnak.

• Szerinted? Az idősebb Forbest keresem, mint hallhattad.- vágott egy kelletlen félmosolyt.
• Igen. Azt hallottam. De miért keresed? - érdeklődött már türelmetlenül a másik.
• Beengednél végre? - kérdezte az ajtófélfának dőlve, karba tett kezekkel.
• Mikor lettél ilyen jófiú? Tudod, hogy szabad bejárásod van, nem kell már az engedélyem ahhoz, hogy begyere.
• Szöszi, egyszer az életben akarok udvarias lenni, erre ezt is derékba töröd. Tekintve a mai estét, ezt meg kéne becsülnöd. Nah, mi lesz?- mutatott a lány háta mögé, a nappalira.

• Gyere.- egyúttal odébb lépett, hogy a másik be tudjon lépni az előtérbe, majd maguk után csukta az ajtót. - Pfujjj. Bűzlesz a piától.- közben lenézően legyintett a levegőben.
• Barbie, szokj hozzá. Ahogy látom neked sem ártana egy kis erősítő.- miközben közelebb hajolt a lányhoz, hogy megszemlélje kisírt szemeit. - Ugye, jól mondom? - majd még közelebb húzodott hozzá, szinte már súrolták egymást. "

We need to talk

Hozzáfűzni valóm : Lehet, hogy egy-két TVD rajongónál kiüti a biztosítékot ez az írás, de....nekem egy bizonyos Bonnie-Ric jelenetnél (3x08-ban) volt egy furcsa érzésem és ezt vetettem most "papírra" :) Enjoy!

4. fejezet

-Strange feelings-

Bonnie köpni-nyelni nem tudott az őt ért váratlan sokktól.- Isobel testvére.Isobelnek van testvére.- megrögzötten mormolta magában a napnál is világosabb tényt. A lány elméjében másodpercekig visszhangzottak Sarah szavai. Mikor már jó ideje állt csendben az ajtó előtti küszöbön, ráeszmélt, hogy mégis csak ki kéne nyögnie magából legalább pár értelmes szót.

• Bocsánat, egy picit meglepődtem.- horgasztotta le a fejét-. Engem Bonnienak hívnak. Bonnie Benettnek.
• Áh, örvendek.- biccentett.- Ric már mesélt rólad, bár azt elfelejtette megemlíteni, hogy te fogod furikázni, de sebaj.- legyintett egyet.
• Tényleg?- kérdezte meghökkenve, ám furcsa csillogást lehetett kiolvasni tekintetéből.

Alaric sietett ki a hálószobából, miközben az ingje begombolásának utolsó fázisában volt elmerülve. - Sarah, szerinted ez a szí....- megakadt a szava, mikor megpillantotta az ajtóban álló két hölgyeményt. Odalépett Sarah mellé, ellenben még mindig nem volt teljes az öltözete.

• Jó reggelt Bonnie, látom már megismerkedtél Sarahval- mutatott a nőre.

Bonnienál mintha elhalkult volna a világ, nem is hallotta, hogy Ric mit beszélt hozzá. Úgy állt ott, mint aki szellemet látott és ez az ő esetében igen gyakori jelenség. Bonnienak a nap során már másodszorra akadt el a lélegzete, ahogy meglátta Ric feszes mellkasának felső részét. A lány elvörösödött zavarában és ezt Ric is észrevette, ám nem értette, hogy miért, de Bonnie megbabonázott arckifejezése mosolyt csalt az arcára. Szokatlan, egyben izgalmas érzés kerítette hatalmába a férfit. Bonnie fejében egy kis hang szólalt meg, bár már inkább kiabálásnak lehetett nevezni.-Ezek ketten? Ric képes vele …... ?– nem is merte befejezni magában a mellesleg abszurdnak tűnő kérdést.

Sarah nyomban vette a lapot, mintha csak a lány homlokára lett volna írva. A nő amúgy is kívülállónak érezte magát és azt sem akarta, hogy esetleg Bonnie többet képzeljen bele a dologba, ezért kénytelen volt megtörni a kínos csendet.

• Isobelt keresem, ezért ugrottam fel Richez, hátha el tud látni érdemi információval ez ügyben, de sajnos tévedtem- mondta gondterhelt hanghon.

Alaric nem volt vele tisztában, hogy Sarah miért magyarázkodik, de nem avatkozott bele.

• Igen, értem. - bólintott a lány.
• Nah, ha mára már megvolt a nagy találkozás – összecsapta két kezét-, akkor talán indulhatunk is.- majd rámutatott a karórájára, jelezve, hogy el fognak késni.

Mindketten megértve az utasítást fordultak ki az ajtóból. Bonnie még a folyosón sétálva sem tudta kiverni fejéből Ric felsőtestének és csintalanul mosolygó arcának látványát.- Mi van velem? Jeremy hiánya totálisan elvette az eszem.- hüledezve állapította meg. A testének nem tudott megálljt parancsolni, ezért hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, Ric szürke ingje már tejesen elfedte-e mellkasát. Szomorúan vette tudomásul, hogy igen. Eközben Sarah szorosan Ric mellett lépkedett, biztonság érzetet nyújtott számára a férfi karizmája, nem mintha bárkitől is tartania kellett volna. Vagy mégis? Mikor leértek a földszintre, kiléptek az épületből, mindhármukat üde őszi fuvallat csapta meg. Bonnie csak ámulattal vizslatta Sarah vörös hajzuhatagján fénylő halvány napsugarakat. Az arcáról már nem is beszélve. -Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít Isobelre. Remélem a belsőjük viszont egyáltalán nem.- gondolta.

• Nos, Bonnie, nagyon örülök, hogy találkoztunk, remélem nem utoljára.- nyújtotta kezét a lány felé.
• Igen, én is.-belecsúsztatta kezét a nő tenyerébe, majd kezetráztak, ám ekkor Bonnie elméjében hirtelen megjelent egy arc. Alig kivehető módon, de ezer ember közül, bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között felismerte volna azt az aljas, sátáni vigyorral megáldott Ős arcképét. Klaus-hadarta maga elé a lány.
• Tessék?!- kérdezett vissza Sarah.
• Oh, elnézést, elbambultam, csak a táskáját néztem.Nagyon szép.- vágta ki magát.
• Köszönöm, a gyűjteményem legújabb darabja.- eresztett a lányra egy meglehetősen bájos mosolyt, majd Richez fordult. Mondott pár szót neki és végül adott a tanár arcára két puszit. A Benett lányt ez annyira zavarba hozta, hogy muszáj volt hátat fordítania nekik.
• Akkor Viszlát, Alaric!- majd biccentett a fiatal Benett boszorkány felé köszönésképpen és beszállt nagyméretű, ötajtós Audi-jába.

Bonnie és Ric a járdáról nézték, ahogy Sarah kihajt az utcából. A lány elővette farmerzsebéből a kulcsokat és lassan átsétált a jármű bal oldalára.

• Bonnie, köszönöm, hogy elviszel.- mosolygott rá. Most, hogy felrobbant a kocsim, elég nehezen jutok el a gimnáziumig. Épp itt lenne az ideje, hogy beszerezzek egy új járgányt, de a tanári fizetésből lehetetlenség ezt kivitelezni.
• Ric, ne magyarázkodj, szívesen segítek.- majd füle mögé hajtott a hajából egy fekete tincset.
• Rendben, azonban viszonozni szeretném a szívességet.- mondta határozott hangon, majd folytatta.- Én vezetek- szólalt meg kaján mosolyra húzva szája mindkét szélét.

Bonnie csak bólintott egyet és a kezében lévő kulcsait átdobta a gépkocsi felett, egyenest Ric kezébe. Megkerülve az autót helyet cseréltek és tompa puffanással zárták magukra Bonnie kocsijának mindkét ajtaját.

Úgy tíz perc telhetett el, de még mindig nem szóltak egymáshoz. Mindketten feszélyezve érezték magukat. -Mit mondjak? Miről beszélgessek vele? Életemben talán ha kétszer voltam Ricel kettesben. Bonnie, szólalj már meg, ez így felettébb kínos.- utasította rendre magát.

• És- kezdett bele félve-, Sarah csak úgy felbukkant nálad hajnalban?
• Nem igazán.- válaszolta könnyedén.
• Ezt hogy értsem?- kíváncsiság uralkodott el a lányon.
• Tegnap éjszaka a Grillben már találkoztam vele, csak Damon volt olyan aranyos és elfeledtette velem, hogy Ő Isobel féltestvére.
• Tényleg? Miért?- most már a kíváncsiság helyét átvette az értetlenség.
• Nem tudom, én is ezt szeretném kideríteni.- markolta mindkét kezével a kormányt.

Bonnieban felötlött egy igen érdekes gondolat.- Lehet, hogy Damon nem bízik meg Sarahban és először puhatolózni akart a múltját illetően? Nem csodálkozna rajta, elvégre Stefan testvére senkiben sem bízik meg száz százalékosan. Talán el kéne neki mondania, hogy mit látott, mikor kezetfogott Sarahval.- az anyósülés támlájának hajtott fejjel tűnődött a kényes kérdésen.

• Meg is érkeztünk.- parkolt le az iskola előtt, majd ránézett a boszorkányra.

Bonnie mióta találkozott halott nagymamája szellemével azóta újra hordta a tőle kapott ezüst nyakláncot, mely közepén egy díszes zöld kő volt található. E piciny ékszer emlékeztette mamájára és arra, hogy Ő a természet szolgája, hisz a zöldnél nincs természetesebb szín a világon. Bonnie azonnal a nyakához nyúlt, hogy megbizonyosodjon róla, rajta van-e. A Benett leszármazott kétségbeesve vette észre, hogy bőrét nem símogatja az ékszer puha tapintása.

• Hol van a nyakláncom?- túrt bele ridiküljébe ingerülten.
• Mi?- Ric a meglepődöttségtől pusztán ennyit tudott magából kipréselni, majd Bonnie ölében kiszúrta a csillogó, aprócska tárgyat. - Bonnie, nézz le a nadrágodra.- fogta meg a lány bal karját nyugtatás képpen.
• Ohh, de buta vagyok, biztos kikapcsolódott.- a lány szívéről óriási méretű szikla zúdult le.

A boszi higadtabb állapotban vette kezébe, nyaka köré vonta majd próbálta összekapcsolni a pirinyó lánc két végét, de hiába.

• Nem bánod?- Ric mutatott a nyakláncra, jelezve, hogy segítene megoldani a problémát.
• Nem.- pirult el a lány.

Ahogy Alaric odahajolt hozzá, érezte, hogy pulzusa megszaporodik. A férfi közelsége bódító hatással volt rá. Ric forró lehelete táncot lejtett Bonnie finom bőrén. A lány még sohasem tapasztalt érzelmekkel találta szembe magát. Alaric, mikor már sikerrel járt elvette fejét Bonnie nyakától, de úgy, hogy szinte ajkuk felfedezték egymást. Másodpercekig csak néztek egymás szemeibe.

• Öhm, indulnunk kéne, már várnak.- fordította el fejét a boszi, mert már nem bírta állni Ric ámulatba ejtő tekintetét.
• Igazad van.- kapott észhez a férfi.

 

***

Elena percenként nézett rá telefonjára, hátha Damon hívta. Aggódott érte. Megígérte neki, hogy jelentkezik, ha meg tud valamit Stefannal kapcsolatban. Előző nap óta nem hallott a férfi felől és ez megrémítette. Összeszedte cuccait, majd belökte magát autójába és meg sem állt a Salvatore panzióig. Elena jóformán feltépte a testvérek rezidenciájának ajtaját.
• Hy Elena! Milyen kedves tőled, hogy meglátogatsz.- szólt háta mögül negédesen Stefan.
• Stefan.... - megszeppenve fordult Damon testvérével szembe.
• Az első találkozásunkor nem gondoltam volna, hogy idáig fogunk jutni...- Elenának úgy tűnt, mintha a fiatalabbik Salvatore sajgó, fájó szívvel mondta volna ki ezeket a szavakat, jól lehet, Stefan emberként vért pumpáló szerve úgy festett, mint egy szobor, nem lehetett elmozítani helyéről, hacsak erőszakkal nem nyúltak hozzá. A ripper arckifejezése és lelkének üressége teljes kontrasztban állt egymással. Kluas az összes empátia, érzelem halvány szikráját is kiölte belőle. Damon testvére megállt Elena előtt, majd egy fél lépést tett a lány felé. A hasonmást hatalmába kerítette a nosztalgia, lepergett előtte az a bizonyos egy év. A vámpírba első látásra beleszeretett, a végsőkig kűzdött ezért a kapcsolatért. A lány az elmúlt tizenkét hónap alatt megismerte Stefan egyik oldalát, ám a másik énjéből csak egy parányi szeletet tudott magáénak. Ez fusztrálta, hogy a szerelem, melybe oly sok energiát és időt feccőlt, valótlangáson alapult. Damonnak azt füllentette, hogy tudja kezelni a Stefannal kapcsolatos zűrzavart, példának okáért, a ripperséget, azt, hogy a fiatalabb Salvatore a végletek „embere”, nem bír ellentmondani a friss vér mámorító ízének. Miss. Gilbertben realizálódott, hogy nem képes erre, legalábbis nem úgy, mint ahogy azt gondolta. Elena lelkében a Stefan iránt érzett földöntúli szerelem egyre távolabbinak tűnt. A lány tizenyolc éves volt, mégis korát meghazudtoló értelmi képességgel rendelkezett, főleg azért, mert az elmúlt pár évben számtalan szörnyűségen ment keresztül. Az ember azt hihetné, hogy ettől összetört lelkileg, pedig ez csak megerősítette abban, hogy harcoljon azért ami fontos számára, ámde az ídő megtanította arra is, hogy nem érdemes olyanért vívnia csatát, minek nem látja értelmét. Ilyen volt Stefan. Damon öccséről ha lekerül az igézet, akkor is marad az, aki. Stefan egész életében kűzdőtt a benne rejlő gonosszal. Talán itt volt az ideje, hogy szabadjára engedje. Az ember, és esetünkben vámpír sem játszhatja meg magát. Huzamosabb ideig fel lehet venni egy bizonyos álarcot, de egy idő után a maszk elporlad. A lány akaratlanul is, Damon,Vicky holtteste feletti alakját látta maga előtt, ahogyan előadta, hogy benne egy cseppnyi együttérzés sincsen. Mégis, akkor és ott felmerült benne egy mérhetetlenül fontos kérdés.-  Ha nem érdekelte Vicky Donovan és egyáltalán, egyetlen emberi gesztus sem, akkor miért törölte ki Jeremy emlékeit szerelme tragikus haláláról, amit mellesleg ő idézett elő?- Költői kérdés volt, a lány nagyon is tudta az okát. Elena tisztán emlékezett az ezért elcsattant pofonra mit az idősebb Salvatorénak osztott ki, de mégsem tudott rá tiszta szívből haragudni, pedig akkor ő is kikapcsolt érzelmekkel élte fenevad világát. Azóta oly sok idő telt el, és nem hiába mondják az emberek, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Elena egész lényében makulátlanul élt még Damon ifjabbik testvére, de már nem úgy, ahogy azt kellett volna. John lánya, mit igazán érzett, a szíve legmélyen, csak egyetlen egyszer tudta kimondani Damonnak. Tisztában volt vele, hogy ennek nem akkor kellett volna felszínre törnie, mikor testvére úgymond „nincs” tudatánál, mégsem tudott gátat vetni lelkében lakozó Damon iránti vágyakozásának. Elena legjobb barátnője, Caroline is megmondta, hogy a lány ettől csak emberibb lesz. Nem tévedett. A Föld homo sapiens sapiensének legmagasztosabb tulajdonsága a törődés, és Elena pontosan ezzel a szóval magyarázta minden tettét Damon felé, ám egy idő után ez kevésnek bizonyult. A lány percekig állt egy helyben a frissen hozatott perzsa szőnyeg közepén, végül Stefan törte meg a Salvatore panzió nappaliját betöltő fagyos csendet.
• Klausnak szüksége van rád.- mondta közönyös tekintetettel Elena szomorúságot sugárzó szemei közé. Stefan még egy kicsiny lépést tett a lány felé, szinte már ajkuk összeért.
  Elena nem adta oly könnyedén magát, egy ideig állta Stefan csontig hatoló tekintetét.
• Mondj valami újat, ezt eddig is tudtam.- válaszolt maximális stabilitást sugallva.
• Igaz, viszont most te dönthetsz a saját sorsodról...- emelte fel a lány fejét, hogy egyenesen az Ő szemébe nézzen.
• Éspedig?!- kérdezte a lány, miközben farakasszemet nézett a vámpírral.
• Nic elakarja intézni, hogy a véred nélkül is tudjon hybrideket létrehozni, elvégre, nem élsz örökké – kacsintott a lányra- vagy, ha így is történne akkor már nem venné hasznodat.
• És ezt őkegyelme mégis, hogyan akarja elérni?- vetette oda gúnyosan, még mindig Stefan arcától egy centire.

Ekkor Damon lépett be a helyiségbe. Megrökönyödve figyelte, hogy szerelme és testvére teste szinte összeért, oly közel álltak egymáshoz. Rögvest ökölbe szorult mindkét keze, de verbális jelét nem mutatta dühének.

• Remek. Pont jókor jöttem. Öcsikém, tegnap egész nap téged kerestelek. Csak nem kedves félig vámpír, félig vérfarkas barátunkkal lógtál?- kérdezte merő undorral az arcán.

• Ami azt illeti...de...- fordítotte el fejét Elenáról, egyenest Damonra.

• És – hagyott egy csöpnyi szünetet- szabad megtudnom becses okát, peszre leszámítva azt, hogy most te lettél a pincsikutyája- úgy tett mint aki gondolkodó fejet vág-, bár bocsánat, inkább pincsiripperje.- Stefannak sem kellett több és egy secundum alatt bátyja előtt termett kiengedve éles, vérre áhítozott vámpírfogait.
• Azt hiszed ez vicc?!- ordította bele Damon arcába.
• Most elég viccesen nézel ki, öcsém....vigyázz, dühöd még felszínre hozza emberi mivoltodat.- sziszegte Stefan füleibe az „emberi” szócskát erőteljesen megnyomva.

Elena kitágult pupillákkal bámulta a testvérek vérremenő szócsatáját. Közbe akart szólni, hogy álljanak le, de meg sem bírt mukkanni. Damont egész beszélgetés alatt az érzelmei vezérelték, de mikor rápillantott Elenára, egyből rájött, hogy a józan eszére kell hallgatnia.

• Akkor áruld el, mit kell tennünk ahhoz, hogy Elena megszabaduljon a mi kis Klaus cimbinktől?- kérdezte megenyhülve.
• Hozzátok Elenát a következő teliholdkor abba a házba, ahol a salemi boszorkányokat lemészárolták.- válaszolt utasítással teli hangon, majd hozzátette.- Rebekaht még véletlenül se avassátok be és semmiféle képpen se legyen ott a rituálén.

Elena és Damon az utolsó szó hallatán ösztönösen egymásra néztek, pár másodpercig tekintetük összefonódott.- Milyen rituálé?!- mindketten egyszerre kérdezték magukban, de egyikük sem tette szóvá.

• Miért ne legyen ott? - tette fel Elena a kérdést, már-már túlkiabálva az egész Salvatore panziót.
• Elena, - fordult hátra a lányhoz és vonta fel szemöldökét-, én sem tudhatok mindent, legyen annyi elég, hogy Klausnak is megvannak a maga besúgói.
• Úgy érted, mint Te?- kérdezte Damon szúrós pillantással.
• Többé-kevésbé, de ez a lényegen nem változtat. Elena, - majd bátyjáról visszahelyezte tekintetét a lányra, - a barátaid meg fognak halni, ha nem teszed meg amit Klaus kér.

Elena fülében csak a „barátaid” szó csengett. Az igéző, sötétbarna szemű lány nem engedhette, hogy szeretteinek bajuk essen, különösen nem Damonnak.

• Öcsikém, hidd el... a vért és is 37 fokosan szeretem, de neked már teljesen agyadra ment a friss emberi vér. Azt hittem Klaus okosabb ennél, elvégre ezer éves.- megejtett egy magányos kacajt. Segítsünk neki?- kelt ki magából. Ha megoldottuk, hogy Elenát likvidáljuk a hybridgyártás mechanizmusából, akkor mi a garancia rá, hogy Klaus nem fog minket egyenként lemészárolni?

• Nincs garancia és ezt te is tudod, Damon. Klausnál sosincs.- lökte oda közönyösen testvérérének. A gond az, kedves bátyám, hogy Klaus is tisztában van vele – két kezét rátette Damon vállaira, majd jó erősen megszorította őket-, bármit megtennél Elenáért, tehát nincs választásod.
  
  
  
  

We need to talk

3. fejezet

-Sarah-

Elena másnap reggel az ágyban jólesően érzékelte, hogy az ablakon átszűrődő napsugarak simogatják olajbarna bőrét. Kinyitotta szemeit, majd felnézett az őt szorosan átkaroló férfira.

• Jóreggelt, Elena! Hasadra süt a nap!- mosolygott bele Elena elbűvölő szemeibe. - Kicsit deja-vu érzésem van, te nem érzed?- kérdezte Damon felvont szemöldökkel, erre a lány vágott egy értetlen fejet - Tudom, hogy rólam álmodtál, már megint tiszta nyál vagyok- viccelődött komikusokat meghazudtoló vigyorral az arcán. Elenának sem kellett több, már így kora reggel felvette a kesztyűt, megszokott Damonnal való szócsatájához.
• Igen? Igazad van, én is érzem amit te - jókora hatásszünetet hagyva folytatta tovább-, és mivel hűek akarunk lenni a történelemhez, ezért azt kell hogy mondjam kifelé az ágyamból- szigorú tekintetével egybekötve mutatott az ajtó felé, ámde ragyogással teli szemei elárulták, hogy egyáltalán nem gondolja komolyan.
• Szóval így állunk?- virgonckodott a vámpír, majd megfogta a lányt derekánál fogva és magára ültette.

Elena a meglepetéstől szóhoz sem jutott, a szíve majdhogy nem kiugrott a helyéről, ellenben, ahogy maga alatt érezte Damon testét, elméjét elködösítette a vágy. A lány ráhajolt a vámpírra, az ajkuk kis híján összeolvadtak.

• Miss Gilbert, még most is ki akar zavarni az ágyából?- kérdezte huncutul.
• Velem lehet egyezkedni.- búgta bele kiéhezett ajkaiba.
• Ezt örömmel hallom, viszont el kell, hogy keserítselek, a reggeli hancúrunkat az öcsikéd fogja derékba törni.
• Mi?! - kérdezte ingerülten.
• Tudod, vámpírhallás.- egyúttal adott a lány ajkaira egy gyors, ám annál édesebb csókot.

Jeremy sietett fel a lépcsőn, nagy hévval, kopogás nélkül rontott be a szobába.

• Elena kellj f....- be sem tudta fejezni a mondatot, úgy megdöbbent a Damonon ülő Elena láttán.- Öhm, bocsánat...én csak...
• Te csak....légy szíves máskor kopogj, mielőtt beviharzol a szobámba – oktatta ki Elena.

Damont mulatatta a kínosnak mondható szituáció, ezért rádobott egy lapáttal. - Igen, Jeremy, máskor feliratozni fogjuk az ajtóra, hogy el ne felejtsd.- vetetted oda kurtán.

• Jól van, jól van, megyek már.- azzal becsúkta maga mögött az ajtót.

Elena rosszallón nézett utána, aztán tekintetét visszahelyezte Damon lélegzetelállítóan izmos mellkasára, mely kikandilt a be nem gombolt ing alól. A férfi sem tudta levenni szemeit Elena tökéletes alakjáról, de tűrtőztetnie kellett magát.

• Nos, akármennyire is szeretném, hogy rávesd magad erre – mutatott magára- , fel kell kelnünk, Rickel van egy kis elintézni valóm.
• Rendben.- válaszolta sértettséget imitálva a lány, azonban ő is tisztában volt vele, hogy temérdeknyi teendőjük volt még. - Mit csinálsz Rickel?
• Először is, valamit el kell vele feledtetnem – Elena már kérdésre formálta ajkait-, nyugodj meg, az ő érdekében, hogy ne érezze magát rosszul. Másodszor, ki akarom deríteni, hogy Stefan mire utalt tegnap.

Damon egy könnyed mozdulattal leemelte magáról a pehely könnyű Elenát, majd vámpírsebességgel az ajtó előtt termett, még mielőtt kilépett volna rajta, visszafordult Elenához.

• Este jövök és bepótoljuk az elmaradt.....- az utolsó szót már nem tudta kimondani, mert Elena hozzávágott egy párnát.

***

Leparkolt metálkék Audi A4-sével a lakóház előtt, majd miután az ablakból jobban szemügyre vette a nem épp Hilton Hotelnek kinéző épületet, kiszállt az autóból és lassú tempóban elindult a bejárat felé. Az utca kihalt volt, éjnek évadján nem járt arra egy lélek sem. Megállt a kapualjban és még mielőtt felcsöngetett volna, elővett fekete bőrtáskájából egy cetlit, amin alig kivehető írással volt ráfirkantva az utca, házszám. Miután elolvasta, nyugtázta magában, hogy jó helyen jár. Esetleg ha tévedne, akkor sincs semmi baj, még mindig felhívhatja a Mystic Falls-i tudakozót a férfi számáért- gondolta. Nagy levegőt vett, majd megnyomta a csengőt, pár pillant múlva megszólalt egy hang a kaputelefonban.

• Igen?! Mit akarsz ilyen későn?!- hallatszódott az ingerültség és kábultság a férfi hangjából.
• Öhhhhh. Elnézést a zavarásért, talán rossz helyen járok....én...Alaric Saltzmant keresem- épphogy el nem csuklott a hangja.
• Tökéletes helyen jár, csak az időzítéssel vannak problémák.- felelte még mindig mogorva stílusban. Az idegen pár pillanatig nem is tudott megszólalni, így Rick folytatta tovább - Nos, megtudhatnám, hogy ki ébresztett fel hajnali 4-kor?- mondta már picit enyhébb hanglejtésben, mikor érzékelte, hogy nem várt látogatója elnémult. Az ismeretlen is észrevette ezt és felbátorodva reagált rá.
• Tegnap este sokkal kedvesebb voltál, Alaric.
• Tessék?!- a férfi hangjából egyből kicsengett a kíváncsiság.
• Én vagyok az Sarah....Isobel huga.

Hirtelen némaság telepedett a kis környékre, mintha megállt volna az idő. Ricknek elállt a lélegzete és ahogy fülében csengtek a szavak, bevillant egy nem is olyan régi kép. Hományosan látta maga előtt a nő karcsú alakját, hátára lágyan omló vörös hajzuhatagját és smaragdzöld szemeit. Szép lassan törtek fel az emlékek. -Ennyire csak nem lehettem berúgva tegnap este, hogy ne emlékezzek a nejem húgára?- kérdezte magában. Érezte, hogy elméjében össze-vissza cikáznak a gondolatok, de ideje volt feleszmélni, így mogorván szólt bele a kagylóba.

• Nyitom a kaput.- ezzel egyidejűleg egy búgó hang kíséretében nyílt az ajtó.
• Köszönöm.- felelte a nő.

Sarah amint felért a 4. emeletre és kilépett a liftből, egyből balra fordult, majd meglátta a folyosó végén lévő ajtót. Még oda sem ért a bejárathoz, Rick már ott állt előtte teljes valójában. Látszott rajta, hogy csak felkapott valamit magára, a haja pedig össze volt borzolva. A nő örömtelin nyugtázta magában, hogy Alaric tegnap óta semmit sem változott, leszámítva azt, hogy most nem állt alkoholos befolyásoltság alatt. A férfi homályos emlékei a nő láttán kitisztultak.

• Gyere beljebb.- invitálta kezével a nappalira mutatva.

Sarah belépett a tágas, meglehetősen barátságon legénylak előterébe, majd letette ridiküljét, kabátját a legközölebbi székre. Szemügyre vette a berendezést, azon belül is az asztalt, ám főleg azokat a képeket, melyek azon hevertek. Miután tekintetével körbejárta az egész nappalit, megszólalt.

• Szép lakás.- vetetted oda hegykén. - Nah, és kiheverted a tegnap esti izgalmakat?- húzta mosolyra szája sarkát.
• Nem igazán értem mire gondolsz.- felelte a férfi teljes őszinteséggel a hangjában.
• Óhhh, konkrétan olyan apróságokra, hogy majdnem agyba-főbe vertek téged a Grill-ben, még szerencse, hogy a te Damon haverod ott volt és megvédett. Pont időben érkezett, még mielőtt bemostak volna neked azok a kigyúrt állatok és hozzáteszem, hogy a barátod is igen illuminált állapotban volt.

Alaric egy szót sem értett az egészből. Pár perc gondolkodás után a fejében összeálltak a mozaik darabkák .-Szóval Damon megigézett, hogy ne emlékezzek az incidensre és arra, hogy a vöröshajú nő Isobel testvére? Hmm, lesz egy igen érdekes beszélgetésem Damonnal- gondolta magában.

• Igen,igen....Damon már csak ilyen, mindig segít a bajban.- mondta kelletlenül.
• Tulajdonképpen nem is lepődöm meg, hogy alig ismertél meg, tekintve a tegnapot, de biztosíthatlak, hogy gentleman voltál- kis szünetet hagyva folytatta-, Isobel nem hazudott rólad.- lesütött szemmel, alig kivehető módon préselte ki magából a mondat utolsó részét.

Rick azonban nagyon is jól hallotta és Isobel nevének említésére összerezzent. A férfiban elevenen élt feleségének emlékképe, ezen mélázva, azon kapta magát, hogy Sarah bájos arcát vizslatja szünetelenül. Isobel arcvonásait vélte felfedezni, ugyanakkor szembeötlő volt a különbség kinézetük többi részét illetően. Alaric tudta, hogy feleségének volt egy féltestvére, de még sohasem találkozott vele.- Épp itt volt az ideje- gondolta.

• Szóval miért jöttél Mystic Fallsba? - kérdezte érdeklődéssel a hangjában.
• Igaz, a Grillben nem volt alkalmam mondani. Isobelt keresem, hoztam neki valamit.
• Tényleg? Mit? - csillant fel a szeme, de egyből el is komorodott, mert tudta, hogy Isobelhez már soha nem fog eljutni az a bizonyos dolog.
• Ezt inkább személyesen adnám oda, ha lehetséges. Apánk küldte neki.
• Én úgy tudtam, hogy Isobel nem volt jóban az apjával.
• Volt?- kérdezte elhülve a nő.
• Öh, igen, mert Isobel nincs a városban – remegő hangon mondta tovább-, fogalmam sincs hol lehet. - javította ki magát hazugsággal.
• Értem.- szögezte le, de tekintete még mindig kíváncsiságot tükrözött. - Kaphatnék egy pohár vizet?
• Hogyne.- és oda ment a konyhában lévő hűtőhoz, kivett belőle egy fél literes ásványvizes üveget. - Nyugodtan foglalj helyet.- mondta szívélyesen, miközben a szekrényből elővett pohárat csurig töltötte vízzel.
• Köszönöm.- válaszolta Sarah és leült a nappali hátsó részében elhelyezett kanapéra.

Rick teli pohárral a kezében sétált oda a kanapéhoz, majd leült Sarah mellé és átadta neki.

Ott folytatták a beszélgetést ahol abbahagyták, persze a kínos kérdésektől Rick óvta magát, ám észre sem vették, hogy eltelt röpke két óra. Alaric, ahogy ránézett a nappaliban lévő órára, elöntötte a kétségbeesés, szó nélkül felpattant.

• Ne haragudj Sarah, de munkába kell mennem. Öt perc és kész vagyok.- sebes léptekkel indult meg a hálószoba irányába.

Sarah felállt és odament a széken hagyott táskájához, majd kivett belőle egy fényképezőgépet. Megfordult és az asztalon szétdobált fotókat sorjában lefényképezte, a nyakláncot ábrázolóról többet is készített. Miután végzett gyorsan elrakta a kabátzsebébe, ám ekkor az ajtó irányából kopogásra lett figyelmes. Kinyitotta az ajtót és egy barnabőrű, csinos, fiatal lánnyal találta szembe magát.

• Én...én...Alaricért jöttem.- motyogta meghökkentséget sugárzó arckifejezéssel.- Maga kicsoda?

• Ezt én is kérdezhetném tőled, de mivel te kérdeztél először- nyomta meg a hangsúlyt-, Alaric feleségének a húga....Sarah vagyok.

We need to talk

2. fejezet

-Necklace-

 Késő este volt már. Elena és Jeremy a konyhában szótlanul majszolták a vacsorájukat. Egyikőjüknek sem volt kedve társalogni, mindketten elvoltak foglalva a saját problémáikkal.

• Hmmm, finom volt hugi- adta át Jeremy a tányért testvérének.

• Nagyon szívesen, de még mindig a nővéred vagyok- világosította fel Jeremyt egy hucut kacsintással egybekötve.

Jeremy reagálni szeretett volna valami ütőset, csak, hogy húzza testvére agyát, de mire feleszmélt már Elena ki is ment a konyhából.

Elena feltrappolt a lépcsőn, megcélozva szobáját, majd mikor belépett az ajtaján, nem várt személyt talált az ágyán kiterülve. Szíve a megszokottnál is hevesebben vert, de már jól tudta, hogy miért. Imádta ez a férfiban, mindig meg tudta lepni. A vámpír inge ki volt gombolva, a lány egyből kiszúrta feszes, izmos felsőttestét. Jó ideig nézte, egyszerűen nem tudta a szemét levenni róla. Majd még is csak megszólalt.

• Kit látnak szemeim? Csak nem a Mr. „ csak kibújt a szög a zsákból”? - vetette oda Damonnek incselkedve és fülig érő mosollyal az arcán.

Damonnal forgott a világ, picit talán sajgott is a feje, ám még is tisztán hallotta Elena minden egyes szavát. Szépen lassan feltápászkodott az ágyról és oda fordult a lányhoz.

• Igen én, teljes életnagyságban- hunyorgott a vámpír, majd felállt és oda lépett a lányhoz, még nem annyira közel, hogy meg tudja érinteni, de már így is érzékelhető volt az őket körülvevő forróság.- Vissza hoztam neked már negyedjére. - és meglibegtette Elena előtt a bűvös nyakláncát.

• Negyedjére?- vonta fel a szemöldökét a lány.

Damon részeg volt, de nem annyira, hogy ne tudná, mikor adta vissza először a lánynak a nyakláncot.

• Öhhm, akkor harmadjára....Elena, látod, hogy egy kicsit ittas vagyok, nézd el nekem, ha most nem vagyok egy matekzseni. - kapott észbe a vámpír és a már jól ismert Damon-s kibúvóval mentette a helyzetet.- Gondoltam még szükséged lehet rá, te mondtad, hogy antik, talán jó pénzért el lehet adni. - viccelődött. 
  Damon tisztában volt vele, hogy miért vitte vissza Neki a nyaklácot, meg akart róla győződni, hogy  nem csak azért vallott neki szerelmet, mert éppen sebezhető állapotban volt.
• Damon, nagyra értékelem, hogy újfent visszahoztad nekem, de ez a lánc már a múltamhoz tartozik, nem akarom látni, sem hordani. - mondta erélyesebben, még is kivehető volt hangjából a csalódottság. A lány igaznak érezte ezeket a szavakat. El kellett engednie mindent ami Stefanhoz köti, mert már valaki másért zakatolt a szíve. Damon jól mondta anno, ez a parányi ékszer mindig is emlékeztette a Stefannal való megtörhetetlen kapcsolatára, de ennek már vége. Úgy érezte, ha Stefan kűzdene érte, megváltozna, akkor sem lenne már semmi ugyanolyan, mint régen. Elena mosolyogva nyugtázta magában, hogy ezt nem is olyan rég Stefan vetette a szemére.
  Damon ismerte már annyira Elenát, hogy az arckifejezése az összes gondolatát elárulja. Megnyugvó elégedettséggel vette tudomásul, hogy az öccse még mindig valahol a lány szívében élt, ám ez közel sem ért fel ahhoz, amit az idősebb Salvatore iránt érzett.
• Egyáltalán, hogy került elő? Bonnie miért nem semmisítette meg?- kérdezte a lány szinte ordítva.
• Nemes egyszerűséggel azért, mert nem tudta. - lökte oda kurtán. Elena nem értette, hogy miről beszél és még mielőtt kérdőre vonhatta volna, a vámpír félbeszakította, mert nem volt kedve, sem energiája elmesélni az egész történetet.  -Elhiheted, én örülnék neki a legjobban, hogy ha nem kéne állandóan ide-oda cipelnem ezt a vackot. - majd azzal a lendülettel leejtette a földre.
  Mindketten lenéztek a padlóra hullott láncra, majd mikor találkozott a tekintetük, tudták, hogy ez az este nem csak ennyit fog tartogatni számukra.
• Ugye, tudod, hogy ennél -mutatott a padlóra- több van köztünk?- kérdezte félve, egyben bátran. Damonnak több sem kellett, vámpírsebességgel tette meg azt a két lépés távolságot, mely köztük éktelenkedett. A vámpír már csaknem a lány száját súrolta.
• Lehetne több is-suttogta Elena vágytól éhes ajkaiba.
  Elenának elakadt a lélegzete, nem bírta tovább, megadta magát. Meleg, puha ajkait a másik ajkaira tapasztotta, majd szorosan átkarolta a vámpír nyakát. Elenát furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha ez már megtörtént volna, csak másképp. Azzal mostanra bőven tisztában kellett lennie, hogy ez nem egy búcsúcsók, ez egy igazi, szerelemtől fűtött csók volt. A mindig is viccesebb Salvatore hirtelen ölbe kapta, úgy, hogy Miss. Gilbertnek esélye sem volt rácsodálkozni a helyzetre. Lassú léptekkel az ágyhoz vitte és leterítette a lányt, mintha csak egy pokróc lett volna.
• Azt hiszem érdekes irányba haladu.....- nem tudta befejezni a mondatot, mert Elena egyből kapott is az ajkai után és kezével lágyan húzta magára a férfit. Ahogy hozzá ért a vámpír meztelen mellkasa, teste egyből reagált rá. Tajtékzott benne a szexuális feszültség, de ez csöppet sem lepte meg, hisz nagyon rég volt már ilyenben része, ha egyáltalán volt. Damon érintéseit, csókját, akaratlanul is Stefanéhoz hasonlította. Eddig tévhitben élt, Stefannal sosem érzett szenvedélyt.
• Damon...én nem hiszem, hogy most....- lassan szakadt ki a csókból.
• Pssszt...tudom...- mosolygott bele Elena csillogó sötétbarna szemeibe.

Damon óvatosan felültette a lányt, egyenest a saját ölébe, aztán lágyan, védelmezően mindkét karjával átölelte. Csak pár percig lehettek így, de számukra ezek a percek óráknak tűntek.

• Óhhhh, látom túlléptétek a meghittség szintjét...- lépett be a szobába Stefan. - Nem, nem... folytassátok csak, már megszoktam, hogy így talállak titeket. - préselte ki magából undorral az arcán.
  Elenának az ereiben megállt az ütő, a fiatalabb Salvatore látványától ledermedt. Nem azt szégyelte, hogy a bátyjával látja, hanem azt, hogy egy ilyen emberre pazarolta az idejét, azt a majdnem egy évet. Damon már csak dacból sem engedte el Elenát, sőt még jobban szorította magához, ezzel is jelezve öccsének, hogy Elena hozzátartozik.
• Először is, hogy a francbe szabadultál ki Loockwood-ék pincéjéből? Másodszor, mit keresel itt?- Damon jóformán sziszegve beszélt testvéréhez.
• Nos, az első kérdésre a válasz lényegtelen, nem gondolod? A másodikra tudod a választ....Elenát!- Stefan megvárta, hogy szavai miként hatnak bátyjára és mikor már kiélvezte a látványt, elnevette magát.
• Nyugi, pontosabban fogalmazok...Elena nyakláncát keresem. Óh, ahogy látom meg is van.  -meglátta a földön magányosan heverő ékszert, majd megtörölgette és elrakta a zsebébe.- Akkor itt végeztem is- és már fordult is az ajtó felé, mikor Damon neki szegezett egy igen fontos kérdést.
• Minek neked az a varázskütyü?- hallatszódott a hangjában a düh, megvetés és az undor.
  Stefan mintha nem is hallotta volna, lassú tempóban, kimérten sétált az ajtóhoz, ám az utolsó percben megtorpant és visszafordult az ágy felé. Még soha nem látott vicsorral az arcán bökte oda neki.
• Jó móka lesz, majd meglátod. 

Íme a legelső írásom...We need to talk.

Egy kis plusz infó a fict-el kapcs: 3x08. rész után játszódik

1. fejezet

-Confession-

Damon földbegyökerezett lábbal állt a konyhában, úgy tett, mintha nem hallott volna egy szót sem abból amit a lányok beszéltek, bár ez eleve kivitelezhetetlen lett volna a vámpírhallása miatt.

• Reggelt Elena, Szöszi!

Elena és Caroline hirtelen összerezzentek. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy még Caroline sem vette észre, hogy valaki bement a házba. Elena magán érezte a vámpír ellenálhatatlan tekintetét, de egyszerűen nem mert megfordulni, tekintve azt amiről az előbb beszéltek Car-el. Barátnője egyből vette a lapot és meg is törte a csendet.

• Nos, látom én most itt felesleges leszek...úgyis még be kell ugranom Tylerhez.- mondta mindkettőjük felé fordulva Caroline.
• Óhh, persze, meg kell róla győződnöd, hogy a kis barátod nem alapított-e a jövőbeli hybrideknek egy „Imádjuk Klaust” klubbot.- az iróniát jól kilehetett venni Damon szavaiból.

Elenát ez az egy mondat zökkentette ki a mélázásból.A lány tudta milyen Damon, talán még saját magánál is jobban ismerte a vámpírt, ám mikor elővette ezt a stílust, csak úgy forrt benne a düh, egyben szerette is ezt benne. Furcsa párosítás volt ez. Elena lassan megfordult, de talán nem kellett volna, a vámpír túl közel volt hozzá, szinte beszippantotta az aurája.

• Damon, mint mindig, értékelem a humorodat. - vágta oda gúnyosan a vámpírlány.
• Szöszi, tudod, rám mindig számíthatsz.- mindezt úgy mondva, hogy egyik szemét sem vette le Elena ajkairól.
  Caroline érezte, hogy ez a végszó, szépen bepakolta a táskájába a cuccait, majd elindult a bejárati ajtó fele. Még mielőtt kilépett volna az ajtón huncutul odavetette.- Szerintem épp itt az ideje, hogy beszéljetek róla. - Elena szíve nagyot dobbant e szavak hallatán és ezt a vámpír is jólesően érzékelte. Még mielőtt a vámpír joggal tehette volna szóvá, Elena közbeavatkozott és hátrébb lépett, hogy még ha akarná se tudná megérinteni a vámpírt.

• Ric mesélte, hogy találtatok valamit, amivel örökre megölhetjük Klaust.

• Elena, itt van a bökkenő, nincs olyan, hogy mi.- Damon tudta, hogy miért mondja ezt, még is ez a pár szó belülről égette.- Én és Ric, vagy én és mindenki más megöljük Klaust, de te ne avadkozz bele. Tudom, már nagyon belejöttél ebbe a buffy-s szerepbe, de kérlek szépen most az egyszer ne menj a saját fejed után.
• Hmmm, ezt irónikus, pont egy olyan szájából hallani, aki csak azért megölte a legjobb barátját, mert a többi ember próbálta megfékezni abban, hogy a saját feje után menjen. - mondta a kelleténél ingerültebben.
• Áuuuuucccs...Tusé! 1:0 a javadra!- horkant fel viccesen Damon. Elena a meglepődöttségtől nem tudott mást csinálni mint magában kuncogni, egyáltalán nem ilyen reakcióra számított.
• Ha már itt tartunk, Ricel megbeszéltem a dolgot és megint BFF-k lettünk.- Elenának még mindig mosoly volt az arcán, de egyszer csak átváltott zavarodosságba, ahogy Damon közeledett felé azzal a jól megszokott mohó tekintetével. Tudta, hogy hátrálnia kéne vagy megkerülni őt, de egyszerűen nem bírta megtenni. Az esze tiltakozott, ám a testének minden egyes porcikája vágyott a vámpírra. Ezt Damon is tudta és ő is, már nem volt hova futni.
• Nos, Gilbert kiasszony mi tévők legyünk? Megfogadjuk kisebb Forbes tanácsát? Mert valami azt súgja, hogy hallgatnunk kéne rá.- Damon kaján mosolya még mindig ott virított az arcán és mégis komolyabbnak tűnt mint valaha. Elena tudta, hogy igaza van, de nem volt hozzá energiája, hogy újból kimondja azokat a szavakat, melyek tőrként fúródtak bele a szívébe. Elena nem bírta tovább és kitőrt a „szorításból”. Damon megadóan hátrébb lépett, így a lány megkerülte és leült a nappaliban elhelyezett kanapéra. Damon nagyot sóhajtva leült mellé a kanapéra, pont annyira, hogy a ruháik összeérjenek. Percekig ültek egymás mellett, ilyen még nem volt velük. Mindkettőjüket emésztette a vágy, a bűntudat, tehetetlenség, de legfőképp a düh. Elena dühös volt az egész világra, legfőképp magára. Megbírkózott a szülei elvesztésével, valamint azzal a ténnyel, hogy a mindent elsöprő szerelem amiben élt 1 éven keresztül hazugságra épült.Viszont most azzal kell szembenéznie, hogy egy olyan emberbe szeretett bele, akit sokszor megvet, akivel nem lehet közös jövője és aki a volt barátja testvére. Elenában kavarogtak az érzelmek, nem akart egy újabb Kathrine lenni, már a gondolattól is viszolygott. Damon jól tudta, hogy mi játszódik le a lányban, de azt szerette volna, ha ezeket megosztja vele. Ő azt akarta, hogy szemtől szemben mondja neki, hogy szereti. A vámpír magában félve mondta ki ezt a szót, mert még maga sem hitte el. Általában tudni szokta, hogy mit tegyen, de most tanácstalan volt és ez felzaklatta. Neki is csak ki kellett volna kapcsolnia az érzelmeit, és buummm, minden meg van oldva. Ekkor ránézett a mellette ülő lányra és tudatosult benne, hogy ez lenne a világ legnagyobb hülyesége. Akármennyire is szerette volna, hogy beszéljék meg a kettőjük között lévő kapcsolatot, sokkal jobban szerette annál a lányt, mintsem tovább rontson a helyzeten.
• Nah, ha már megvolt az 5 perc hatás szünet, akkor találjuk ki, hogy hogyan tovább. Ahogy hallottam a Lexi által nyújtott gyorstalpaló „Ripper Rehab” befuccsolt. Az egy dolog, hogy találtunk egy új fegyvert Klaus megölésére, de ettől még ugye a kisöcsém nem fog leszokni a friss emberi vérről.
• Damon... nem tudom, hogyan tovább. Ötletem sincs, már belefáradtam ebbe az egészbe és ezt Stefannak is megmond...- harapta el a végét, mert ahogy kimondta ezt a mondatot, már meg is bánta.
• Ühhüüüm, akkor csak velem vagy képtelen őszintén beszélni.- nézett rá azzal a két szép azúrkék szemével, melyben megtalálható volt a boldogság és a fájdalom is. Elenának összeszorult a szíve és tudta, hogy nincs más választása, őszintének kell lennie.
• Igen, elmondtam neki, hogy ha nem fog kűzdeni azért, hogy érezzen, akkor örökre el fog veszíteni. Az életem hátralevő részében nem fogok olyan után futni, aki nem képes megváltozni miattam, a szerelmünkért. - a lányban, akkor és ott tudatosult, hogy aki most mellette ül, pont ezt tette, Damon képes volt úgy beleszeretni, hogy ki voltak kapcsolva az érzelmei.
  Ez a felismerés most mindennél többet jelentett a lány számára. Elena már nem gondolkodott, csak áthidalta azt a pár centi távolságot ami köztük volt és gyengéden átölelte Damon nyakát. A vámpír először nem tudta mire vélni, de nem bontotta ki magát az ölelésből, inkább lágyan átkarolta Elena derekát. Elena egyre szorosabban szorította magához, úgy hogyha Damon ember lenne akkor már biztos, hogy feljajdult volna fájdalmában. A férfiban tomboltak az érzelmek, ezért a pillanatért volt érdemes változnia. Egyszercsak Elenának bevillant két régi kép, ahogy átöleli a férfit az erdőben és a Salvatore panzióban. Ez most más érzésekkel töltötte el a lány szívét. Így összeölelkezve lehettek pár percig, mikor Damon érezte, hogy Elena mellkasa rázkódik. A lány szemeiből patakokban folytak a könnyek a megkönnyebbüléstől, szeretettől. Ezek örömkönnyek voltak. Az idősebbik Salvatore elengedte a derekát és egyúttal lehámozta magáról a hasonmás kezeit, majd két kezébe zárta sírástól kipirosodott arcát, mélyen a szemébe nézett, minha csak meg akarná igézni. A lány teljesen elveszett a vámpír igéző tekintetében. Nem szólaltak meg, még is tudták, hogy ugyanarra gondolnak. Elena érezte, hogy nincs más hátra, el kell engednie a múltját és megadni azt Damonnek, amit nála jobban senki sem érdemel meg.
• Azt hiszem....beléd szerettem....-préselte ki magából Elena, szerelemtől búgó hangon.
• Csak kibújt a szög a zsákból...- Damon teli mosollyal az arcán bökte ki ezt a pár szót, ám még ez a mosoly sem tudta tükrözni a belsőjében dúló örömöt, szerelmet, boldogságot.
• Áhhh, hihetetlen vagy – mondta, miközben jól vállonboxolta a vámpírt.
• Tudod, hogy én is - és ezzel nyomott a homlokára egy puszit.