Stop it, just stop (+16)

És elérkeztünk a TVD hetéhez, ezért megajándékozlak titeket :) Meghoztam a beígért oneshot-t, amiből már olvashattatok egy kis részletet. Emlékeztetőül; Elena szemszögéből olvashatjátok az írást. Tehát egyes szám első személyben lett íródva. Ez az első ilyen írásom, szóval ne legyetek nagyon kritikusak. (Csak viccelek ;)) íNagyon sokat vesződtem vele, szívemet - lelkemet beleadtam. Remélem ez a végeredményen is látszik majd. Amúgy ez az eddigi leghosszabb írásom. És jelenleg most nálam a number 1. alkotás (Kill me, I'm a monster c. oneshot-al osztoznak a trónon:)) A 4. évad elején inkább Stelenát fogunk kapni, így gondoltam én megörvendeztetlek titeket tömény, hardcore (nem rosszra gondolni:P) Delenával! Ez kijár nekünk/nektek ha már J.P nem tesz semmit ez ügyben. És igen, mint látjátok az írás + 16-s karikát kapott. Remélem tetszeni fog, ha igen pipa vagy komment XD Esetleg mindkettő? Nyugi, nem kötelező :P De számomra felbecsülhetetlen :D Na, mindenkit puszilok u.i. Ez a vidi inspirált. Nézzétek meg! Ezen videó nélkül nem született volna meg az írás. 

Stop it, just stop

 Dühös voltam. Végtelenül dühös. Mióta darabokban visszakaptam az emlékeimet, és ez által összeállt a kép, egyszerűen nem hagyott nyugodni az a tudat, hogy egész idáig hazugsággal voltam körülvéve. A múltam egy meghatározó találkozásának emlékét a tudatom elraktározta, és csak arra a pillanatra várt, hogy ezt a kis csomagot felbonthassa. És ehhez meg kellett halnom. De csupán ez a momentum meghatározta volna az életem többi részét? A döntéseim helyességét? Az érzelmeimet? A halálom előtt pont ezt mondtam Damonnak. Mi lett volna, ha Ő vele találkozom először? Talán soha nem szerettem volna bele az öccsébe. Lehet, hogy még most is ember lennék? És boldog azzal, akit valójában szeretek? Nem létezne az a kötöttség, az a béklyó, ami Stefanhoz láncol? Lehet, hogy nem érezném azt a szűnni nem akaró bűntudatot, ami miatt most elindultam a Salvatore birtok felé? Igen, Elena! Ez így van, és ezt te is nagyon jól tudod! Ébredj fel már végre! Mindig is tudtad, csak nem mertél vele szembesülni, mert könnyebb volt hátat fordítanod, becsuknod a szemed, és nem törődnöd a mögötted lévő dolgokkal. Azzal, hogy van egy olyan személy az életedben, akiért érdemes élned, és küzdened. Akiért, vagy aki ellen harcolhatsz. Ha kell, változol érte, és ha kell, Ő változik érted. Mert a szerelem megváltoztatja az embereket. Istenem, mit tettem? Megbántottam, megsebeztem, és eltaszítottam magamtól Damont.

Gyűlöltem vámpír lenni, de most örültem annak, hogy a halhatatlanok csoportját gazdagítom, mert vámpírsebességemet használva, gyorsabban értem a panzióhoz. Amint elértem a birtok határát, és megláttam a kastélyszerű épületet, egy pillanatra megálltam. Az agyam nem adott több utasítást a testemnek. A lábaim lecövekelve várták, hogy megindulhassanak. Csak bámultam az antik vonásokkal tarkított házat, mikor hirtelen elhomályosult előttem minden. Mi ez? Lassan tisztulni kezdett a kép, és Őt láttam magam előtt. Damont. A nyakláncomat tartotta a kezében, meglóbálta előttem, aztán széttárt karokkal jött felém. Várjunk csak, egy pillanat! Hogy lehet nála a nyakláncom, vagyis Rebeka ékszere? Meglepődöttségemben meg se tudtam szólalni. Számat mintha betapasztották volna. Ahogy néztem Őt, szinte alig pislogtam. Tekintetéből csak annyit tudtam kiolvasni, mintha zavarban lenne. Igen, határozottan zavarban volt. Miközben egyre közelebb merészkedett hozzám, végre megszólalt, mire én reagálni akartam, de valami visszatartott. Ekkor elsötétült előttem a világ, nem láttam semmit, csak éreztem. Éreztem a homlokomra tapadó puha ajkakat. Damon ajkait. Becsuktam a szemem, hátha csak az érzékeim, a képzeletem játszadozik velem. Mire kinyitottam, elém tárult a Salvatore rezidencia elmosódott képe. Mintha egy átlátszó lepel alól figyeltem volna a környezetet. Szemeimből kicsordultak a könnyek, és az arcomon végig haladva, szinte „felhasították” a bőrömet. Egyre több könnycsepp borította be az arcomat, miközben nagy levegőket véve próbáltam magamat lecsillapítani. De hiába, nem sikerült, mert a fájó sírásom egy idő után már zokogásba fulladt. Megint, megint megtörtént! Egy újabb darabot kaptam vissza a múltamból. Most már mindenre emlékeztem. Nem csak hogy összeállt a kép, hanem szabályosan egy fotósorozattá alakult. Zokogásom egyre csak fokozódott, a természetem csatázott az emberiségemmel, az érzelmeimmel. A bűntudatom már-már elviselhetetlen mértékűvé vált, aminek a tünete, a mellkasomban lévő égető fájdalom volt.

Zihálva, az összes érzelmemet „cipelve” indultam meg az épület irányába. Dúlt bennem az indulat. Nemcsak Damonra voltam mérges, azért, mert elfeledtette velem azokat az emlékeket, melyekre szükségem volt, hanem magamra is. Sőt! Számtalan rossz döntést hoztam. Hibát hibára halmoztam.

Gyorsan szedtem a lábaimat, a bejárati ajtóhoz érve kopogás nélkül rontottam be a házba. Pár perc múlva már a könyvtár szobában voltam, ahol megláttam Damont a kandalló előtt ülve. Elmémen hirtelen úrrá lett a zaklatottság, de már legalább nem sírtam. Az arcomra száradt könnyek hűtötték a bőrömet.

Félőn tettem pár lépést a kanapé felé. A torkom jóformán kiszáradt, így is alig tudtam kipréselni magamból azt az egy szót, ami felemésztette a lényemet.

-  Damon…- hangom erőtlenül csengett.

-   Mit keresel itt? – nem nézett hátra. -  A barátod házon kívül van. – tette hozzá cinikus hangnemben.

-   Nem hozzá jöttem.  – válaszoltam „megnyomva” a szavakat.

- Akkor feleslegesen jöttél. – éreztem, hogy lesújtó, kissé fanyar félmosoly húzódhatott végig az arcán. -  Nincs itt semmi a számodra. – megfordult, és a kezében lévő whisky-s poharat lerakta a kanapé háta mögött lévő asztalra, de még mindig nem nézett rám. Amint a pohár feneke leért az asztal lapjára, már fordult is vissza, egyenesen a kandallóval szembe.

-  De van valaki. – annyira halkan mondtam, hogy csaknem úgy tűnhetett, mintha magamnak mondtam volna. Persze, Ő hallotta.

- Menj innen! – erősebb hangnemre váltott, mire én összerezzentem. – Menj haza, Elena…– picit előredőlt, és lehajtotta a fejét.

-  Beszélnünk kell. – hangomból kiérezhető volt a céltudatosság.

Ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy szívverése gyorsul. Biztos felidegesítettem, mert nemcsak eme csodás hangot hallottam, hanem ereinek heves lüktetését is. Feltételezésem beigazolódott, mert egy szemvillanás alatt felállt, és izzó tekintettel fordult szembe velem. De még így is pár méter volt köztünk, amit se Ő, se én nem szeltünk át.

- Miről? Már egyszer hallottam a mondandódat. – szemei lángokba borultak. – Még egyszer nem szeretném. – lenéző pillantást küldött felém. – Nem vagyok egy mazohista típus.

- Kérlek, Damon. Ne csináld ezt. Hallgass meg! – kérleltem. Újból a sírás marcangoló érzete járta át a testemet. Igenis, meg kell hallgatnia. Muszáj beszélünk kettőnkről, és a történtekről. Elvégre most már olyan emlékek birtokába jutottam, amik megváltoztatják a múltról alkotott képzetemet. És csak remélni tudom, hogy ezzel a jelenem, és a jövőm sorsa is megpecsételődik. Igen, ezt akarom. Ezt szeretném, mindennél jobban!

- Miért? Hogy még egyszer végighallgassam, azt, hogy törődsz velem? – most már kikelve magából, dühödt tekintettel haladt felém, majd hirtelen megállt. Én meg se moccantam, a padlóhoz rögzítve álltam, mint egy kőszobor. – Hogy milyen elképesztő módon, és tiszta szívből törődsz velem? – széttárta a karjait, és újból megindulva, néhány lépést tett felém. – Hogy mennyire elsöprő a mi „törődünk egymással kapcsolatunk”? Vagy, hogy elképzelhetetlenül törődsz velem, de Stefant szereted, és mindig is Őt fogod? – szavaiból csak úgy áradt a megsebzett Damon. A szívem nekem is egyre gyorsabban kezdett el kalapálni. Torkomban már hatalmasra nőtt a zokogás iránti vágyat jelentő gombóc. – Neeem, Elena. – elnyújtva az „e” betűt folytatta tovább. – Köszönöm, nem. Ebből nem kérek. – megbántottsággal ötvözött cinizmus áradt minden szavából, mondatából, és arcvonásaiból. Fájt, hogy így kellett látnom, de az még jobban fájt, hogy ezt mind én okoztam. Hogy én voltam az a valaki, aki megint szétszaggatta a szívét.

- Damon! – „felemeltem” a hangom. – Nem! Nem ezt akarom mondani. Közel sem. – közelebb toltam magam hozzá, de nem néztem fel rá. Nem mertem a szemébe nézni. Gyűlöltem magam, és Őt is. Hihetetlen, hogy ez az érzés, mennyire közel áll a szeretethez. Feltételezik egymást, és ezért sem tudom palástolni az érzelmeimet. Hogy szeretem Őt. – Igen, igaz, hogy törődöm veled… - végül belenézem az azúrként tündöklő szemekbe. – …de ez, a kapcsolatunknak csak az egyik része. – ajkaihoz húzódtam. Olyan hívogató volt, és kívánatos. – Ennél én többet érzek, sokkal többet. – szemeimet még mindig nem tudtam levenni azokról a csábos ajkakról.

- Elena, te tévhitben élsz.  – lenézett rám. – Nem vagyok játékszer. – arcvonásai megkeményedtek, szigorúvá váltak. - Unom már a hirtelen jött szenvedély kitöréseidet, amikkel zöld utat engedsz nekem, aztán meg mintha mi sem történt volna, megint azzá az Elenává válsz, aki Stefan mellett voltál.

- De most itt vagyok, hogy bebizonyítsam…- be sem tudtam fejezni, mert a szavamba vágott.

- Mégis mit? – hirtelen megfogta a karomat.

-  Hogy az akarok lenni, aki melletted voltam. – gyöngéden suttogtam.

- Ez viszont nekem nem elég. – lefejtette ujjait a karomról, és hátat fordítva nekem, elindult a bárpult felé.

- Akkor mégis mi az? Mit akarsz? Azt akarod hallani, amit Stefannak is állandóan szajkóztam? Hogy szeretem? – elmémet irányítása alá vonta a düh. – Nem fogom ezt mondani, mert ez csak egy üres szó. Azt akarom, hogy lásd, hogy így is érzek. – szinte üvöltve beszéltem.

- Nem érdekel. – mondta határozottan. – Már nem. – öntött magának egy újabb adag Bourbont, majd egy húzásra kiitta a pohár tartalmát.

-  Emlékszem! – ordítottam. – Mindenre! – fejeztem be ugyanolyan hangnemben

- Ennek igazán örülök…- fanyar mosollyal az arcán nézett rám. - …de én vámpír vagyok, nem gondolatolvasó. Lehetne kicsit konkrétabban? – erre harsányan felnevetett.

Éreztem, ahogy a véráramomba került méreg, egyből átjárta a testem összes elemét. A szemem szikrákat, nem is, villámokat szórt az indulattól.

-  Miért tartottad titokban? – megindultam felé.

- Mi a francról beszélsz? – felkapta a fejét. – Mégis mit? – értetlenség ült ki az arcára.

- Te most hülyének nézel engem? – ismét kezdtem „felvonni” a hangom.

-  Remélem, Elena, hogy ezt csak egy költői kérdésnek szántad. – újból a whisky-s üvegért nyúlt.

- Miért kellett ezt csinálnod? – vámpírgyorsassággal mellette termettem, kikaptam a kezéből az üveget. – Az első találkozásunk annyira…- tekintete fura volt, de ez pillanatok alatt megváltozott. Erősen rámarkolt a csuklómra, és elvette tőlem az alkoholt már alig rejtegető üveget.

- Hát igen, az egy remek délután volt. Két legyet ütöttem egy csapásra. – meghúzta az üveget, aztán megtörölte a száját. Az elmémet most már teljesen elködösítette a harag. Damon mindig is a szarkazmusáról volt híres, de ez az ügy fontosabb volt annál, minthogy elhumorizálja. Akármennyire is megbántottam. – Megismerkedtem bájos személyeddel, - lerakta a kezében lévő tárgyat az asztalra. – és még Stefant is felbosszantottam. – úgy tett, mint aki az emlékeiben elmerülve élvezi az életet, mosolya huncutul csillogott az ajkain. – Emlékszem, megajándékoztalak egy csókkal is. – láttam, hogy meg akarta fogni a kézfejemet. – Természetesen csak a kezeden. – végül elhúzta az ujjait, nem érintett meg. – Ó, már akkor is egy úriember voltam. – nagyot sóhajtott, felkapta a Bourbont, aztán hátat fordított nekem, és odament a kandallóhoz. Ismét a szájához emelte az üveget, meghúzta, majd karjával megtámasztotta a kandalló téglaborítását.

- Pontosan tudod, hogy én nem erről beszélek! – oda akartam menni hozzá, de a testem nem engedelmeskedett. – Hanem a valódi első találkozásunkról. Az egy dolog, hogy elfeledtetted velem. Ezt még talán meg is értem. – ingerültségemet fokozta az Ő közönye, és cinikus hozzáállása. – De azt már nem, hogy nem adtad vissza az emlékeimet. Vagy, hogy nem mondtad el. Pedig ez lett volna a helyes.

-  Mi? – hangja ismét értetlenségről árulkodott. – Először is A.) Még mindig nem tudom, hogy miről beszélsz. B,) Arról, hogy mi a helyes vagy helytelen, kérlek szépen, ne te adj nekem felvilágosítást. – izmai megfeszültek. – és végül C.) Még most sem tudom, hogy mi a frászról beszélsz.

- Ne szórakozz velem! – vámpírsebességemet használva a háta mögé kerültem, megragadtam a karját, és szembe fordítottam magammal, de még mindig nem engedtem el. Azt akartam, hogy nézzen rám. Nézzen a szemembe, úgy hazudjon bele. Ha mer. – Nagyon jól tudod, hogy arról az estéről beszélek, amikor még éltek a szüleim. Azon az éjszakán haltak meg, amikor először találkoztunk. Egy buliról hazafelé menet futottam össze veled, és te azt hitted, hogy én Katherine vagyok. Beszélgettünk pár percet, aztán jöttek értem a szüleim. Utána történt az autóbaleset.

-  Elena, - tekintete ellágyult, finoman lefejtette a karjáról az ujjaimat. – fogalmam sincs, hogy mennyit ihattál ma, de ki kell, hogy ábrándítsalak, ez nem történt meg. - vissza akart fordulni a kandallóhoz, de én nem engedtem.

- Ne hazudj nekem! Megigéztél, hogy felejtsem el az egészet. Beleértve azt is, hogy a városban vagy. Ne nézz már hülyének! – arcvonásaim felháborodással voltak tarkítva. – Te tudod a legjobban, hogy ha valakiből vámpír lesz, akkor visszakapja az igézéssel kitörölt emlékeit. – elengedtem a bicepszét, és hátrálni kezdtem. – És velem is ez történt.

- Akkor én mégis miért nem emlékszem erre? – kérdezte zaklatottan, de ahogy kiejtette a szavakat, az arckifejezése egyből megváltozott. Ahogyan az enyém is. Minden kis mozaik összeállt. Most már mindent értettem. Abban a percben mindketten ugyanarra gondoltunk, de csak nekem volt merszem kimondani.

- Mert talán valaki veled is elfeledtette. - láttam rajta a meglepődöttséget. Ha ez tényleg így van, és egy eredeti vámpír elvette tőle az első közös emlékünket, akkor ez a legironikusabb helyzet, amibe valaha is csöppentem.

- Ha így is történt, ez nem változtat semmin. – arca komor volt, hangja kimért, és határozott. – Nagy ügy. – megvonta a vállát. - Előbb találkoztam veled, mint az én drágalátos öcsikém.

- Nem csak ezt az emléket törölted ki az elmémből. – újból a sírás kerülgetett. – Azt mondtad, hogy szeretsz. – szememben halványan megjelent egy könnycsepp. – És azért nem emlékezhetek erre, mert nem akarsz önző lenni velem.

- Már nem számít. Egy cseppet sem. – szemeiben már nem láttam mást csak csalódottságot. – El kéne menned. - egy utolsó lesújtó pillantást vetett rám, aztán megfordult, és a kandalló szegélyére dőlt. Karjával megtámasztotta magát, és homlokát hozzáérintve bámulta a pattogó tüzet.

- Ez nem igaz! Hagyd abba! – most már torkom szakadtából ordítottam. – Te is tudod, hogy igenis számít. – közelebb mentem hozzá. – Nem érzel velem kapcsolatban semmit? Nem hiszem el! – megálltam mögötte. – Én érzek, mindent! – tenyeremet ráraktam a hátára, pár másodpercig hagytam, hogy ott pihenjen, majd mutatóujjamat lassan végighúztam a gerincén. – Mindent, ami hozzád köt.

- Hagyd abba, Elena! – éreztem, ahogy a teste beleremeg az érintésembe. – Hagyd abba! – kiegyenesedett. – Fejezd be!

- Rendben, gyerünk! – simogatni kezdtem a hátát a pólón keresztül. -  Gyerünk, tettesd, hogy nem érzel semmit!

- Érzek! Oké? Most örülsz? – a kezében lévő üveget egy gyors mozdulattal belehajította a tűzbe, aztán száznyolcvan fokot fordult, szembe velem. Arcomra kiült a döbbenet, amint tekintetünk összekapcsolódott. Szemei égővörös lángokba borultak, alatta a hajszálerek egymás útjait keresztezve hullámoztak. – Érzek a nap minden egyes órájában, - durván megindult felém, hátrálni kényszerültem. - az óra minden egyes rohadt percében! – vámpírarcával sem tudta elrejteni, hogy belsejében most lett úrrá a káosz. – És tudod mit? Kurva szar! – nagyot nyeltem, nem tudtam megszólalni, lefagytam. Pupilláim kitágultak, szívem ezerrel kalapálni kezdett. – Nem akarom, hogy számítson az irántad érzett szerelmem, mert csak fájdalmat okoz.

Akármennyire is hátráltam, nem tudtam elég messze kerülni tőle. Egyre csak jött, és jött, mígnem megállt. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a mellem szorosan hozzányomódott a felsőtestéhez. Lehajolt hozzám, szemei rátapadtak az ajkaimra, mintha hozzájuk beszélne. – Csak fájdalmat okozol nekem! – mondta erélyesen, úgyhogy vörösen izzó szemei sötétebb árnyalatot vettek fel.

- Megmutatom, hogy ez nincs így. – kissé hátrébb léptem, a jobb tenyeremet félve ráhelyeztem a mellkasára, a szívének helyére. Becsuktam a szemhéjaimat, és az emlékeim közt kutatva, minden érzelmemet felszínre hozva, próbáltam kapcsolódni Damonhoz. A múltról készült képeket, amiket az elmém gondosan tárolt, muszáj volt neki megmutatnom. Meg kellett vele osztanom, azért, hogy ne csak tudjon róla, hanem lássa is. Élje át, amit én is. Érezze azt, amit akkor érzett.

Ahogy beférkőztem a kesze-kusza gondolatainak kavalkádjába, úgy csúsztattam fel mellkasán a tenyeremet. Még ha egy fekete póló is választott el a bőrétől, én akkor is érezni akartam Őt. Lassan haladtam végig, miközben a múltban született emlékeim ostromolták az elméjét. Annyira furcsa volt. Mintha a múltat éltük volna át, úgy, hogy én közben éreztem a jelen minden apró részletét. Szükség volt arra, hogy emlékezzen azon estére, ahol bevallotta nekem, hogy szeret. Annyira szeret, hogy ez túlmutat az önös érdekein. Hogy nem akar önző lenni velem. Éreznie kellett azt, hogy benne sokkal több jó van, mint azt gondolná. De nem csak ezzel kellett szembesülnie, hanem az első találkozásunkkal is. Elmém újból hadjáratot indított Damon ellen. Sötétségbe borult minden, majd egy másodperc múlva kitisztult a kép, és mindketten ugyanazon a helyen találtuk magunkat. Mystic Falls külvárosának egy elhagyatott utcáján. Damon ott állt előttem, azúr szempárja vizslatta az egész testemet, pajkos mosolya az én arcomra is huncut mosolyt csalt, ámde ez az egész annyira távolinak tűnt. Összekötöttem az emlékeket a valósággal, és ahogy Damon kiejtette azokat a szavakat, amik ráébresztettek arra, hogy mit is akarok én valójában, az ujjaimnak megálljt parancsoltam és tenyereim közé zártam az arcát. Damon titokzatosan, nagyon lágy hangon szólalt meg. „ Szerelmet akarsz, ami felemészt. Szenvedélyt, kalandot, és még egy kis veszélyt is.” Saját hangom szólalt meg a fejemben. „És te mit akarsz?” Ő csak zavartan meredt rám, szája résnyire nyitva maradt. Nem tudta, hogy mit válaszoljon. Tényleg nem tudta. Mit is akart Ő valójában az élettől? Ez a több millió dolláros kérdés. Azonban már nem számított, hogy miként reagál a kérdésemre, mert a szüleim megjelenése kettétörte a pillanatot. Végül mindez eltűnt. Damon az igézése alá vont, és igazából megfosztott saját magától. Ekkor éreztem, ahogy szemeimben megjelent egy-egy apró könnycsepp. Még mindig csukva volt a szemem, úgy folytak végig arcomon a sós cseppek. Mindketten egyszerre nyitottuk ki a szemünket. Még mindig a két kezemben tartottam az arcát, mely már nem szörnyetegként ragyogott. Arckifejezése olyan volt, mintha nem akarná ezt az egészet elhinni. Hogy ez tényleg megtörtént. Zavartan, ködös tekintettel nézett engem. Nagyon közel hajoltam az ajkaihoz, de Ő elhúzódott tőlem. Lágyan rárakta tenyerét a kézfejemre, és lefejtette magáról. Én értetlenül meredtem rá. Fájt, ahogyan rám nézett. Fájt, ahogyan bánt velem. De az jobban, hogy megérdemeltem. Akármennyire is próbáltam a közös múltunk egy parányi részletével változtatni a jelen felálláson, akkor is én tehettem mindenről.

Egész testem remegett. Óvatosan levettem a másik kezemet az arcáról, aztán letöröltem a könnyeimet. Hátrálni akartam, menekülni tőle. El akartam hagyni a házat, de nem tudtam. Nem tudtam ott hagyni. Lehajtottam a fejem, de ő gyorsan az államnál fogva felemelte. Nagyot nyeltem. Szemeiből semmit nem tudtam kiolvasni. Zárt könyvként tornyosult felettem. Aztán egyszer csak mindkét karomat átfogva, vámpírgyorsasággal a hátam mögött lévő falhoz „tuszkolt”. Szorosan a falhoz nyomott, majd elengedte a karjaimat. A fejem magasságánál mindkét karjával megtámasztotta a falat, miközben én zihálva levegőért kapkodtam. Arca hozzásimult az enyémhez, majd beletemette az arcát a vállamra omló hajamba. Ajkai elváltak egymástól, vámpírfogait kiengedte. Ismét felöltötte magára a vámpír álarcát. Hirtelen olyan lettem, mint egy préda. Damon áldozata. De még így is éreztem a vámpírlényével összeolvadt emberségét, ahogy égető lehelete végig járta a bőrömet. Egyszerűen már nem láttam a vágytól. Az egész annyira veszélyes, fülledt, és érzéki volt. Nem tudtam már magamon uralkodni, felhevült testemből kitört a vámpír énem, és beborította az arcomat. Szemeim vörös színben úsztak, melyekbe Damon belemélyesztette az övéit. Áthatóan néztük egymás „eltorzult” arcát. Borzasztónak kellett volna lennie, de mégsem érzetem annak. Így voltunk teljesek. Két ragadozó, akik egymásra vadásztak. Damon vérvörös szemei veszedelmesen csillogtak, miközben hegyes szemfogait elrejtette, majd ajkaimhoz közelítve megszólalt.

- Én mit akarok? – szinte kiszívta az ajkaimat. – Elena Gilbertet. – ahogy ezt kimondta, egyből az ajkaiért kaptam. Nyelvemmel „megkerestem” az övét, aztán heves csatába kezdtem vele. Mellkasára tettem mindkét kezemet, úgy csókoltam egyre szenvedélyesebben. Ő még mindig a fejemnél támaszkodva préselt a falhoz, miközben akaratosan, lendületesen, mégis könnyedén játszott a nyelvemmel. Nem bírtam magammal. Kellett nekem. Akartam Őt. Annyira, hogy megfogtam a pólója alját, mire ő észrevette, hogy mire készülök, elengedte a falat, és engedelmeskedett nekem. Hagyta, hogy kibújtassam a felesleges ruhadarabból. Szinte letéptem róla a pólót, ami aztán a padlón landolt. Ekkor egy pillanatra „elhagytuk” egymást, de nem sokáig bírtam, és ajkaimat újból rátapasztottam az ő hívogató ajkaira. Mennyei volt! Ujjaimmal durván beletúrtam kócos, ébenfekete hajába. Vágytam minden egyes érintésére. Kiszakadva ajkaink kereszttüzéből, vettem egy nagy levegőt. Olyan volt, mintha beszűkült volna a tér, és minket is beszippantott volna. Belehajtva a nyakamba az arcát, elkezdett alig érezhető, de annál tüzesebb csókokkal elhalmozni. Az őrületbe kergetett! Puha nyelvét végighúzta a kulcscsontomon, aztán a nyakamon felfelé, az államon át kényeztette a bőrömet. Ó, Istenem! Majd újból lecsapott a számra, és keményen csókolt. Minél hevesebben estünk egymásnak, annál jobban éreztem, hogy a veszedelmes vámpír énem ki akar belőlem törni. Szemeim még mindig skarlátvörös színben izzottak, ahogyan Damoné is. Tenyereimmel körbejártam a meztelen felsőtestét. Ott simogattam, ahol csak értem. Cirógattam az izmos mellkasát, majd felcsúsztatva a tenyereimet, folytattam tovább a tarkójánál. Az ő kezei levándoroltak a fenekemhez, aztán jó erősen belemarkoltak. Magához húzott, éreztem a férfiasságát, mire belőlem kiszakadt egy hangos nyögés. A combomat felemelve biztosítottam szabad helyet a kezének. Lábamat az övé köré fontam, úgy szorította még mindig a fenekemet. Levegőre volt szükségem, így kiszabadítottam a nyelvemet. Sötét szemei belefúródtak a tekintetembe, majd hosszú hajamat lófarokba fogta, és hátra húzta a fejemet. A hátsómon elidőzött keze, most már a nyakamra fonódott, úgy „tanulmányozta” az ajkaimat. Ismét a számat célozta meg, de ezúttal nem hagytam magam. Kissé elhúzódtam. Játszadoztam. Igazi, felnőtt nőnek éreztem magam. Égővörös szemei ragadozóként csillogtak, mégis egy csintalan mosoly árnyékát láttam megjelenni az arcán. Tetszett neki. De most én következtem. Felemeltem mindkét karomat, jelezve, hogy vegye le rólam a blúzomat. Ő azonban nem így tett, hanem egy mozdulattal széttépte a felsőmet. Hihetetlenül izgató volt! Tekintete végigsiklott a félig meztelen alakomon. Gyönyörködött. Beleborzongtam a tudatba. Egyik kezével átfogta a derekamat, és magához vont, a másikkal „beterítette” a mellemet. Derekamról feljebb kúszott a tenyere, ki akarta kapcsolni a melltartómat. Eközben én a nyakára édes csókokat leheltem. Már elérte a melltartómat, amikor hirtelen eltűnt a szemem elől, nem éreztem őt többé. Egy nagy csattanás kíséretében Damon neki esett a kandalló peremének, majd lerogyott a földre. Pánikba estem, ahogy megláttam a fölé magasodó Stefan alakját, akinek az üvöltése bezengte az egész panziót.

-  Hogy tehetted ezt?! Ő már választott! – ordította, ahogy a torkán kifért. – Engem! - és el kezdte ütlegelni, de Damon sem adta meg magát olyan könnyen, már talpon is volt. Erőteljesen ellökte magától Stefant, aki az asztalnak zuhant, és arccal a padlóra esett. Bennem megállt az ütő. Le voltam sokkolva. Egy árva hang sem hagyta el a torkomat.

- Jól van. Nyugalom öcsi. – leporolta magát. – Ne szívd mellre. – karjait széttárta. – Az idők változnak. – biztatásként rám nézett. Én még mindig nem tudtam megszólalni, de azért egy halvány mosolyt küldtem felé. – Egyébként is, ha veled maradna, lehet, hogy végleg búcsút mondhatna az életének. – tekintetét visszahelyezte Stefanra, aki nehézkesen tápászkodott fel a földről. Lassan kiegyenesedett, arcvonásai eltorzultak. Úgy tűnt, mintha elvesztette volna az önuralmát. Arckifejezése annyira természetellenesnek hatott, hogy megrémített. Sosem láttam még ilyennek. A teljes önkontroll hiánya tükröződött a szemében. Ujjait ökölbe zárta, majd váratlanul az asztal melletti székhez iramodott, és letörte az egyik lábát. Ekkor éreztem azt, mintha lelassult volna az idő, ahhoz képest, hogy Stefan a vámpírsebességét használva „tört rá” Damonra. Testét a kandallóhoz préselte, és úgy szegezte mellkasának a szék kettétört lábát, ami alkalmas volt Damon életének kioltására. Hallottam, ahogy a saját sikolyom betöltötte a szobát, miközben vámpírgyorsasággal Stefan háta mögé kerültem, aztán mellé léptem, és elkaptam a csuklóját. Annyira erősen fogtam, hogy olyan volt, mintha satuba zártam volna. A karja remeget az idegességtől. Én még mindig szorítva a csuklóját, felnéztem rá, és halkan, de egyben erőteljesen, és határozottan mondtam neki, azt, amit már rég be kellett volna vallanom neki, és magamnak is. – Stefan, én szeretem Őt. – ahogy kimondtam, megkerestem Damon tekintetét, és neki szánva a szavakat folytattam tovább. – Szeretem Damont. – egyre gyöngébb hangnemet vettem fel. Szeretetteljesen néztem Damon szemeibe, hisz minden porcikám azt súgta, hogy amit most mondok, az igaz. Pár másodpercig lehettünk így, aztán újból felnéztem Stefanra, akinek a tekintetét már nem a gyűlölet, és düh fogta át. Egyszer csak leengedte a karját, mire én lefejtettem az ujjaimat a kezéről. Hátrébb lépett, tisztes távolságba tőlünk. Fejét lehajtotta, de így is láttam rajta a fájdalmat, csalódottságot. Odaléptem hozzá, és könnyeimmel küszködve próbáltam megszólalni. – Annyira sajnálom. – sóhajtottam. – De most helyesen akarok dönteni, úgy, hogy nem kell attól félnem, hogy holnap megbánom. – ujjaimmal végigsimítottam az arcán, aztán adtam rá egy puszit. – Nem akarok többé hazudni senkinek. Főleg nem neked. – lesütöttem a szemem, és visszafordultam Damonhoz, aki megrökönyödve nézte végig az egész jelenetet. Finoman átkaroltam, és a nyakába temettem az arcomat. Ő a derekamnál fogva az ölelésébe zárt. Annyira szorosan öleltük egymást, mintha ez lett volna az utolsó érintésünk. Tényleg nagyon sajnáltam, hogy Stefant a szerelmemmel hitegettem. Azzal, hogy ha nem is lesz minden olyan, mint két éve, akkor is mi összetartozunk. Együtt építhetjük a jövőnket, most már korlátlanul. A halálom előtt azt mondtam Mattnek, hogy az embernek szeretnie kell azt, aki miatt örül annak, hogy él. És ez így igaz. Csak épp akkor rossz emberről beszéltem, mert sajnos az érzelmeimnek nem tudok parancsolni, főleg, hogy mindezt vámpírként kell megélnem. Így minden sokkal intenzívebb. Egyetlen egy érzés is olyan mértékűvé nőheti ki magát, hogy szinte hurrikánként söpör végig a szívemben. És én ezt éreztem Damon Salvatore iránt. Örültem annak, hogy miatta élek.