Ésssss meghoztam a "It's right, just not right now" című fic. első részéből az ízelítőt :) Mivel mostanság nem raktam fel új írást, tekintve, hogy a vizsgák miatt alig van ídőm, így most egy hosszabb szösszenetet adok nektek! Remélem tetszeni fog, és a teljes verziót is elolvassátok. Enjoy!
"Damon meg sem várta a
lány reakcióját, úgy kapott az ajkaiért, miközben két kezébe
szorította az arcát. Újra és újra át akarta élni a csókjukból
felszabaduló gyönyört. Nem engedhette elveszni azt amire már
régóta áhítozott. Bűntudata volt, ahogy a lánynak is, de ebben
a pillanatba nem érdekelte. Egyszer végre Ő is boldog lehet. Ha
csak rövid ideig is. Most semmi más nem számított, csak Ő és
Elena. Se Stefan, se Alaric, se senki más, aki beleszólhatott
volna, vagy leállíthatta volna őket. Bűnös érzés volt, egyben
felemelő. Ez a párosítás, igen abszurdnak tűnt, mégis olyan
természetesnek hatott, hogy Ők összetartoznak. Damon végre
karjaiban tarthatta azt az embert, akihez feltétlen szerelem fűzte,
úgy hogy a másik is akarta Őt. Elena légszomjjal küszködött,
így kénytelen volt „elhagyni” a másik finom ajkait. A férfi
hüvelykujjával cirógatni kezdte kipirult arcát, majd homlokát
összeérintette az övével. Mindketten nagyot sóhajtottak, ez
amolyan „Most mihez kezdjünk? Egymásba szerettünk, amit nem lett
volna szabad” sóhaj volt.
- Úgy tűnik hazudtam. - suttogta Damon ajkainak.
- Én örülök neki, - mondta még mindig simogatva az arcát.- de biztos vagy benne, hogy nem kellett volna tartanod magad ahhoz amit mondtál? - halkan, remegő hangon kérdezte tőle, mert félt a választól.
Elena pontosan tudta,
hogy ha most megmondja a színtiszta igazat, akkor lehet, hogy
véglegesen összetöri a férfi szívét. És ezt a luxust most nem
engedhette meg magának. Damon lenne az utolsó személy az életében
akit meg akarna bántani. Az igazság az volt, hogy beleszeretett
Damonba. Ehhez kétség sem fért, de...és itt volt a gond, hogy a
legromantikusabb történetben is mindig van egy ilyen szócska.
Szívéből még mindig nem tudta kiűzni Stefant. Akármit tett is,
Ő ott élt benne. Most akkor két embert, illetve vámpírt szeret?
Olyan mint Kathrine? Ilyen és ehhez hasonló kérdések keringtek az
agyában. Ezekre nem volt egy értelmes válasza sem, azonban egy
dologban biztos volt. Ebben a pillanatban nem bánta meg azt amit
tett, és remélte, hogy holnap sem fogja.
- Most biztos vagyok benne. - elmosolyodott, majd adott az arcára egy puszit.
- Hm... ajánlom, hogy holnap is az legyél. - válaszolta, miközben tekintete jóformán átfúrta a másik szemeit.
Elena úgy érezte, hogy
innen már nincs menekvés. Gyors tempóban haladt a szakadék felé,
hacsak már nem esett bele. Inkább az utóbbi jellemezte a
helyzetet. Sajnos, ami megtörtént azon nem tud változtatni, kérdés
az, hogy akarna-e. Nem, nem akart. Sőt, még jobban el szeretett
volna merülni benne. Elege volt már abból, hogy mit kell tennie és
mit nem. Hogy mi a helyes és mi nem. Egyszerűen csak szabad akart
lenni, kötöttségek nélkül. Ebben a helyzetben a kötöttség
egyenlő volt Stefannal. Tudta, hogy szívének egyik oldala nem
bírja elengedni őt, de a másik foggal-körömmel küzdött ellene. És itt volt a hőn keresett válasz. Azért nem volt
Kathrine, mert Ő nem akarta mindkettőt szeretni. Ahogy belenézett
Damon csillogó szemeibe, érezte, hogy nem is tudná.
- Én is remélem. - motyogta az orra alá, de még így is jól kivehető volt Damon számára. - De ahhoz, hogy ezt megtudjuk, el kéne tennünk magunkat holnapra. Nem gondolod? - mosolyra húzódott szájjal vette el a homlokát a másikétól, miközben piciny tenyereit belecsúsztatta a férfiéba.
- Igaz. - ő is elmosolyodott. - Tudom, hogy úgyis rólam fogsz álmodni.....- a lány már ütős visszavágóra formálta ajkait, de a másik bele fojtotta a szót. - ...természetesen meztelenül. - Elena erre úgy megszorította a másik tenyerét, hogy a férfi szinte érezte a fájdalmat.
- Azt hiszed körülötted forog a világ? - viccelődött.
- Nem, csak a Te világod. - hatalmas vigyorral a képén válaszolta, miközben ujjaikat gyorsan összekulcsolta, majd mutatóujjával puhán simogatni kezdete a másikét.
- Sose fogsz megváltozni. - mondta egy jó nagy sóhaj keretében.
- Nem, de nem is kell....- az eddig arcáról letörölhetetlen vigyor, hirtelen mélységes komolyságba csapott át.-....mert tudom, hogy így.....- nem bírta befejezni a mondatot, mert rettegett a lehetséges következményektől. Mindennél jobban félt attól az egy szótól, melyet Ő már kimondott Neki.
Elenát beszippantotta a
vágy, hogy megossza a másikkal, hogy tudja mi a mondat vége. És
igen, Ő ezt érzi. Szereti. Azonban ezt még nem volt képes
hangosan kimondani, így inkább lábujjhegyre állva a fülébe
súgta azt, amivel megerősítette a férfit ebben.
- Tényleg nem kell. - majd ajkaival lejjebb haladva súrolta az arcát. - És Igen.- közelebb hajolva hozzá lehelte bele ajkaiba. - Most már tényleg be kéne mennem. Jó éjt, Damon! - közben „kiszakította” ujjait a másik kezéből, és még utoljára mélyen belenézett a vámpír igéző, azúrkék szemeibe. Már fordult volna meg, mikor az váratlanul karját megfogva állította meg a mozdulatban.
- Ne menj még! Ezt még oda szeretném neked adni. - a lány az este folyamán már nem egyszer lepődött meg és bámult értetlenül a másikra. Damon kihasználva ezt, vonta magához Elena törékeny, karcsú testét. Percekig ölelte, úgy, hogy nem tudta elképzelni, hogyan tudná Őt elengedni. Elena az élete részéhez tartozott, mi több, már hozzá tartozott."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése