3x08. Delena Bed Scene. Figyelem! Néhol 16 karikás jeleneteket tartalmaz.

Was it a dream?

Elena alig várta, hogy felérjen a szobájába, majd belehuppanjon a frissen megágyazott franciaágyába. A nap eseményei úgy megviselték, hogy testének elemei lemerültek, fizikailag elfáradt. Meghökkentő volt számára, hogy egy olyan erős, félelmet nem ismerő eredeti vámpír, mint Rebekah, a szeme láttára esik össze a csalódottságtól. Cseppet sem kellett volna sajnálnia az Őst, ám mégis a vártnál több együttérzést táplált Klaus húga iránt. Ez volt Elena embersége. Rebakaht, Klausba vetett hazugságra épülő hite semmisítette meg lelkileg. Látta, ahogyan a lányt felőrli a végtelen szeretet, melyet testvére iránt érzett. Még úgyis, hogy közben mérhetetlen gyűlölet járta át halott szívét. Elena eszében folytonosan, Rebekah szünni nem akaró zokogásának hangja járt. Talán ezért is lepődött meg annyira, mikor meglátta az ágyán heverő, cinizmusárol oly híres vámpírt.

• Ahh, Damon, komolyan?- kérdezte kimerültségben úszó sóhajjal.
• Megtaláltuk Mikaelt.- elterülve az ágyon, mindkét kezét feje alá gyűrve válaszolt a lánynak.Mi? Hogyan?

• Nem tudom. Szerintem Kathrine áttörést ért el. A terv beindult.- vetette oda könnyedén. Elena csak egy szemöldök felhúzással reagált az újonnan érkező információkra.-Látod? Mondtam, hogy ne aggódj.- mondta szikrázó szemekkel, majd pár másodperc múlva újra megszólalt.-Gyerünk. Üss. Kiabálj. Sikítozz. Lefogadom, hogy ezt tervezgetted egész nap.- hívta fel keringőre némi gúnnyal a hangjában.
• Nem fogok kiabálni.- válaszolt teljes higgadtsággal, majd közelebb lépett ágyához és megigazította párnáját.
• Miért nem? A hátad mögött cselekedtem, kiszabadítottam Stefant. És tudod mit? Visszaütött. Még nagyobb pöcs mint valaha. Csak most már a mi oldalunkon.- nyomott egy szája sarkán megjelenő mosolyt a lányra.
• Nem vagyok dühös. Csak fáradt és aludni akarok.- eközben megfogta takaróját majd ráncigálni kezdte. Szándékában állt kihúzni nem várt vendége alól, de mind hiába, a vámpír nem tágított az ágyáról. Damon, mintha észre sem vette volna, hogy útban van, úgy folytatta tovább eszmefuttatását.
• Szerintem Mikael fegyvere egy karó, mivel említett valamit róla.
• Nos, biztos az amelyiket a fehértölgyből faragták, mielőtt elégették volna.
• Szóval igazam volt.- nézett önelégült mosollyal Elena szemeibe.

A lány vágott egy fintort jelzésképp, hogy már nagyon unja ágyáért való kűzdelmét. Nem volt más választása, ha végre nyugovóra akart térni, így kénytelen volt bemászni Damonhöz.

• Mindezek után, a fal mégis Mikaelhez vezetett.- jelentette ki a férfi.
• Sokkal többhöz ennél.- egészítette ki Damon észrevételét, majd becsusszant takarója alá és szép lassan elhelyezkedett a vámpír mellett.
• Szerintem Rebekah is velünk van. - elgondolkodva nézett maga elé.
• Tényleg? Mit tudtál meg tőle? - kíváncsiskodott.
• Hogy ő is csak egy lány, aki túl fiatalon vesztette el édesanyját, és aki vakon és meggondolatlanul tud szeretni, még ha ez fel is emészti.- ahogy száját elhagyták a szavak, rögtön tudta, hogy mit fog gondolni erről a másik.
• Ismerős érzés, ugye? - kérdezte tőle elhalt hangon, miközben odafordult hozzá. A férfi csak nézte a mellette fekvő lányt, pedig az összes porcikája üvöltött azért, hogy átkarolja Őt, védve mindentől és mindenkitől.
• Igen. Nagyon is.- lesütött szemekkel fordult szembe vele, majd mikor felnézett rá, kéztetést érzett, hogy közelebb húzódjon hozzá. Stefan emberségéért való harc felemészt engem.- mondta ki végül azt, mi szívét oly kegyetlenül mardosta.

• Ahogyan engem is. Talán még a sajátoménál is jobban. - suttogta a hozzá egyre közelebb bújó Elena ajkaiba. A Gilbert leányzó csak ámult magában, hogy az a Damon, aki egy éve az ő barátait akarta halomra gyilkolászni, most ott fekszik mellette és meghittebben beszélgetnek, mint valaha. Soha nem érezte magát lelkileg ennyire közel a férfihoz, mint aznap éjjel.
• Nem vagyok rád dühös, amiért kiengedted.- ezzel együtt hátrafordult a kisasztalon lévő lámpához és leoltotta. Ezután a fejét visszahelyezte ugyanoda, ahol még pár másodperce Damon ajkait vizslatta. - Szerintem te leszel az, aki megmenti őt magától.- szólalt meg végül.
• Hmm...ha már engem is megmentett valaki.- olyan hálával nézett a másik szemébe, mint még soha senkiébe. Elena szívverése lelassult, két dobbanás közt, mintha a megszokottnál több idő telt volna el. Damon csontig hatoló tekintetével fürkészte a lány arcát, hogy vajon mire gondolhat. Ebben a percben bármit megadott volna, hogyha a vámpírlét gondolatolvasó képességgel is jár. Igaz, ezen könnyen segíthetett volna, csak megigézi és már mindent tud. Ám ezek az idők elmúltak.
• Igen? És ki az a hős? - incselkedett a lány leplezve zavartságát. Nem akart vagy csak nem mert beszélni a Damon iránt egyre erősödő érzéseiről?Maga sem tudta rá a választ.
  Stefan testvére egyáltalán nem ilyen reakcióra számított, de belátta, hogy az érzelmek felszínre törését nem lehet erőltetni. Ő volt rá az élő példa.
• Egy harcos hercegnő. - egyre közelebb merészkedett a hasonmás reszkető ajkaihoz.

Egyszerre vettek levegőt, egyikük sem akarta megtörni a szinte már dallamosan csengő ritmust. Elenát egyszerre a hideg és meleg is kirázta. Maga a férfi, úgy ahogyan volt, káprázatos hatással volt rá. Miért érzi úgy, hogy Damon pillantásától megsemmisül? - átfutott az agyán e nevetséges kérdés. Percekig csak nézték egymást, nem bírtak betelni a gyönyört okozó pillanattal. A lány elméjébe áramütésként villant be a bűnös gondolat. Teste engedelmeskedett ennek a vágynak. Félve tette meg azt a piciny távolságot, mely számára szakadékként tátongott köztük. - Szükségem van rád. - búgta a vámpír kiéhezett ajkaiba. Ez az egy mondat képes lett volna falakat rengetni Damon halott szívében, de tudta, hogy ez még kevés. Ennél több kellett neki. Elena agyában egyetlen szó keringett. Damon. Kész volt megtenni azt, mely Damonnak a világot jelentette. Elena érezte a férfi forró leheletét és már tapasztotta volna ajkait a másikéra, mikor az lágyan megcirógatta kipirult arcát.

• Ennek nem most és nem így kell megtörténnie. - törte meg a varázst, miközben az elpirult lány füle mögé hajtotta aranybarna hajtincsét.
• Damon,..én...én...- alig jutott szóhoz a férfi visszautasításától.
• Te most gyere ide. - majd feljebb tolta magát az ágyon, megfogta Miss. Gilbert mindkét karját és egy finom mozdulattal magához húzta. Lassan hajtotta le fejét Damon mellkasának bal oldalára, mikor érezte, hogy a férfi ujjai fel-alá járkálnak gerincén. Elena beleborzongott az idősebb Salvatore érintésébe, miközben úgy ölelte felsőtestét, mintha félne, hogy bárki is elveszi tőle.

Az éjszaka további részében így összekuporodva feküdtek a holdfénytől megvilágított szobában. Damon hallotta Elena minden egyes szívdobbanását. Nyugtató hatással volt rá. Miközben ölelték egymást, elgondolkodott rajta, hogy szeretne többet megtudni szerelméről. Nagyon is jól ismerte, de ez neki nem volt elég. Ő többet és többet akart a lányból.

• Hogyan képzeled el a jövődet húsz év múlva? - tette fel váratlanul.
• Most tényleg erről szeretnél beszélni? - meglepetés erejével hatott rá a neki szegezett kérdés.
• Igen, tényleg. - nézett le rá, majd adott vékony kezére egy puszit.
• Hmm.. - gondolataiba merülve bámulta szobájának mennyezetét. - , először is, fel akarom építeni a karrieremet. - Tudom, tudom, mit gondolsz - mosolyodott el, erre a férfinak is szélesebbre húzódott mindkét szája sarka -, az a lány, aki egy cseppnyi vérével félig vámpír, félig vérfarkasokat tud létrehozni – hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet. - egyetemre szeretne járni.
• Ühhüm, ez valóban viccesen hangzik. - nevette el magát. -  Jól van, tudod, milyen vagyok. Folytasd! - aprócskán belecsípett Elena derekába.
• Áuuuuu!!! - felnyögött, majd egy laza mozdulattal belerúgott a férfi hozzá közelebb heverő lábába. Damon csak horkantott egyet és még jobban szorította a másik törékeny testét a magáéhoz. - Hol is tartottam?- kérdezte elvesztve a fonalat.
• Az egyetemnél. - segítette ki a vámpír.
• Jajjj, igen. Szóval az iskola. Akár hiszed, akár nem, író akarok lenni. - válaszolta eltökéltséggel hangjában.
• Ki gondolta volna? - halk kuncogás kíséretében ugratta az idősebb Gilbertet. - És ezek után? - intett kezével, hogy folytassa mesélnivalóját.
• Szeretnék megházasodni, szülni gyerekeket - kis szünetet hagyva-, lehetőleg kettőt, egy fiút és egy lányt. - ám rögtön észbe kapott, hogy lehet ezt nem kellett volna elárulnia, mert látta a férfi arcára kiülő szomorúságot. Ugyanaz járt a fejükben, de még mielőtt Damon megszólalhatott volna, a lány megelőzte.
• Ne, ne mondd ki. Nem haragszom rád, ezt tudnod kell. - simított végig puha kezével a másik arcán.
• Az hiba volt. Nagyon nagy hiba. - finoman nyúlt az arcán pihenő Elena kezéért, majd lesütött szemekkel vette le róla. - Mi lesz a nevük?- szinte a semmiből szegezte neki a kérdést.
• Kiknek? -értetlenkedett a hasonmás.
• A gyermekeidnek. - szívmelengető mosolyt küldött szerelmének, úgy várta a választ.
• Óóó, nem tudom. Ezen még sosem gondolkodtam, - morfondírozott. - talán lehetne a szüleim neve, már mint az örökbefogadó szüleimé. Damon erre csak bólogatott. Tetszett neki az ötlet. - Habár lehet, hogy Jennának fogom hívni a lányt. - töprengett még mindig rajta.
• És a fiút ?- csibészes nézéssel húzogatta fel- alá szemöldökét.
  Kettejük fejében ugyanaz a név jelent meg. Ezt egyszerre mondták ki. Ric. A hasonmás arcán akkora vigyor jelent meg, amitől még Damonnak is röhögni támadt kedve.
• Hihetetlenek vagyunk, ugye tudod? - álmos pillantással nézett fel a férfira, érezte, hogy valami nincs rendben, szemei kezdenek fájni a kimerültségtől.
• Azok. Viszont úgy vettem észre Gilbert kisasszony, hogy maga álmos. Alvásidő van. - lágyan, mégis ellentmondást nem tűrő hangon parancsolta volna ágyba, ha már nem ott lettek volna.
• De...de...ugye nem hagysz el? - jóformán már félálomban suttogta.
• Nem, hisz megígértem. - óvatosan hámozta le Elena kezeit testéről, majd bebújt mellé a takaró alá és magukra húzta azt. Még mielőtt ő is álomra hajtotta volna fejét, nyomott a lány elbűvölő arcára egy jóéjtpuszit.

