Helló Mindenki! Boldog Újévet, és utólag is Boldog Karácsonyt! Remélem mindenkinek békésen telt az ünnep és az újév küszöbén ezerrel buliztatok :) Sajnálom, hogy eltűntem, de beköszöntött életembe a szerelem (igen, igen lehet mosolyogni XD) és sajnos a vizsgaidőszak is :( Így nem sok időm van írni, se a TVD-vel foglalkozni...DE azért igyekszem behozni a lemaradásomat, így hoztam nektek egy kis meglepetést. Ezt az írásomat már hamarabb elkezdtem, de még nem volt időm befejezni. Mivel mostanság nem jelentkeztem, úgy gondoltam, hogy most megmutatom nektek. Tehát a szokásosnál hosszabb ízelítőt kaptok . Nem tudom pontosan, hogy a teljes oneshot mikor lesz kész, (még legalább 2 hét a vizsgaidőszak) de megpróbálom minél előbb publikálni. Amit az írásról tudni kell: Elena szemszögéből olvashatjátok, és a 4x08. részben játszódik. És mint mindig, most is lesz benne csavar, romantika, szívszaggató jelenet éssssssss persze tömény DELENA :) Címe: It is Real (Már a címe is sokat sejtet :P). A szokásos eljárás: A véleményeteket kommentben vagy a pipák segítségével kinyilváníthatjátok :) Nagyon örülök minden szónak, főleg most, mivel már elég rég írtam. Remélem nem jöttem ki a gyakorlatból :) Nos, akkor zárom is soraim. Have a nice day! u.i Ne feledjétek, jövőhét csütörtökön (éjjel 2-kor) startol a 4x10. rész. Ne hagyjátok ki!
It
is real
" Meghaltam, és mégis ennél élénkebb, boldogabb
nem is lehetnék. Kiléptem az élők hosszú sorából, ám mégsem álltam be a
holtakéba. Mert vámpírként e köztes állapotban ragadtam. Egészen mostanáig
gyűlöltem magam, azért amivé váltam. Egy szörnyeteggé. Olyan embernek nem mondható
lénnyé, aki nem érdemli meg, hogy lélegezzen. Aki arra lett teremtve, hogy ártatlanok
véréből táplálkozzon. És akit a természetéből fakadó vérszomj vezérel.
Kezdetben nem akartam elszakadni az emberi mivoltomtól. Elena Gilbertől. Attól
a lánytól, akibe Stefan beleszeretett. Egy kedves, magába zárkózó, naplójába
írogató hölgybe. De ahogy teltek-múltak a hónapok, és egyre nehezebbé vált
önmagam lennem, rá kellett jönnöm, hogy változtam. Életben akartam tartani a
szüleit elvesztő lány emlékét. Meg akartam felelni mások elvárásainak.
Próbáltam bebizonyítani, hogy másmilyen – jobb - vámpír tudok lenni. Hogy
ugyanaz a személy fogok maradni, aki halálom előtt voltam. Mert hittem, hogy
emberként a jó oldalon álltam. Minden, ami a vámpírsághoz tartozott a másik
oldalt képviselte. Így élőhalottként, most már tudom, hogy e két létformát nem
lehet csak fekete-fehérben látni. Mert nem számít, hogy melyik részhez is
tartozol, mindkét helyen megtalálhatod a boldogságot. Meg kellett tanulnom,
hogy vámpírként, hogyan érezhetek örömöt, megbánás nélkül. És volt, aki ebben
segített. Ő mindig ott volt mellettem. Damon Salvatore. Megváltoztatta a
jövőmet. Az egész életről alkotott képemet. Vele egy olyan világot fedeztem
fel, amitől féltem, mégis vonzott magához. Bűnösnek éreztem minden egyes
vércseppet, mely a torkomat kényeztette, mégis valahol belül tisztában voltam
vele, hogy ettől leszek teljes. Ez is én vagyok. A sötétség hozzám tartozott.
Damon kihozta belőlem azt a dolgot, ami mindig is a részemet képezte. Emberként
is bennem lakozott, vámpírként csak kiteljesedett. Mint, ahogy a Damon iránti
érzéseim is. A különbség csak az, hogy
most már felmerem vállalni őket. Sőt, nem csak azt szeretném, hogy a barátaim,
szeretteim lássák a szerelmemet, hanem fogadják is el. Tudom, hogy csak
féltenek. Amit az ő szemszögükből meg is értek, mert Damonnak igen sok van a
rovásán. Szörnyű, talán megbocsáthatatlan dolgokat tett, de én mégsem tudok rá
haragudni, mert beleszerettem. Hosszú utat jártunk be együtt. A gyűlölettől
kezdődött a kapcsolatunk, és a szeretetnél ért véget. Ami egy újabb kezdetet szült.
Szerelmet…
Meg
akartam osztani a boldogságomat a barátaimmal. Azt szerettem volna, hogyha
velem örülnek, még ha nem is nézik jó szemmel a döntésemet. De sajnos csalódnom
kellett. Ez még nem adott volna okot
arra, hogy haragudjak rájuk - vagy inkább Carolinera -, de a folyamatos
rosszindulatú megjegyzések, és ítélkezés Damon felett, kihozta belőlem a
mérhetetlen dühöt. Mert ezzel nem csak Őt minősítették, hanem engem is.
Miután
a féktelen alkoholizálással, és bulizással majdnem romba döntöttük a Salvatore
panziót, ideje volt összepakolnom a szanaszét hajigált üvegeket, és
visszaállítanom az eredeti állapotot, ami a berendezést illette. Miközben
próbáltam a szobában rendet tenni, a lelkemben sem ártott volna, de egyszerűen
nem tudtam a belsőmnek parancsolni. Forrt bennem az a düh, és az indulat.
Vámpírsebességgel gyűjtögettem össze a szoba padlóján heverő üres üvegeket,
vértasakokat, miközben Caroline, és Bonnie szótlanul figyeltek engem. Pár
másodperc múlva Car hangja zúzta porrá a csendet, mire leálltam a pakolással.
-
Elena…- halkan szólt hozzám.
-
Ne, Caroline! – rivalltam rá, de nem fordultam hátra. – Ne is kezdj bele! – ezt
szinte már ordítottam. - Nem vagyok kíváncsi még egy Caroline Forbes féle
okosságra!
-
Elena, tudod, hogy mi csak…- esélye sem volt befejezni, mert én megtettem
helyette.
-
Igen, igen tudom, hogy csak jót akartok. - ökleimmel nagyot csaptam az
asztalra, majd vámpírsebességgel megfordultam. – De ezzel pont az ellenkezőjét
éritek el. Szerintetek boldogsággal tölt el, hogy utáljátok Damont? – Car
egyből reagálni akart erre, de én gyorsan közbeavatkoztam azzal, hogy
megválaszoltam a saját kérdésemet. – Nem, egyáltalán nem. És tudjátok miért? –
üvöltve kérdeztem, miközben mélyen belefúrtam a tekintetemet Carolinebe. – Mert
egyikünk múltja sem makulátlan. Mindannyian követtünk el hibákat. Tettünk
szörnyű dolgokat, amikre nem lehetünk büszkék. – közelebb léptem hozzájuk. – És
mégis kiállunk egymásért. Megvédjük egymást. Szeretjük egymást. Akármennyire is
megváltoztunk. – éreztem, hogy gombóc nőtt a torkomban. – Damon is ugyanezen
megy keresztül. Ő is változott. Jobb ember
lett. – elnyomtam magamban a zokogásra vágyakozó énemet. – Tudom, nem hisztek Benne.
– nagy levegőt vettem. – Nem is kell. Bennem higgyetek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése