DAMON OneShot - We are born When we die

És meghoztam :) Tömény Damon írás. Csak az Ő gondolatai, érzelemvilága van benne, és semmi más. Nincs benne párbeszéd, nincsenek más szereplők. Ez a fict nagyon sokat jelent számomra, mert ebben valamelyest engem is megtaláltok. Elsősorban Sleepynek, Bettinek és Nirvinek (aki már tűkön ült, úgy várta, hogy kész legyen(L)) szeretném ajánlani, mert Ők azok, akiknek ez az írás elrabolta a szívüket. Ezen túl, minden Damon rajongónak ajánlom ;) Remélem élvezni fogjátok, bár nem egy eseménydús fict. Mindenképpen nézzétek meg hozzá ezt a videót, mert mintha az alkotásomhoz készítették volna:) Perfect! 

We are born When we die

Damon Salvatore maga sem tudta, hogy mióta rótta ugyanazokat a köröket az életében, és a halálában is. Teljesen mindegy volt, hogy merre indult, mindig ugyanoda lyukadt ki. Az egyedül lét keserves útján. Akármennyi ember, vámpír, vagy bármely más lény vette körül e Földön, Ő ugyanazokat az érzéseket élte meg, újra és újra. Mióta vámpírrá vált, megtanulta, hogy az idő, az egyetlen olyan dolog, mely határtalan lehetőségeket nyújt számára. Ezekkel élni kell, vagy meghalni. Végleg. Az évek során szembenézett jóval, és a rosszal is. Sosem tudta eldönteni, Ő vajon melyik oldalon is áll. Valószínűleg egyiken sem, és mindkettőn. Emberként mindig is a jót képviselte, még ha ezt senki sem látta. Szörnyetegként minden egyes megmozdulása az sugallta, hogy hisz a gonoszság erejében. Ám akármennyire is próbálta meghazudtolni a valóságot, álarccal fedni az igazságot, rá kellett jönnie, hogy Ő még halottként is ugyanolyan, mint a többi élő ember. Szeret, gyűlöl, bizakodik, és fél. És ez volt, mely lelkét kettészakította. Félt vámpírként létezni, és emberként érezni. A kettő együtt nem ment. Vagy ez, vagy az. Az egyik mindig felülkerekedett a másikon. Ez volt az érzelmek, és a tömény vérszomj csatája, melyből Ő sosem keveredhetett ki győztesen.

Egyik lábát a másik elé rakta, komótos tempóban járta Mystic Falls utcáit, miközben gondolatai az elmúlt évek emlékei körül forogtak. Nem szerette a kisvárosokat, kifejezetten irritálta a piciny, és valamelyest összetartó közösség boldogsága. Féltékeny volt azokra az emberekre, kik az idő korlátjához voltak kötve. Mert ők meg tudták becsülni az életük értékét. És Ő? Damon erre már nem volt képes. Valaha mindennél többet jelentett neki. Nem hiába küldték ki a frontra. Észak, és dél harca, az Ő lelkét is háborúba küldte. Küzdenie kellet a saját, és a bajtársai életéért is. Ott, és akkor megtanulta becsülni a természet ajándékát.

Körbenézett maga körül, és semmi mást nem látott, csak azt, melyre Ő is áhítozott. Viszonzott szerelemre, családra, talán még gyerekekre is. Azonban senkinek sem merte volna ezeket bevallani. Nem láthatták Őt gyengének. Semmit sem utált jobban, minthogyha sajnálják. Épp elég volt az, hogy 145 év hazugsága, erőtlenné és megsebzetté változtatta. Szíve köré felépített egy olyan falat, melyet még maga sem tudott lebontani, nemhogy másvalaki. Az a szó, hogy szerelem, számára vámpírként megszállottságot jelentett. Emberi mivoltában viszont nem tudta megfogalmazni azt az érzést, mely e szó köré fonódott. Emlékek cikáztak elméjében a múltjáról, azokról az időkről mikor még kapott egy parányi szeletet a gondtalanság tortájából. Ám ez sem tartott túl sokáig, és megint gondterheltséggel táplált magányban találta magát. Hiába volt ott neki Stefan, szerető apjuk, és Mystic Falls, mindig is hiányzott valami az életéből. Belőle. Bár pontosan nem tudta megmagyarázni, hogy mi is az. Csak annyit tudott, hogy még vérre szomjazó ragadozóként sem szűnt meg lelkében, azaz üresség, mely egész emberi létét végig kísérte. Ezt az űrt mindig is próbálta valamivel, vagy valakivel pótolni. Örökké valóságától kezdve ez a valami, az életet hajtó, és halált hozó vér, őrjítő íze volt. De még így sem csillapodott lelkében a szeretet iránt megszűnni nem akaró vágy érzése. A szeretethiány, ami kezdetektől fogva benne élt, olykor-olykor feltört, majd rögtön vissza is bújt lelkének féltve őrzött cellájába. Ekkor kellett ráeszmélnie, hogy még a sötétvörös színben csillogó folyadék sem töltheti fel üresen tátongó belsejét. Pedig annyira akarta, hogy ez ne így legyen. Hogy ne kelljen a saját érzelmi világának káoszában elmerülnie. Úgy érezte magát, mint egy zátonyra futott hajó, mely örök nyughelyét az óceán szíve adja.

A város fényei kialudtak, az utcák már rég kihaltak. Nem telt bele egy percbe, mire minden elsötétült előtte. Gondolataiba mélyülve észre sem vette, hogy mióta körbejárta a város összes szegletét, eltelt pár óra. Csak sétált, és sétált. Nem állt meg egy percre sem, és mégis úgy érezte, hogy megállt körülötte az idő. Pedig tisztában volt vele, hogy ez nem lehetséges. Elméjében az órákkal ezelőtt látott emberek alakjai elmosódva úszkáltak. Ki akarta Őket zárni, nem akart rájuk gondolni. Az emberek számára a létfenntartás elengedhetetlen kellékei voltak, egyben fájdalmának kiapadhatatlan forrása is. Hacsak a lüktető ereikre gondolt, máris hatalmába kerítette a sóvárgás. Igen. Sóvárgott arra, hogy megöregedjen. Arra, hogy ember legyen. És az emberi szervezet velejárója a vért pumpáló szerv, melyet ezer, és ezer ér vesz körül. Őt ez különböztette meg Stefantól. Nemcsak a vér hívogató szava csábította el, hanem az emberi létre való vágyódás is.

Gondolatai egymásra nehezedve tornyosultak, ráadásul az emlékeinek pontos képei is felsorakoztak előtte. A Salvatore birtok kinézete, színpompába borult kertjük, ahol testvérével futballozott. Kathrine szobája, ahol számtalan gyönyörű pillanatot élt meg. Akármennyi szomorúságot is takart ez az emlék, még így sem volt képes kiverni a fejéből. Több mint egy évszázadig szerelemnek nevezett érzésbe kapaszkodott, és ezt csak úgy nem tudta elengedni. Talán sohasem tudta elfelejteni Katarina Petrovat. Egy hazugságot nehezebb feldolgozni, mint azt az illúziót, melytől megkaptad a boldogságot. Mert ez eltávolíthatatlanul beleég a tudatodba. Hogy átvertek. Damon Salvatore pontosan ezen ment keresztül. Az emlékek továbbra sem hagyták nyugodni, így egy újabb villant fel szeme előtt. Lexi magabiztos arca, ahogy mosolyogva árasztotta magából a segítőkészséget, kedvességet, és legfőképp a reményt. Stefan önmagától való megmentésének reményét. Öccse barátjának arcához, az Ő mérhetetlen bűntudata is párosult. Nem csak azért, mert elvette Stefantól, egyben a világtól is, hanem mert nem segített testvérén. Nem Lexi feladata lett volna megóvnia a szörnyűségektől. A gyűlölet oly mértékben emésztette Őt, hogy elfeledtette vele a család szó lényegét. Az összetartást, ami nélkül az emberek ugyanott végzik mint Ő. Ott kellett volna lennie az öccse mellett. De egyszerűen képtelen volt rá. A haraggal átitatott nemtörődömség úrrá lett rajta. Lexi arcvonásai hirtelen megváltoztak, és elméjében már a kisebbik Salvatore képe élt. A földre görnyedve tekintett fel rá, szemei vörös árnyalatban izzottak, száját vér borította. Az előtte, fej nélkül heverő nőt, az összes vérétől megszabadítva, rémülettel teli szemekkel bámult rá. Egyre csak azt hajtogatta, hogy 'Mit tettél velem?'. Damon bárcsak tudott volna erre a kérdésre válaszolni. Mit tett vele? És ő mit tett Damonnal? Egy örökké tartó világba zárta. Számára ez felért egy halálos átokkal, mely az élet legkecsegtetőbb vonásait öltötte magára. Azonban valahol lelkének a legmélyebb bugyraiban, az önmarcangolásra való hajlam is lakozott. Mert tudta, hogy bármikor tehetett volna az ellen, hogy ne legyen a végtelen idő kalitkájába zárva. Bármikor véget vethetett volna neki. De nem tette, mint ahogy aznap éjjel nem ment testvére után, mikor megszületett a Földkerekség legvérszomjasabb ragadozója. A ripper. Képes lett volna megállítani őt, de nem akarta. Nem volt mentség a cselekedetére, vagy épp a nem megvalósult cselekedetére, és mégis öccsétől várta a feloldozást. Vagy magától? Szíve az évek folyamán lassan telt meg érzelmekkel. És már jó ideje az érzéseinek hullámzó tengerén hánykolódott. Nem bírta kiverni fejéből Stefan kétségbeeséstől eltorzult arcát. Hiába, mióta újfent visszatért Mystic Fallsba, mindig is azt hangoztatta, hogy megkeseríti az életét, és mégis most elképzelhetetlennek tűnt az öröklét testvére nélkül. Ahhoz képest, hogy évekig Őt hibáztatta mindenért. Minden rossz dologért, mi tetőtöl-talpig beborította, és talán a jóért is, melyet sosem tudott igazán megbecsülni. Ha egyáltalán volt ilyen az életében. Úgy gondolta, hogy sohasem történt meg vele a csoda. A boldogság. Pedig ez nem volt igaz. Épp csak azt kellett felfognia, hogy a boldogság pillanatokban rejlik, melyekről egyszer egy nagy csokorba gyűjtve emlékezik meg.

Egyre gyorsabban szedte lábait, mikor hirtelen azok egy adott helyen lecövekeltek. Mintha testét egy láthatatlan erő tartotta volna vissza az előrejutásban. Ott állt a város egy elhagyatott utcájának sarkán, és feltekintve az égre merengett a múlt árnyain. Az emlékek még mindig kísértették, ahogyan a fájdalmas valóság is. Nemcsak, hogy a családba vetett hite ingott meg évekkel ezelőtt, hanem az igaz szerelembe is. Vajon Őt fogják valaha szeretni? Lehet valaki belé tiszta szívből szerelmes? Lesz olyan személy, aki megérti őt teljesen, tökéletlen, és mégis bárminél tökéletesebb valójában? Belülről perzselték ezek a kérdések, mert mindennél jobban félt a válaszoktól. Hogy talán nincs, és nem is lesz soha. És ha véletlenül talál is valakit, akkor ugyanazt fogja érezni mint eddig? Megszállottságot? Tulajdonképpen nincs is oly sok különbség, a két megfogalmazás között. Mind a kettő, egyfajta kötődést jelent. Egy bizonyos dologba, érzésebe, foggal-körömmel kapaszkodni, és ragaszkodni. Mindig talált valamit, amit magához ragadhat, csak ezzel az volt a baj, hogy sosem volt valós. Damon Salvatore az álmok kergetésébe fáradt bele. Végtelenül kimerült.

Ahogy nézte az éjsötétben ragyogó teliholdat, elméje határozott utasítást adott testének, hogy menjen tovább. Igen, muszáj volt tovább haladnia, míg el nem éri a célt. Még ha pontosan nem is tudott a 'Hova?' és 'Miért' kérdésekre válaszolni, akkor is testének minden kis része tisztában volt az útiránnyal. Lábai pontosan tudták, hogy merre visz az útjuk. Mintha az elméje, és testrészei teljesen ellentétes ügyért harcoltak volna. Nem akart oda menni, pedig muszáj volt. Az esze teljes tagadásban égett, ám egy parányi része tisztában volt vele, hogy meg kell látogatnia újraszületésének helyét. Csak így nyerhet megnyugvást, békét. Legalább is reménykedett benne. Ez az, ami élteti az embereket. Hisznek abban, hogy jobb lehet. Neki is ezt kellett tennie, de oly nehéz volt. Mint minden e világon, akármennyire is érezte magát erősnek, gyorsak, vagy elpusztíthatatlannak. A külsőségek mindig is csak az egész egy részét mutatják meg.

Léptei egyre hangosabban koppantak az aszfalton. Nem használta a vámpírsebességét. Ezen az éjen, csak Damon Salvatore akart lenni, aki embernek érzi magát. Teljesen, és tökéletesen. Még ha ez nem is felelt meg a valóságnak. Mindig is illúzióban élt, miért épp most kelljen lemondania a hamis örömről? Pedig pontosan megfogalmazódott benne, hogy el kell engednie ezt a hazug világot. Tudta, és mégsem merte megtenni az első lépést, mert félt. Oly sok mindentől félt, még vámpír létére is. Mely volt azaz érzés, melytől sehogy sem tudott megszabadulni? Melyet már oly sok néven hívott? A szerelem? A szeretet? A törődés? Ezek mind kapcsolatban álltak egymással. Egymásból és egymásért „éltek". Ha valaki iránt ilyen érzelmeket táplálsz, akkor e szavak egymás nélkül nem tudnak létezni. És az Ő lelkében e szavak teljes harmóniában álltak egymással, melyek egyetlen egy szóban sűrűsödtek...Elena. Nagy igazság, a történelem mindig ismétli önmagát. Újból beleszeretett a Petrova vérvonal egy újabb egyedébe. Katherine Pierce hasonmásába. Ha ez még nem lett volna elég, megint testvérével kellett megvívnia a lány szívéért való harcot. Hozzászokhatott volna, de még sem tette. Elenához fűződő viszonya igen kacifántos volt, nem beszélve a kapcsolatukban folyamatosan felmerülő nehézségekről. Megszámlálhatatlan hibát követtek el, és megannyi fájdalmat okoztak egymásnak, mégis mindig megtalálták az egymáshoz vezető utat. Azonban Damonnak ez kevés volt. Ő Elenát akarta, ha csak egy kis időre is. Ajkait figyelni, majd egy váratlan csókban egyesülni Vele. Az érintésétől szinte perzselő, elpirult arcát megsimogatni. Ujjaik egybekelésének ceremóniáját átélni. Mosolyt varázsolni arcára, egy szívből jövő mosollyal. Puszit adni homlokára, miközben ölelésében veszne el. Csak ennyire vágyott...hogy viszont szeressék.

Maga mögött hagyva a várost, magabiztos léptekkel közelítette meg azt a helyet, mely halhatatlanságának kezdetét jelentette. Ahogy egyre közelebb, és közelebb ért, az emlékek már teljesen ellepték az elméjét. Akármerre ment, csak saját magát látta, és múltjának fényképeit, melyek egy érzelmi burokban voltak elraktározva. Minden egyes emlékhez egy-egy érzelem párosult, melyet ha akart volna, sem tudott volna kitörölni a szívéből. Félt bevallani magának az igazat, de ezekre szüksége volt, talán jobban, mint az Őt éltető vérre. Ezek nélkül semmivé foszlana a múltja, jelene, és talán a jövője is. Akármennyire is hangoztatjuk, hogy bárcsak jobb lenne elfeledni a megtörtént dolgokat, de ez nem így van. Mindenkinek kell az életét hajtó erő. Legyen szó rossz, vagy jó emlékről, nem számít, mert ezek kövezik ki életünk útját. Nincs olyan ember, kiben ne élne múltjának sötétségbe zárt fénye. Damon Salvatorenak csak annyit kellett tennie, hogy szabadjára engedje ezt a fényt. De valami, vagy inkább valaki mindig megakadályozta ebben. Saját maga volt az, ki gátat vetetett lelkében szunnyadó emberségének.

A célhoz érve, szemével végig járta a tisztás összes pontját. Gondolait már csak a hely árnyaira, egyben szépségére összpontosította. Ezen a földön hunyt el, és éledt újjá. De milyen áron? Lemondott arról a dologról, melyet talán még Kathrinenél is jobban szeretett. Volt választása, mégsem hagyta, hogy a pokol úrrá legyen rajta. Miért nem? Mert az élni akarás, még halálában sem hagyta el. Feltekintve a fekete égbolton pompázó teliholdra, melynek fénye megcsillant a folyó átlátszó vizén, egyetlen mondat fogalmazódott meg benne. Akkor született meg, mikor meghalt. Fel kellett fognia, hogy ez nem egy átok, hanem egy ajándék, melyet meg kell tanulnia elfogadni. Csak úgy békélhet meg önmagával, ha tovább tud lépni azon a tényen, hogy vámpírként kell tovább küzdenie, és ebben, az érzelmek megannyi változata lesz segítségére. Nem számít, hogy mennyi fájdalmat kell elviselnie, mert csak így lehet az, aki szeretne lenni. Ember.