Last Words

Egy újabb OneShot. Nagyon a szívemhez nőtt. Talán jobban mint a Humanity. Elsősorban Sleepynek és Nirvinek ajánlom, a Triumvirátus másik két tagjának. TI vagytok a legjobbak!!!(L) Ezen kívül mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti Damont és Elenát. Remélem nektek is annyira fog tetszeni, mint amennyire élveztem írni. A történetről annyit kell tudni, hogy a 3x15 rész után játszódik, azonban a 14. részben Bex-Damon szex nem volt. Enjoy! BTW: Ez a zene inspirált. Hallgassátok meg, megéri :)

Last Words

Elena Gilbert zuhanykabinjának padlóján összekuporogva mélyült el zavaros gondolataiban. A zuhanyrózsából áramló vízcseppek egyenként gördültek le sötétbarna hajzuhatagján, majd célba érve testének összes pontját beborították. Szomorúságát még a meleg víz jóleső „érintése” sem tudta feledtetni. Az évek során sokszor volt rá alkalma, hogy kiboruljon az őt körülvevő szörnyűségek miatt. Ám a tegnap történtek, felrakták az i-re a pontot. Hozzászokhatott már, hogy az élete örökös veszélynek van kitéve, de képtelen volt megemészteni, és legfőképp elfogadni azt a tényt, hogy szerettei épségének rovására lehet Ő élő tagja a társadalomnak. Annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy észre sem vette mennyire elszaladt vele az idő. Egész reggel csak nem maradhat a frissítő vízsugár alatt, így kénytelen volt feltápászkodni, elzárni a csapot, és törülközőbe bugyolálni magát. - Újabb nap. Újabb kihívás, és újabb alkalom arra, hogy valaki megint a véremet akarja. - gondolta, miközben egy fanyar fintort is megejtett, mivel ironikus volt pont ez a szófordulat. Tulajdonképpen, szó szerint tényleg valakinek kellett a vére.

Amint kilépett a fürdőszobából egyenest a hálószobájába, úgy ölelte át kecses alakját, az ablakból beáradó üde fuvallat. Tekintete értetlenséget sugallt. Úgy emlékezett, még mielőtt bezárkózott volna a fürdőbe, bezárta az ablakot. Ingatag léptekkel közelítette meg, ám ahogy haladt felé, tekintete megakadt egy aprócska levélen, mely az alatta lévő párkányon volt elhelyezve. - Megint Elijah írt volna neki? - felvetődött benne a logikusnak mondható kérdés. Kezébe vette a finom tapintású borítékot, mely külseje üresen állt. Kibontotta, majd a benne rejlő papírlapra írt gyöngybetűkkel találta szembe magát. Stefan írását ismerte, de ezeknek a szavaknak, mondatoknak a kinézete számára idegen volt. Sosem látott ilyen szépen ívelt betűket, egyenes vonalvezetést. A retinájába beszűrődő szavak jelentése, lassan elérte az elméjét, és ahogy ez bekövetkezett, úgy dobogott egyre hevesebben a szíve.

„ Harcos Hercegnő,

Sosem voltam a szavak embere. A levél, és napló írogatásban mindig is az öcsikém jeleskedett, de ezzel gondolom nem okoztam túl nagy meglepetést. Mindenben azért én se lehetek tökéletes. Őszintén nem tudom, hogy hol is kezdjem. A gondolataimat összeszedni is nehéz, nemhogy azt papírra vetni. Tudnod kell, hogy amit Abbyvel tettem az szükséges rossz volt. Meg kellett tennem. Miattad. Azért, hogy Te élhess. Nem vagyok rá büszke, de megmondtam, mindig is Téged foglak választani. Igazad volt, Elena. Volt köztünk valami, és azt a valamit megértésnek hívták. Megértetted velem, hogy lehet más utat is választani. Lehetek jobb ember vámpír létemre is, és ezt köszönöm. Nem lehetek elég hálás neked. Nem tudom elégszer megköszönni, de már nem is lesz rá alkalmam. Ha az önzőségemről voltam híres, akkor most sem fogsz csalódni bennem. Elfogadom, hogy a szerelmem irántad számodra probléma, de ne kívánd azt, hogy ezt el is viseljem. Igen, talán ez önzőség részemről, de nem bírom tovább a közeledben. Nem érinthetlek, nem csókolhatlak meg, mert más valakire vágysz, és hidd el, Ő is rád. Amíg mindketten a rabjaid vagyunk, nem leszel boldog. És én azt akarom, hogy az legyél. Mellette ez sikerülni fog. Stefan visszatért a bambi diétára, így biztos kezekben leszel. Azt mondtad nekem, teher, hogy túlságosan is törődöm veled, és az életeddel. Én mégis remélem, hogy Stefan épp annyira fog veled törődni, mint én, mert akkor nem eshet bajod. Nem fogom megszegni a Neked tett ígéretemet, sosem foglak elhagyni. A szívemben mindig is élni fogsz, és csak remélni tudom, hogy a tiéd egy rejtett zugában számomra is akad hely.

                                                        Damon „

Elena ahogy olvasta Damon leírt gondolatait, egyre jobban érezte, hogy könnyeit nem fogja tudni visszatartani. Amint elolvasta a levelet, kezdte is elölről. Képtelen volt elhinni, hogy ez megtörtént. Akárhányszor ment végig a sorokon, a vége mindig ugyanaz volt. Otthagyta Őt. Elment. Már csak az volt a kérdés, hogy végleg? Itt hagyja ezt a világot? Erre a gondolatra már nem tudta magába fojtani a sírást. A fájdalom úrrá lett rajta. Könnycsepp áradat borította be kipirult arcát.

A levél mindkét oldalának éléről, ujjait szép lassan hámozta le, így az szobájának padlóján tért nyugovóra. Elena szívét elöntötte a végtelen magány érzése. Damon hiánya ebben a pillanatban tudatosult benne. Tegnap látta, beszélte vele, és mégis e levél tartalma, mintha ezernyi kilométerre taszította volna Őt tőle. Damon tökéletes arca, incselkedő mosolya, magabiztos kisugárzása, most annyira távolinak tűnt számára. Igaz, valamennyire haragudott rá, tekintve, hogy mit tett Bonnie anyjával. Ám azt is tudta, hogy ez elkerülhetetlen volt. A vámpír megint megmentette, és ő még meg sem köszönte neki. A tudat, hogy nem láthatja Őt, az elkeseredettség mély szakadékába taszította. El sem tudta képzelni az életét nélküle. Hogy nincs vele, nincs mellette. Az elmúlt hónapokban Ő volt a mentsvára. Elena pedig az Ő emberségének őrzője és védelmezője. Azzal is tisztában volt, hogy nem mindig tett eleget ennek a „feladatának”. Legutóbb olyan dologgal sebezte meg a vámpírt, melyet mélységesen megbánt, és valójában a mögöttes tartalmát nem gondolta komolyan. Nem volt teher Damon szeretete, szerelme, mert...és itt jött képbe, a számára nehezen elfogadható, és megemészthető válasz. Mert? Miért nem volt teher? Az elméjén kívül, minden apró, pirinyó porcikája, szinte üvöltötte az igazat. Azonban a száját nem hagyta el, az az egyetlen egy szó, mely mindent megváltoztatott volna köztük. Villámcsapásként érte a felismerés, hogy el kell mondania neki. Most már nincs menekvés. Ha nem siet, talán már késő lesz. A kétségbeesés úgy fojtogatta, hogy szinte alig kapott levegőt. - Nem! Nem! Nem! - kiabálta, ahogy a torkán kifért. - Nem hagyhatsz itt! Nem hagyhatsz magamra, - még hangosabb ordította. - amíg nem mondtam el...- hangja váratlanul elnémult, már csak a gondolataiban hallotta saját szavait. Elena Gilbert le sem tagadhatta volna, hogy emberből van. Az emberek gyengesége, hogy akkor jönnek rá, mi is az igazán fontos számukra, mikor már elvesztették.

***

Stefan Salvatore otthonának legnagyobb szobájában tartózkodott, kezében egy jókora üveg Jack Daniels-t szorongatva. Számára is furcsa volt ez a felállás. Mindig is utálta a whisky-t. Ez a bódító, egyben „felszabadító” ital, akarva-akaratlanul is bátyjára emlékeztette. Ironikus volt, hogy e frissítő ízét kifejezetten kellemesnek találta, és mégis már egy jó ideje nem ízlelte. Mióta testvérének látványa bűntudattal, valamint mérhetetlen önzőséggel árasztotta el lelkét, azóta nem tudott ránézni a whisky-s üvegre. Ám ezen a napon új fejezet nyílt a hátralevő életében. Csakhogy minden kezdet véget is szül. A vámpír kénytelen volt szembenézni azzal a félelmével, mellyel évtizedekkel ezelőtt nem tudott megbirkózni. A testvérének hiányával. Akkor nem tudta elengedni, azonban most nem volt választása. Damon akaratát tiszteletben kellett tartania. Ha Elenának hagyta, hogy saját maga hozzon döntéseket, akkor bátyjától sem vehette el ezt a lehetőséget. A fiatalabb Salvatore már érzett, jobban, mint valaha. Damonnak igaza volt. Stefan mindent vagy semmit „ember”. Ez igaz az életvitelére, és a belsőjére is. Érzelemmentességben vagy érzelmek világában élni? Ez volt az a kérdés, mely létezését meghatározta. Haragudott magára, hogy nem tudta megállítani az egyetlen „élő” családtagját. Haragudott a világra, hogy nem akadályozta meg azt amire Damon készült. De hogyan is tudta volna? Mit tehetett volna? Bátyja ha valamit a fejébe vett, azt úgyis véghez vitte. Nem számított, hogy milyen áron. De ez egy hazugság volt. Egy álarc, melyet Damon előszeretettel hordott. Mostanáig. Igenis volt valami, vagy inkább valaki, akinél számított. Akinél volt határ, aki miatt parancsolni tudott a benne élő szörnyetegnek. Aki meg tudta szelídíteni ezt a vadállatot. És ezt Stefan mindig is tudta, csak képtelen volt elfogadni.

Kezében még mindig az üveget tartotta, majd szájához emelte, és egy jó nagyot kortyolt bele. Ha ezt testvére látta volna, biztos, hogy hasát fogta volna a nevetéstől. Damon sokszor nyers, egyben vidámságot árasztó röhögése, azonban már soha nem fogja otthonuk minden egyes szegletét bejárni. A vámpír letörölte alkoholtól nedves száját, miközben, mintha épp megigéznék, úgy bámulta a kandallóban pattogó tüzet. Csak nézte, és nézte. Szüntelenül. Ebből a transzba esett állapotból egy hangos ajtócsapódás zökkentette ki. Vámpír létére még feleszmélni sem volt ideje, bár nem lepte meg Elena látogatása. Tudta, hogy előbb vagy utóbb ez be fog következni. Remélte, hogy utóbb, mert nem akarta ennyire összetörve látni a lányt. Igaz, neki is volt ahhoz köze, hogy így nézett ki. Most azonban ő nem számított, csak Damon, és az Ő szerelme. Elena. Jól tudta, hogy nem állhat közéjük. A kettejük köteléke sokkal erősebb, mint ami valaha köztük volt. Ezt be kellett látnia, és így is tett. Elena szemei piros árnyalatban csillogtak. Kisírt szemeit nem tudta, és nem is akarta takargatni. A Salvatore Panzióhoz érve, könnyei még mindig záporoztak, akárcsak a szívében tomboló vihar esőcseppjei. A vámpír sosem látta még ilyen zaklatottnak volt szerelmét. Elena hisztérikusan, nagy levegőket véve szólalt meg.

• Hol van Damon?!Stefan, mondd kérlek, hogy még itt van. Hogy még nem késtem el...- újból egy nagy könnycsepp gördült le sápadt arcán.

Stefan nem felelt, csak lesütötte szemeit. Ez felért a legkegyetlenebb válasszal amit a hasonmás valaha is kaphatott. - Ne...- suttogta. - Ez nem lehet igaz. - hangja elcsuklott, érezte, hogy menten összeesik. Mint ahogyan a szíve, úgy a lábai sem bírták e tudat terhét.

• Sajnálom, én megpróbáltam lebeszélni róla. Nem zárhattam be. Úgyis megtette volna. - lehajtott fejjel préselte ki magából, mintha nem is az előtte álló személynek mondta volna. Túl nehéz volt a másik szemébe néznie, mert tisztában volt vele, hogy ez az Ő hibája is. Nem csak Elena sebezte meg Damont, hanem ő is. Milliószor. A múltban és a jelenben is.
• Keményebben kellett volna próbálkoznod. - szipogva ejtette ki a szavakat. - Meg kell találnom, amíg ki nem futok az időből. Ezt nem teheti meg Velem...- rögtön észbe kapott, hogy talán nem ez volt a legmegfelelőbb szóhasználat, így kelletlenül kijavított magát.. - ...velünk.
• Nem, Elena. Igazad van. Nem állhatok közétek, és nem is akarok. Nem vagyok vak. Talán érted megváltoztatja a döntését.
• Én annyira sajnálom, de...- ideje sem volt befejezni, mert a másik egy pillanat alatt az orrától pár centire termett.
• De szereted...- felhajtotta az állát, hogy a szemébe mondja a számára fájó valóságot. -...bele szerettél.

Elena áthatóan, és eltökélten nézett bele a másik szemeibe. Torkát egyetlen szó sem hagyta el, ám mégis olyan volt, mintha ezer dolgot mondott volna neki. Számára cseppet sem volt furcsa így kimondva az igazság, még ha az a volt barátja, történetesen Damon öccsének száját is hagyta el. Már csak az Ő szájából kellett hallania, annak az „embernek”, akinek ez az oltalmat, és legfőképp a boldogságot jelenti. Stefan kiolvasta szemeiből a Napnál is világosabb tényt, hogy szívét már nem ő élteti, hanem Damon. - Akkor menj! Siess! - utasította a másikat. Elena is tudta, hogy ezt kell tennie, nem tétlenkedhetett tovább. Bólintott egyet, aztán megpördült a tengelye körül, és szélsebesen megindult a bejárati ajtó felé. Még mielőtt maga után csapta volna az ajtót, visszafordult a kisebbik Salvatorehoz.

• Köszönöm. - halkan, mégis a másik számára jól kivehető módon köszönte meg.
• Nincs mit, Elena. Megérdemel Téged...és Te is Őt.

A Petrova hasonmás egy pillanatra elérzékenyült volt szerelme fájdalmas, szomorú arckifejezésén. Az ő történetüknek csakugyan így kellett végződnie? Igen. Határozottan. Mert amit Damon Salvatore iránt érzett, az több volt, mint egy tinédzserkori szerelem. Ő mellette „nőtt fel”. Mellette olyan dolgokban volt része, melyek erőssé, és magabiztossá tették. Ezt volt Elena Gilbert, teljes valójában. És ha most elveszti Őt, akkor talán ez a nő is elveszik. Örökre.

***

Elenát szorította az idő. Bízott benne, hogy még jóvá teheti azt amit elrontott. Segíthet visszanyernie szerelme hitét, abban, hogy kettejüknek van egy közös útjuk, melyen együtt kell végig menniük. Nem számít, hogy az út végén meg fogják-e találni a boldogságot, csak az, hogy próbálják meg. Mert nem a befejezés a fontos, hanem a kezdet és a vég között átélt boldogság. Neki nem Stefan kellett. Ők már rég letértek a nekik kijelölt ösvényről. Pontosan tudta, hogy már soha többé nem térhetnek rá vissza. De miért nem? Mert nem már nem akart.

A hasonmás újra tárcsázni kezdett. A nap folyamán már vagy tízszer hívta Stefan bátyját, eredménytelenül. A lány kétségbe volt esve. Mi lesz, ha tényleg elkésik? Akkor megsemmisül. Megszűnik létezni. Alig mert ebbe belegondolni, pedig ezzel az eshetőséggel is számolnia kellett. Azt sem tudta, hogy hol keresse, azonban az ösztönei azt súgták, hogy el kell hagynia Mystic Fallst. Így kocsijával célba vette a város megközelítésére használatos Wickery-hidat. Rátaposott a gázpedálra, azonban magában dühöngött egy keveset, amiért nem tudott még gyorsabban menni a kocsija. Szomorúan vette tudomásul, hogy nincs olyan autó, ami olyan gyorsasággal tudna száguldani, mint amennyire ő sietett. Amint elhagyta város bekötő útját, lassan már meghaladta a százötven kilométeres sebességet. Tekintve az ottani útviszonyokat, ez igen veszélyesnek bizonyult, de nem érdekelte. Semmi más nem érdekelte, csak Damon élete. Ahogy egyre közelebb ért a hídhoz, úgy dobogott egyre gyorsabban a vért pumpáló szerve. És akkor meglátott a távolban egy alig kivehető alakot.

Damon Salvatore a híd peremén állt, ujján lévő gyűrűjét nézve. Nappal, ez az apróság jelentette számára az emberi életet. De mi értelme van ennek, ha ezt nem tudja megosztani azzal akit mindennél, és mindenkinél jobban szeret? Eleget élt ahhoz, hogy tudja ez így nem mehet tovább. Egy perc magány is túl hosszú idő az embernek, nemhogy 146 év. Damon nem volt ember, mégis úgy érezte, hogy számára a magány, egyenlő a halállal. Csak vámpírként ezt élőhalottként kellett átélnie. A gyűrűsujját körbefogó ezüst tárgyat, másik kezével megérintette, majd széttárta karjait, mintha csak át akarná ölelni a Napot. Becsukta szemeit, miközben beleszippantott a hűvös, friss levegőbe. Tüdeje megtelt az élethez szükséges oxigénnel. Végre szabadnak érezte magát. Mystic Falls mindig is emberségének börtöne volt, melyből csak így tudott kitörni. Pár másodperc múlva kinyitotta szomorúságtól csordultig megtelt, azúrkékben csillogó szemeit, majd tekintetét belemélyesztette a Nap vakító sugaraiba. Minden egyes pillanatát ki akarta élvezni az arcán játszadozó napsugaraknak. Utoljára.

Elena újból sebességet váltott, ám hirtelen az autó nagy csikorgások közepette megállt. Elena feje előrebukott, egyenest a légzsákba. - Ne, ne, ne. Ezt nem hiszem el. Pont ilyenkor...- halkan suttogta, miközben megpróbálta levarázsolni magáról a biztonsági övet. Mikor már sikerrel járt, kikászálódott a kocsiból. Ellenőrizte, hogy nincs-e nagyobb baja, majd tekintete a messzeségben megakadt egy személyen. Az elméje egyértelmű parancsot adott ki a lábainak, miszerint kapkodnia kell őket. Így is tett, egyre közelebb merészkedett hozzá. Szívének zakatolása még gyorsabb tempóra váltott, amint rájött, hogy a hídon álló alak, nem más volt, mint Damon. Azonban egy másodpercre megtorpant, mert még ilyen messziről is látta azt, mely testét, a lelkét, mindenét megbénította. Damon lassan levette tekintetét az égről, majd bal kézfején nyugvó gyűrűjéhez nyúlt.

Az idősebb Gilbertnek nem volt ideje gondolkodni. Hosszú lábai mintha életre keltek volna, maguktól beindultak. A szerelméért, az életéért, a világáért rohant. Ő érte. - Istenem, csak ne tegye meg. - folyamatosan ezt hajtogatta magában. Alig bírta már szusszal, de nem adhatta fel.

Damon vámpírlétének köszönhetően, nem is Elena talpának az aszfalthoz csapódott hangját hallotta, hanem szapora pulzusát. Le volt döbbenve a felé közeledő személy láttán. Nem sejtette, hogy még látni fogja szerelmét. Szemei egy megmagyarázhatatlan érzéstől izottak. A reménytől? Vagy csak attól a gondolattól, hogy még utoljára beszélhet Vele?

Már csak pár méter választotta el őket egymástól. - Damon...- lihegte, miközben majdnem összeesett. A vámpír egy gyors mozdulattal előtte termett, úgy kapta el a fáradtságtól nehéz testét. -...kérlek...ne vedd le a gyűrűt...- alig halhatóan kérlelte, miközben szemei megteltek könnycseppekkel, melyek lassan haladtak végig kipirult arcán. - Ne hagyj itt. Szükségem van Rád. - zihálta a védelmező, egyben szorító ölelésbe. Arcát belefúrta a másik mellkasába. Mindig ezt akarta érzeni. Damont.

• A bálon ez nem úgy tűnt. - a férfi arcáról nem lehetett semmilyen érzelemre utaló jelet leolvasni.
• Ott is szükségem lett volna rád. Ezt te is tudod. Sajnálom, amit akkor mondtam, mert... - folytatta volna tovább, de muszáj volt belenéznie a másik szemeibe, így kivált az ölelésből, és felnézett rá.
• Mert? - kérdezte felvont szemöldökkel, habár már sejtette a választ, de ez az egész túl szép volt, ahhoz, hogy szavak nélkül is elhiggye. - Szeretsz?
• Nem...- könnyei még mindig folytak, de egy halvány mosoly megjelent az arcán. - …ez több annál.

Damonnak most adták meg azt, amire sok-sok éve vágyott, és mégsem tudta felfogni. Nem bízott önmagában. Nem hitte el, hogy valaha, valaki szerelmes lehet csak belé. Őszintén, és tisztán. Az évek alatt elszenvedett sorozatos csalódást, nem egy könnyen tudta elfelejteni. Ehhez nem volt elegendő egyetlen meghitt pillanat, egy reményekkel kecsegtető mondat. De akkor mi?

• Elena, nem szép dolog a férfiak szívével játszadozni. Főleg ha az illető vámpír. - magára öltötte azt a jól megszokott, és a másik által annyira szeretett huncut mosolyát, ám hangjából még így is kicsengett a kételkedés.
• Csukd be a szemed. - mondta, miközben végigsimított ujjaival az arcán. - kérlek...csukd be...- megismételte, mire a vámpír engedelmeskedett.
  Elena kezei közé zárta az arcát, majd ajkaival lágyan megérintette Damon szerelemre áhítozott ajkait. Ez még csóknak sem volt mondható. A világ legédesebb érintése volt. Elena csak egy fél centire húzódott el, és úgy szólalt meg. - Érzed? Higgy bennünk. Engedd, hogy szeresselek.

Damon még mindig nem nyitotta ki a szemeit, csak egyetlen szó hagyta el ajkait. - Érzem. - suttogta. Nem akart ebből az álomból felébredni, pedig muszáj volt, így szemeinek kapuját kénytelen volt kinyitni. - Tudnod kell valamit...- egyúttal arcán megjelent egy csibészes mosoly. - Miből gondoltad, hogy én meg akarok halni...végleg? A mártír szerepében nem én szoktam tetszelegni. - vigyorgott tovább.

• Leveledből, - értetlenül nézett a másikra. - meg abból, hogy a gyűrűddel babráltál fényes nappal.
• Akkor valamit nagyon félreértettél. - a képéről most már letörölhetetlen volt a mosoly, mely közben kivillantotta fehér színben pompázó fogait. - Azért jöttem ide, hogy elköszönjek Mystic Fallstól. Az tény, hogy azt a kis novellát búcsúzásnak szántam, de nem végleg. - erre a gondolatra kirobbant belőle a jóízű nevetés.
• Te...te...tudod mit éltem át? Te...rászedtél. - felháborodva maga előtt összekulcsolta karjait, azonban az arckifejezéséből látszódott, hogy megkönnyebbült.
• Én? Ugyan miért? Arról nem tehetek, hogy nem tudsz értelmezni egy levelet. - rákacsintott, azután derekánál fogva magához vonta. - Ne drámázz. Élek, és virulok. Hála neked, és a gyorsaságodnak. - fel s alá húzogatva szemöldökét folytatta mondókáját. - Ha ez megnyugtat, életemben nem örültem még ennyire annak, hogy az általános iskolában nem tanítják meg a diákokat rendesen olvasni.
  Elena nemtetszését kifejezve, csak jobbra-balra ingatta a fejét, ám belül szárnyalt a boldogságtól.
• De, akkor ugye nem mész el? - félve kérdezte.
• Az attól függ, hogy mivel tudnál itt marasztalni. - eközben mindkét combjánál fogva magára emelte karcsú testét. 
• Gyere haza, és megmutatom. - incselkedett vele, miközben beletúrt kócos, éjfekete hajába.
• Áháh. Itt és most. Felavatjuk a hidat. - vigyora csak úgy tündökölt a képén.
• Te...- karjaival átölelve a nyakát, úgy csimpaszkodott a vámpíron. 
• Nem. Mi...szépség és a szörnyeteg. - hirtelen mozdulattal ölbe kapta, füle mögé tűrt egy hajtincset, végül adott homlokára egy finom csókot.