Sad but true
Ez csak valami rossz álom!
A világ mintha lelassult volna. Ez már nem a valóság. A nővérek lemondóan csóválták a fejüket, mint akik már feladták a küzdelmet. A főorvos az újraélesztő géppel kísérletezett, a kórházi ágyon fekvő Bobby teste pedig önkéntelenül megugrott, majd épp olyan gyorsan vissza is hanyatlott az ágyra. Újabb kísérletet tett az orvos, de ezúttal sem reagált rá a másik.
Sam is már feladta a reménykedést. Könnybe lábadt szemmel nézte a újraélesztési próbálkozásokat. Itt már nem volt értelme férfiként viselkedni. Ha az orvosok nem sürögtek-forogtak Bobby körül, hanem csak a látszat kedvéért ténykedtek, akkor ott nincs több esély.
Dean azonban nem volt hajlandó ezzel megbékélni. Eszedbe ne jusson! – mordult rá Bobby-ra gondolatban. – Megmondtam neked, hogy nem halhatsz meg! Nem tudom nélküled végigcsinálni. Nem... – az orvos lassan ellépett mellőle, és visszaadta a gépet az egyik nővérnek. Egy másik pedig a Bobby-t idáig életben tartó gépekhez lépett, és kikapcsolta azokat.
- Ennyi volt, emberek... – szólalt meg a férfi, majd az órájára pillantott. – A halál beállta tizennyolc óra negyvenhét p... – a mondatot nem tudta befejezni, mert Dean megragadta a gallérjánál fogva és a falhoz taszította. A nővérek azonnal hívták a biztonságiakat, de most ezzel törődött a legkevésbé az idősebb Winchester.
- Ne merészeljenek lemondani róla! – üvöltötte az orvos arcába. Sam megpróbálta leszedni a bátyját róla, de Dean nem engedett a fogáson. – Próbálják meg mégegyszer! Amíg nem sikerül!
- Dean...
- Sajnálom, uram. Egy idő után már képtelenség visszahozni egy klinikai halottat.
- Ő nem halhat meg... – mondta Dean, de a hangja elbicsaklott. Az ő szeme sem maradt szárazon. A szorítás enyhült a doktor köpenyén, Sammy pedig elválasztotta kettőjüket, és testvérét tisztes távolságba hurcolta mind a férfitól, mind Bobby-tól. Amikor a valóság ismét kísérteties közelségbe került Deanhez, ellenkezésképpen öccsét kapta el. – Nem teheti ezt velünk, Sammy. Nem hagyhat itt!
- Ő már elvégezte a feladatát. – felelte a másik, és felmutatta a jobb tenyerét, amely a Bobby által leírt számokat rejtette. – Ebben az állapotban az is kész csoda volt, hogy fel tudott ébredni. Vadászként halt meg. – most az ő hangja adta fel a szolgálatot. Ellépett a testvérétől, az ablakhoz lépett, és a külvilágot kezdte kémlelni, miközben egy nagy, kövér könnycsepp gördült le az arcán, majd az álláról leesve az ablakpárkányon ért földet.
Dean hirtelen egy gyengéd kéz érintését érezte a vállán. Kiváncsian fordult meg. Az a nővér volt az, aki beengedte őket Bobby-hoz egy örökkévalósággal ezelőtt. Amikor még pozitívan álltak a dolgokhoz...
- A francba...! – szólalt meg, amikor érezte, hogy az ő arcán is végigcsurog valami nedves. Egyik kezével eltakarta a szemeit, és egyúttal le is törölte a könnyeket.
A nő nem szólt semmit, csak... ott volt. Néhány perc után leültek a váróteremben lévő székekre, mialatt Dean folytatta ezt a néma sírást. Jól esett neki a másik szavak nélküli gondoskodása, még ha ezt nem is ismerte el akkor. Az egyetlen dolog, ami kitöltötte a gondolatait, az Bobby volt, aki apja helyett apjaként viselte gondját. Ő volt az egyetlen személy, akire mindig lehetett számítani, aki mindig ott volt nekik. Oly sok személyt vesztettek el az évek alatt... de Bobby-ról mindvégig úgy tartotta Dean, hogy az ő személye örök időkre velük marad. Az ő halálát elképzelhetetlennek hitte. Egy soha el nem jövő alkalomnak. Ami most mégis bekövetkezett. Egy átkozott golyó miatt.
Halványan érzékelte, hogy Sammy leült a másik oldalára. Kényszerítette magát, hogy Bobby kórtermére nézzen, de amikor ezt megtette, zsibbadtság lett úrrá rajta. Nem, ez nem a valóság. – szögezte le. – Még fájdalmat se érzek. Pedig éreznem kellene, nem igaz? Épp az imént tépték ki a szívemet, és jól meg is taposták. De a nyavajás továbbra is itt ketyeg a mellkasomban, mintha az orrom alá akarná dörgölni, hogy a szemközti szobában lévő Bobby-é már bedobdta a kulcsot.
Két zsebkendő került Dean látóterébe, melyeket a nővér nyújtott feléjük. Sam egy halk köszönöm kíséretében elvette az egyiket, az idősebb Winchester pedig kézbe vette a sajátját.
- Köszi... azt hiszem, szivárgok. – felelte, s megpróbált egy mosolyt villantani a nőre, de helyette mégerősebb késztetést érzett egy óvódás stílusú bőgésre. Ennek elkerülése érdekében inkább kifújta az orrát.
Nem tudta, mennyi ideig ültek így. Percekig, órákig... az idő jelentőségét vesztette. A nő egyszer hagyta magukra, amikor elment megnézni a többi – még életben lévő – beteget.
- Mi lesz most? – kérdezte, amíg a harmadik személy távol volt. Sam akadozva, de kifújta a tüdejében felgyülemlett levegőt.
- Kiderítjük, hogy mit jelentenek ezek a számok, amiket Bobby utolsó erejével közölt velünk...
- Muszáj így fogalmaznod?! – förmedt rá a bátyja, mire Sammy értetlenül nézett vissza rá. – „Amiket Bobby utolsó erejével közölt velünk” – ismételte el öccse szavait, enyhén gúnyos hangnemben. – Ne könyveld már el egyből, hogy halott!
- Miért, szerinted mit csináljak?! Nem fog visszajönni, Dean. És piszkosul fáj, hogy ezt kell mondjam, de nélküle kell tovább folytatnunk.
- Én vagyok az egyetlen, aki nem tudja elfogadni, hogy Bobby meghalt? Bobby. Az az ember, aki felnevelt minket, Sam! Aki jobb apánk volt, mint az igazi apánk! – testvére kikerekedett szemmel hallgatta végig bátyja szavait. Eddig a percig el sem gondolkodott ezeken a tényeken. – A fenébe is, ha szarban voltunk, mindig ő rángatott ki minket belőle, mindegy milyen mélyen voltunk is benne! Én ezt nem tudom elfogadni. Nem tudom őt elengedni. – mondta, és fejével nyomatákosan jobbra-balra intett. Tudat alatt végig azt a pillanatot várta, amikor végre felébred, és kiderül, hogy az egész tényleg csak egy elcseszett álom. – Nem. Teheti. Ezt. Velünk.
Az utolsó mondatot követő csendben akaratlanul is ott lebegett az a kimondatlan „De már megtette” jelző, de Sam nem akart tovább rontani bátyja egyébként is széttiport lelkén. Inkább csöndben gyászolt, és hagyta, hogy a másik is így tegyen.
A nővér nem sokkal ez után tért vissza, de ahelyett, hogy visszaült volna Dean mellé, előttük állt meg, és szomorú, együttérző tekintettel vizslatta a testvérpárt.
- Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom önöket, de... – idegesen babrálni kezdte köpenye szélét. – Fel kell szabadítanunk a kórszobát, és Mr Singert is le kell vinnünk a... igen. Most még meglátogathatják, és... végső búcsút vehetnek a nagybátyjuktól.
A két Winchester egymásra pillantott, majd Dean megrázta a fejét, és ismét magába roskadt. Sam lassan felállt, és Bobby szobája felé indult. A nővér mellett egy pillanatra megállt és a füléhez hajolt.
- Ne hagyja magára, kérem. – a nő válaszul gyengéden megszorította a férfi karját, aki eltűnt az ajtó másik oldalán.
Újból helyet foglalt Dean mellett, kezét átvetette a másik vállán, és csöndben várt vele. Olykor az érintéssel többet érünk el, mint a felesleges szavakkal.
- Nem tudok oda bemenni. – szólalt meg az idősebb Winchester néhány perc múlva.
- Hülyeség. – felelte a nő nyugodt hangon. – Te nem akarsz oda bemenni.
- Akkor mondja így. Képtelen vagyok rá.
- Tudom, milyen nehéz... De egész életében bánni fgoja, ha most nem teszi meg. Higgyen nekem.
Nagyjából húsz perc múlva lépett ki Sam az ajtón. A szeme megint gyanúsan csillogott, de a lelke a helyére került. Várakozón nézett Deanre, aki vett egy nagy lélegzetett, és feltápászkodott a székről. A nővér szavai lebegtek a szeme előtt, ahogy a kérdéses szoba felé haladt. A lábait ólomnehéznek érezte, de igyekezett rendezetten egyiket a másik után rakni. Az óra kattogása most hangosabbnak hatott, a szíve pedig a fülében dübörgött, mintha versenyt futna a tulajdonosával. Pulzusa valószínűleg az egeket verdeste, de ő kitartóan lépdelt tovább. Ahogy elhaladt Sammy mellett, öccse bíztatóan a vállára tette a kezét. De ez is csak egy pillanat volt. Mire Dean föleszmélt, már zárt ajtók mögött volt Bobby-val.
A férfi még mindig ugyanúgy feküdt az ágyon, és úgy festett, mintha békésen aludna. Csak a homlokán áttekert kötés zavarja meg az összképet, no meg az azon elterülő vérnyom, ami a lövés helyét mutatta.
Deanen megint úrrá lett a zsibbadtság és leküzdhetetlen vágyat érzett a menekülésre, de kényszerítette magát, hogy közelebb menjen. Egy szék állt az ágy mellett, valószínűleg Sam rakta oda nem sokkal ezelőtt, amikor búcsút intett legkedvesebb barátjuknak, legigazabb apjuknak. Most ő foglalt helyet rajta, kezeit lazán az ölébe ejtette, de hamar rájött, hogy azok megállíthatatlanul remegnek, úgyhogy inkább keresztbe vonta őket. A lába is vadul dobolt a padlón, de ügyet sem vetett már rá.
Ismét vett egy mély levegőt, és hangosan ki is fújta.
- Nem tudom elhinni, hogy így itt hagytál minket, Bobby... – kezdett bele. A szavak záporként hagyták el az ajkait. A férfi némán hallgatta végig a másikat, aki újból szivárogni kezdett, de ez nem akadályozta abban, hogy folytassa. – Meg fog fizetni. Erre a szavamat adom. Megtaláljuk a módját, amivel kinyírhatjuk azt a szemétládát. – titkon remélte, hogy erre majd reagálni fog, vagy bármi, csak tudassa vele, hogy nem hagyta itt. – Nem tudom elhinni... – ismételte meg saját szavait.
Két keze közé fogta a másikét és erősen megszorította. Fogalma sem volt, hogy tegye meg, amit meg kellett tennie... Hogy intsen búcsút neki? Hogy lehetne képes elengedni?
Bobby arcát vizslatta, hátha a férfi most is megadja neki a választ, ahogy idáig oly sokszor tette már. Aztán hirtelen rátalált a válaszra. Fájdalmas volt és végtelenül egyszerű.
Az elengedés azt jelentette, hogy elfogadja a megváltoztathatatlant. Hogy nem próbál meg belekapaszkodni a reménybe azért, hogy a sorsát megváltoztassa... nem könyörög megváltásért, azt feltételezve, hogy ő jobban megérdemli mindenki másnál. Az elengedés annyit tesz, hogy elfogadja azt, amit a sors elé rakott, és felismeri, hogy ezzel nemcsak a saját, de Bobby túlvilági létét is megbékélésre ösztönzi.
Nincs alkudozás. Nincs irányítás. Egyszerűen megadja magát és beletörődik, hogy az, akit apjaként szeretett, többé már nem része a jövőjének, és ez ellen nem tehet semmit.
Könnyek potyogtak a szeméből, miközben felhagyott azzal, hogy erősnek próbálja mutatni magát. És amint ezek a mondatok megfogalmazódtak benne, egyszeriben könnyebbnek érezte a mellkasát. Felállt, és az ajtóhoz sétált, de a keze megállt a kilincsen, és még egyszer hátranézett. Utoljára nézett rá Bobby arcára. És meg mert volna esküdni, hogy a férfi mosolygott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése