Íme, az "It's right, just not right now" első része...

Éssss ITT VAN :) Picikét elszámítottam magam, azt hittem, hogy 2 fejezetbe bele tudom sűríteni a storyt, de tévedtem...így mindenki örömére, legalább 4 vagy 5 részes lesz a fic. Az első részt, az én kőkemény Delena társaimnak, Sleepynek és Nirvananak ajánlanám, és nem utolsó sorban minden egyes DE rajongónak :) A következő részt napokon belül hozom. Addig is ENJOY! 

It's right, just not right now

Part I.

Elena minden erejét elvesztve, megmerevedett lábakkal állt a házuk tornácán. Az iménti jelenet minden egyes pillanata átjárta az elméjét. Azok a szemek, azok a szavak, azok a ki nem ejtett szavak, melyek közéjük éktelenkedtek. Fogalma sem volt, hogy most mihez kéne kezdenie. Marasztalnia a férfit? Nem lehet, de mégis vágyott a vámpírra. Igen, minden egyes része azt akarta, hogy ajkuk, testük, mindenük egybeolvadjon. Nem tudta kimondani azt amit valójában akart. Őt. Ehelyett csak a nevét suttogta. Miért? Mert félt, ha enged az érzéseknek akkor azaz egy biztos pont is megváltozik az életében. Damon. Semmi sem lesz olyan mint régen. Vajon megéri? Ha nem cselekszik időben, akkor sosem fogja megtudni.

• Damon! - kiáltott utána.
• Igen? - egyből visszafordult, értetlen arccal a lány irányába.

Elenát a szíve hajtotta, ám az esze, és egyben a teste még nem adta meg magát neki. Nem sokáig küzdöttek egymással, a szíve erősebb volt. A teste engedelmeskedett, és lábait szedve rohant le a lépcsőn, egyenest a férfi ajkaihoz. Damonnal hirtelen feje tetejére állt a világ. Amilyen gyorsan jött a meglepődöttség, annyira hamar búcsúzott is a férfitól. Elena az összes elfojtott érzését belesűrítette ebbe a csókba. Egymás ajkainak érintésébe szinte mindketten beleremegtek. Hogy hogy ez eddig nem történt meg? A válasz kézenfekvő volt. Mert nem tehették, és most sem tehették volna meg, de egy ponton túl, képtelenség az érzelmeknek megálljt parancsolni. Főleg azért, mert a férfi mindig ott volt Vele, hogy vigyázzon rá. Ő volt az őrangyala. Elena sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen szerepet fog betölteni az életében. Pont Ő? Aki mindig is csak a saját érdekeit nézte? Ez mára, határozottan megváltozott. Damon lassan többet foglalkozott a körülötte lévő emberekkel, mint saját magával. Egyszer ennek is be kellett következnie, tekintve, hogy mindig is az ellen harcolt, aki. Világ életében csak a rosszat mutatta magából, hogy az emberek azt higgyék, ami csak félig volt igaz. Hogy egy szörnyeteg. Ellenben a jót mindig is magában tartotta, rejtve a világ elől. Elena volt az a személy, aki ezt felszínre tudta hozni. Mert Ő megértette a vámpírt. A kibontakozó szerelmük forrása talán ez, az őket összekötő megértés volt. Kapcsolatuk mélyről indult, és most hol tartanak? Még mindig a mélységnél, de ez már másmilyen volt. Különleges. Damon belemosolygott a hosszan tartó csókba, majd picit elhúzódva, halkan szólalt meg.

• Szóval sose tennél olyat? - arca úgy ragyogott, mint még soha.
• Milyet? - most rajta volt a sor, hogy értetlenül álljon a helyzet előtt.
• Sosem csókolnál meg. - válaszolta még nagyobbra húzva szája bal és jobb sarkát.

Damon meg sem várta a lány reakcióját, úgy kapott az ajkaiért, miközben két kezébe szorította arcát. Újra és újra át akarta élni a csókjukból felszabaduló gyönyört. Nem engedhette elveszni azt amire már régóta áhítozott. Bűntudata volt, ahogy a lánynak is, de ebben a pillanatba nem érdekelte. Egyszer végre Ő is boldog lehet. Ha csak rövid ideig is. Most semmi más nem számított, csak Ő és Elena. Se Stefan, se Alaric, se senki más, aki beleszólhatott volna, vagy leállíthatta volna őket. Bűnös érzés volt, egyben felemelő. Ez a párosítás, igen abszurdnak tűnt, mégis olyan természetesnek hatott, hogy Ők összetartoznak. Damon végre karjaiban tarthatta azt az embert, akihez feltétlen szerelem fűzte, úgy hogy a másik is akarta Őt. Elena légszomjjal küszködött, így kénytelen volt „elhagyni” a másik finom ajkait. A férfi hüvelykujjával cirógatni kezdte kipirult arcát, majd homlokát összeérintette az övével. Mindketten nagyot sóhajtottak, ez amolyan „Most mihez kezdjünk? Egymásba szerettünk, amit nem lett volna szabad” sóhaj volt.

• Úgy tűnik hazudtam. - suttogta Damon ajkainak.
• Én örülök neki, - mondta még mindig simogatva az arcát.- de biztos vagy benne, hogy nem kellett volna tartanod magad ahhoz amit mondtál? - halkan, remegő hangon kérdezte tőle, mert félt a választól.

Elena pontosan tudta, hogy ha most meg mondja a színtiszta igazat, akkor lehet, hogy véglegesen összetöri a férfi szívét. És ezt a luxust most nem engedhette meg magának. Damon lenne az utolsó személy az életében akit meg akarna bántani. Az igazság az volt, hogy beleszeretett Damonba. Ehhez kétség sem fért, de...és itt volt a gond, hogy a legromantikusabb történetben is mindig van egy ilyen szócska. Szívéből még mindig nem tudta kiűzni Stefant. Akármit tett is, Ő ott élt benne. Most akkor két embert, illetve vámpírt szeret? Olyan mint Kathrine? Ilyen és ehhez hasonló kérdések keringtek az agyában. Ezekre nem volt egy értelmes válasza sem, azonban egy dologban biztos volt. Ebben a pillanatban nem bánta meg azt amit tett, és remélte, hogy holnap sem fogja.

• Most biztos vagyok benne. - elmosolyodott, majd adott az arcára egy puszit.
• Hm...ajánlom, hogy holnap is az legyél. - válaszolta, miközben tekintete jóformán átfúrta a másik szemeit.

Elena úgy érezte, hogy innen már nincs menekvés. Gyors tempóban halad a szakadék felé, hacsak már nem esett bele. Inkább az utóbbi jellemezte a helyzetet. Sajnos, ami megtörtént azon nem tud változtatni, kérdés az, hogy akarna-e. Nem, nem akart. Sőt, még jobban el szeretett volna merülni benne. Elege volt már abból, hogy mit kell tennie és mit nem. Hogy mi a helyes és mi nem. Egyszerűen csak szabad akart lenni, kötöttségek nélkül. Ebben a helyzetben a kötöttség egyenlő volt Stefannal. Tudta, hogy szívének egyik oldala nem bírja elengedni Őt, de a másik fele foggal-körömmel küzdött ezért. És itt volt a hőn keresett válasz. Azért nem volt Kathrine, mert Ő nem akarta mindkettőt szeretni. Ahogy belenézett Damon csillogó szemeibe, érezte, hogy nem is tudná.

• Én is. - motyogta az orra alá, de még így is jól kivehető volt Damon számára. - De ahhoz, hogy ezt megtudjuk, el kéne tennünk magunkat holnapra. Nem gondolod? - mosolyra húzódott szájjal vette el a homlokát a másikétól, miközben piciny tenyereit belecsúsztatta a férfiéba.
• Igaz. - ő is elmosolyodott. - Tudom, hogy úgyis rólam fogsz álmodni.....- a lány már ütős visszavágóra formálta ajkait, de a másik bele fojtotta a szót. - ...természetesen meztelenül.- Elena erre úgy megszorította a másik tenyerét, hogy a férfi szinte érezte a fájdalmat.
• Azt hiszed körülötted forog a világ? - viccelődött.
• Nem, csak a Te világod. - hatalmas vigyorral a képén válaszolta, miközben ujjaikat gyorsan összekulcsolta, majd mutatóujjával finoman simogatni kezdete a másikét.
• Sose fogsz megváltozni. - egy jó nagy sóhaj keretében mondta a vámpírnak.
• Nem, de nem is kell....- az eddig arcáról letörölhetetlen vigyor, hirtelen mélységes komolyságba csapott át.-....mert így.....- nem bírta befejezni a mondatot, mert rettegett a lehetséges következményektől. Mindennél jobban félt attól az egy szótól, melyet Ő már kimondott Neki.

Elenát beszippantotta a vágy, hogy megossza a másikkal, hogy tudja mi a mondat vége. És igen, Ő ezt érzi. Szereti. Azonban ezt még nem volt képes hangosan kimondani, így inkább lábujjhegyre állva a fülébe súgta azt, amivel megerősítette a férfit ebben.

• Tényleg nem kell. - majd ajkaival lejjebb haladva súrolta az arcát. - És Igen.- közelebb hajolva hozzá lehelte bele ajkaiba. - Most már tényleg be kéne mennem. Jó éjt, Damon! - közben „kiszakította” ujjait a másik kezéből, és még utoljára mélyen belenézett a vámpír igéző, azúrkék szemeibe. Már fordult volna meg, mikor az hirtelen karját megfogva állította meg a mozdulatban.
• Ne menj még! Ezt még oda szeretném neked adni. - a lány az este folyamán már nem egyszer lepődött meg és bámult értetlenül a másikra. Damon kihasználva ezt, vonta magához Elena törékeny, karcsú testét. Percekig ölelte, úgy, hogy nem tudta elképzelni, hogyan tudná Őt elengedni. Az élete részéhez tartozott, mi több, már hozzá tartozott. Ölelés közben alig érzékelhető módon húzta végig ujjait a lány gerincén, de ő még így is beleborzongott az érintésbe. Elenát tetőtől talpig, testének összes kis részét átjárta a sóvárgás. Belefúrta arcát a férfi mellkasába, úgy, hogy szinte hallotta a szívét dobogni. Persze, ez fizikailag nem volt lehetséges, de most még ezt is elképzelhetőnek tartotta. A vámpír érzett, szerette őt, így a szíve sem volt halott. Végül minden pillanatnak vége szakad, akármennyire is akarnánk az ellenkezőjét, így Damon kénytelen volt óvó karjait levenni róla. - Ha már te is kétszer ajándékoztál meg egy öleléssel, gondoltam nem maradhat viszonzatlanul. - hátrébb húzódott, majd megvillantotta kétszázötven watt-s mosolyát, miközben lágyan megfogta a másik vékony kézfejét. Elena is szomorúan vette tudomásul, hogy a csodás percek, másodpercek tovaszálltak. Még egy kis időt akart maguknak, hogy ha holnap felkel, akkor ne legyen hiányérzete. De így is túl sok olyan dolgot csinált, amivel másnap el kell majd számolnia, ha mással nem is, magával biztosan. Muszáj volt ott hagynia Őt, el kellett vonulnia, és rendezni magában a gondolatait. Akkor mégis miért ment ez olyan nehezen? Mert rájött, hogy mindig Vele akart lenni. Ez a felismerés oly annyira megrémítette, hogy nem tudott mást csinálni, minthogy újból elköszönt Tőle. - Jó éjt! - végül csak kipréselte magából, de a kimondott szavakra a teste egyáltalán nem reagált. A keze még mindig Damon tenyerében pihent, és nem akart tőle elszakadni. A férfi is érzékelte hezitálását, és azt a napnál is világosabb tényt, hogy Vele akart még maradni. - Elena, csak kérned kell. Szeretnéd, hogy itt maradjak veled?

Elena erre nem is tudott megszólalni, mert fogalma sem volt róla, hogy azt mondja amit a másik hallani szeretne, vagy azt, amit ő akar. Ezzel még nem is lett volna probléma, mert ez a két dolog egybeesett egymással, ellenben a harmadik tényező már gondot jelentett. Az, hogy az esze ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy NEM. Damon rögtön látta ezt a tekintetében, így el is engedte a kezét, ám hirtelen ölébe kapta, és vámpírsebességgel száguldott fel vele a tornác lépcsőjén. Mikor felértek a bejárati ajtóhoz, még nem rakta le a földre, helyette halkan súgta a fülébe ezt a pár szót.

• Miss Gilbert, - hagyott egy pici szünetet a mondandója között. - vigyem át a küszöbön? Vagy az túl korai lenne? - szája egyik sarkát fülig érő mosolyra húzta.
• Damon, én hagyomány tisztelő vagyok, de a válaszom igen. - erre felkacagott.
• És melyik kérdésre? - kérdezte, fel s alá húzkodva szemöldökét.
• Túl korai lenne. - most már szinte megpukkadt a röhögéstől.
• Akkor áttesszük ezt a kis ceremóniát...mondjuk úgy, jövőre?
• Nah, ne nevettess. Tegyél le, Damon!- még mindig teli mosollyal az arcán utasította rendre a férfit.
• Jól van már, jól van. - ezzel együtt egy sebes mozdulattal talpra állítva lerakta.
• Így mindjárt jobb. - halkan kuncogott még egy kicsit.
• Gondoltam, de azért a találékonyságomért és az érzelgős gesztusért járna nekem egy kis....- eközben a mutatóujjával megérintette az arcának bal oldalát, jelezve, hogy kér egy puszit.
• És akkor holnapra mi maradna, Mr. Salvatore? - kérdezte, egyúttal finoman lehámozta a másik arcáról a kezét.
• Lenne egy-két ötletem, ne aggódjon. - közelebb merészkedett az ajkaihoz, majd habozás nélkül adott azokra egy tüzes csókot. Másodpercekig tarthatott ajkaik összeolvadása. Végül Damon szakította félbe a romantikus filmekbe illő csókot, és így szólt. - Jó éjt, Elena!