Azóta a meghitt éjszaka óta kereken egy hónap telt el. Mindkettőjük számára az az éjjel sorsdöntő fordulatott jelentett kapcsolatukban. Őszintén megnyíltak egymásnak, főleg Elena. A jövőképét, céljait eddig csak Stefannal osztotta meg, de immár biztos volt benne, hogy Damon is kiérdemelte ezt. Sőt, ennél még sokkal többet. Így eljött annak az ideje, hogy ezt megünnepeljék. Kathrine hasonmása erre az alkalomra egy különleges meglepetéssel készült.

Damon fel-alá járkált fényűző szobájában, kezében egy whiskyvel csurig teli pohárral. Miközben már bejárta szobájának fontosabb részeit, előszeretettel lögybölte ki poharának tartalmát. Whiskyjéből került a padlóra, az ágyra, és még a szekrényre is. Elméjült gondolataiban. - Ez lesz az első hivatalos randink. - állapította meg. - Hova vigyem? - töprengett tovább. - Állj, állj, állj, haver! Most komolyan ezen tépelődsz? Olyan vagy mint egy tinédzser .- okította ki magát. - Nah és akkor mi van? - válaszolt egy kérdéssel. - El sem hiszem, hogy magammal veszekszem. Ez a mondat éktelen nagy vigyort csalt az arcára. Mikor már megelégelte a magával való konfliktust, gyorsan leráncigálta magáról az izmaihoz tapadó fekete polóját, majd ágyára dobta. Sebbel-lobbal sietett be fürdőszobájába, miközben sebesen tolta le magáról farmerját és az az alatt lévő boxerjét. Megengedte fürdőkádjába a vizet, ezt követően hátrafordult, szembe a tükörrel. Elégedetten mustrálta meztelen felsőtestét. Majd mikor kádja megtelt, visszafordult és vámpírsebességgel vetette bele magát a habokba. Elterpeszkedett, miközben gondolatai csak a lány körül forogtak. Behunyta szemét és maga előtt látta Elena gyönyörű arcát, olajbarna bőrét, karcsú alakját. Átjárta testét szerelmének képe és még azt sem vette észre, hogy valaki mosollyal az arcán figyeli őt.

• Arckifejezésedből ítélve, biztos rám gondolsz.- törte meg az ábrándozását Elena.
• Elena? Hogy, hogy te itt? - kérdezte meglepődve. - Nem úgy volt, hogy érted meeeeee... de nem ért a kérdés végére, mert a szeme elé táruló látvány lesokkolta.
• Szerintem értékelni fogod, hogy én jöttem hozzád. - azzal a lendülettel dobta le magáról fehér köntösét, mely alatt meztelen teste pihent.

Damonnak kikerekedtek a szemei. A szeretett lány ott állt előtte anyaszült meztelenül, tökéletes testével. Elena úgy nézett Damonra, mint aki azonnal rá akarja vetni magát, ellenben csak ennyit szólt.

• Mr. Salvatore, ha már kinézegette magát, akkor talán be is invitálhatna magához. Elvégre csak nem lehet megvárakoztatni egy hölgyet. - mondta a másiknak bujaságot árasztva minden egyes szavával.
• Igaza van. Köztudott, hogy én egy úriember vagyok, ezért..... - hirtelen, vizes kezével elkapta a másik bal csuklóját, lehúzta magához, majd megfogta a lány derekát és beemelte a fürdőkádba.- Így ni. Megfelel hölgyem?- kérdezte huncutul.
• Tökéletesen. - nézett a boldogságtól sugárzó szemekbe, majd egyre közelebb tolta testét és egyúttal formás melleit is Damonhöz. A férfi teste azonnal reagált erre. Alul is.
• Hmmm, ez a belépőd igen Kathrinesre sikeredett.- lehelte bele Elena ajkaiba.
• Ez a csajozós duma tekintve a helyzetemre – húzodott mégjobban Damonhoz-, nálam nem jön be.- széles mosolyra húzta mindkét szája sarkát.
• Akkor még finomítanom kell a módszereimen. - végig simított a hasonmás hátán, majd egy puha mozdulattal átkarolta, és végül magára húzta. 
• Huppsz. - kacagott fel a vámpír. Elena testét elborította a tüzes vágy, ahogy hozzá dörgölődzött Damon férfiasságához. A vámpír mélyen belenézett szerelme bujaságtól izzó szemeibe és elveszett bennük.
• Mindennél jobban szeretl... - vallott volna szerelmet, de Elena rátapasztotta mutatóujját az ajkaira, jelezve, hogy tudja. Nem volt szükség szavakra. Két kezébe fogta a vámpír arcát, és adott ajkaira egy szenvedélytől fűtött hosszú csókot. Először csak finoman járták körbe a másik nyelvének összes pontját, majd egyre vadabbul mélyültek el egymásban. Elena pillanatnyi kielégülése miatt, kiszakadt a csókból, de nem sokáig bírta Damon nélkül, ezért ajkaival célba vette a másik nyakát. Elárasztotta forró érintésekkel, miközben egy leheletnyit beleharapott.
• Nem megy ez neked. - fogta meg hosszú hajánál fogva, miközben viszonozta az érzéki csókokat. Csak épp a lány mellén.
• Igen? Akkor mutasd meg hogyan kell! - párától begöndörödő hajtincseit kezével az egyik oldalára fésülte, utat engedve Damonnak, hogy hozzáférjen nyaki ütőeréhez. Egyáltalán nem félt, sőt, kívánta, hogy a vámpír fogai belevésődjenek nyakába.
• Biztos vagy benne? - szinte ajkaiba mászva kérdezte tőle. Elena a másik szemeiből kiolvasta a vér utáni vágyódást, ezért csak egy szóval válaszolt neki.
• Teljesen. - erre a vámpír finoman végig húzta ujjait a másik nyakán, majd óvatosan belemélyesztette kieresztett vámpírfogait. Abban a pillanatban a fájdalom és az erotika összeolvadt. Pár másodperc telhetett el így, mikor Damon elvette fejét és beleültette a lányt kiteljesedett férfiasságába. Mindketten egyszerre szisszentek fel a mámorító érzéstől. Elena vágytól elborult elméje miatt, egyre homályosabban látta a férfi arcát, mikor az alig kivehetően megszólalt.
• Reggelt, Elena... Szépet álmodtál?

Elena arra ébredt, hogy jobb lába a vámpír ugyanazon lábával volt összekulcsolva. A keze pedig, úgy markolta Damonon feszülő ingjét, mintha arra rá lett volna aggatva egy tilos tábla, mely jelzi az illetékteleneknek, hogy Ő bizony Elena tulajdona. A lány kéjesen belenyögött a férfi nyakába, azt hitte, hogy még mindig álmodik. 

• Damon?! Mi együtt voltu...?! - a vámpír halk pisszenéssel csitította le, még mielőtt az számonkérhette volna.

• Nem. Legalább is úgy nem. Még... .- rákacsintott, majd folytatta tovább. - Csak gondoltam előre szaladok az időben. - majd magára öltötte azt az ellenálhatatlan vigyorát.- Ha a testvérem visszatér unalmas országba, és te karöltve csatlakozol hozzá, most már tudni fogod, hogy mit hagysz ki.- végig simított fekete ingjével takart mellkasán, véletlenül érintve Elena még mindig szorító ujjait. Megvillantotta pajkos mosolyát, de arckifejezése hirtelen megváltozott. Tekintete olyan komolyságot sugallt, melytől Elenának nyomban elállt a lélegzete. - Nem bírtam volna elviselni, hogyha ma reggel azt mondod nekem, hogy megbántad a tegnapi csókot, így inkább álmodban tehetted meg azt, amit akarsz. Ezzel senkinek sem okozol fájdalmat és lelkiismeretfurdalásod sem lesz. -, oly gyötrelemmel a szemében vallotta be az igazságot, melyet Elena még soha életében nem látott a tekintetétben.
  Megszakadt a szíve. Legszívesebben beleüvöltötte volna a fagyos reggelbe, hogy NEM,  egyáltalán NEM  bánta volna meg.

• Csak neked okozom ezzel fájdalmat és ez épp elég. Hagynod kellett volna, hogy megtörténjen, mert a valóság sokkal többet jelent számomra, mint az álomvilág. - belesúgta a fülébe, majd egy arasznyival lejjebb helyezte ajkait, és adott egy hosszan tartó csókot a férfi arcára.   
  
  
  
  

Jöjjön egy kis Odaát...

Nos, a másik kedvenc sorozatomat is a The CW sugározza, és ez nem más, mint az Odaát. Mid-season finale-ja ütős volt, és most eljött annak a pillanata, hogy Nirvana szavakba öntötte a 7x11 részt. Szerintem fantasztikus lett! Rajongóknak kötelező darab!

Sad but true

   Ez csak valami rossz álom!

   A világ mintha lelassult volna. Ez már nem a valóság. A nővérek lemondóan csóválták a fejüket, mint akik már feladták a küzdelmet. A főorvos az újraélesztő géppel kísérletezett, a kórházi ágyon fekvő Bobby teste pedig önkéntelenül megugrott, majd épp olyan gyorsan vissza is hanyatlott az ágyra. Újabb kísérletet tett az orvos, de ezúttal sem reagált rá a másik.

   Sam is már feladta a reménykedést. Könnybe lábadt szemmel nézte a újraélesztési próbálkozásokat. Itt már nem volt értelme férfiként viselkedni. Ha az orvosok nem sürögtek-forogtak Bobby körül, hanem csak a látszat kedvéért ténykedtek, akkor ott nincs több esély.

   Dean azonban nem volt hajlandó ezzel megbékélni. Eszedbe ne jusson! – mordult rá Bobby-ra gondolatban. – Megmondtam neked, hogy nem halhatsz meg! Nem tudom nélküled végigcsinálni. Nem... – az orvos lassan ellépett mellőle, és visszaadta a gépet az egyik nővérnek. Egy másik pedig a Bobby-t idáig életben tartó gépekhez lépett, és kikapcsolta azokat.

   - Ennyi volt, emberek... – szólalt meg a férfi, majd az órájára pillantott. – A halál beállta tizennyolc óra negyvenhét p... – a mondatot nem tudta befejezni, mert Dean megragadta a gallérjánál fogva és a falhoz taszította. A nővérek azonnal hívták a biztonságiakat, de most ezzel törődött a legkevésbé az idősebb Winchester.

   - Ne merészeljenek lemondani róla! – üvöltötte az orvos arcába. Sam megpróbálta leszedni a bátyját róla, de Dean nem engedett a fogáson. – Próbálják meg mégegyszer! Amíg nem sikerül!

   - Dean...

   - Sajnálom, uram. Egy idő után már képtelenség visszahozni egy klinikai halottat. 

   - Ő nem halhat meg... – mondta Dean, de a hangja elbicsaklott. Az ő szeme sem maradt szárazon. A szorítás enyhült a doktor köpenyén, Sammy pedig elválasztotta kettőjüket, és testvérét tisztes távolságba hurcolta mind a férfitól, mind Bobby-tól. Amikor a valóság ismét kísérteties közelségbe került Deanhez, ellenkezésképpen öccsét kapta el. – Nem teheti ezt velünk, Sammy. Nem hagyhat itt!

   - Ő már elvégezte a feladatát. – felelte a másik, és felmutatta a jobb tenyerét, amely a Bobby által leírt számokat rejtette. – Ebben az állapotban az is kész csoda volt, hogy fel tudott ébredni. Vadászként halt meg. – most az ő hangja adta fel a szolgálatot. Ellépett a testvérétől, az ablakhoz lépett, és a külvilágot kezdte kémlelni, miközben egy nagy, kövér könnycsepp gördült le az arcán, majd az álláról leesve az ablakpárkányon ért földet.

   Dean hirtelen egy gyengéd kéz érintését érezte a vállán. Kiváncsian fordult meg. Az a nővér volt az, aki beengedte őket Bobby-hoz egy örökkévalósággal ezelőtt. Amikor még pozitívan álltak a dolgokhoz... 

   - A francba...! – szólalt meg, amikor érezte, hogy az ő arcán is végigcsurog valami nedves. Egyik kezével eltakarta a szemeit, és egyúttal le is törölte a könnyeket.

   A nő nem szólt semmit, csak... ott volt. Néhány perc után leültek a váróteremben lévő székekre, mialatt Dean folytatta ezt a néma sírást. Jól esett neki a másik szavak nélküli gondoskodása, még ha ezt nem is ismerte el akkor. Az egyetlen dolog, ami kitöltötte a gondolatait, az Bobby volt, aki apja helyett apjaként viselte gondját. Ő volt az egyetlen személy, akire mindig lehetett számítani, aki mindig ott volt nekik. Oly sok személyt vesztettek el az évek alatt... de Bobby-ról mindvégig úgy tartotta Dean, hogy az ő személye örök időkre velük marad. Az ő halálát elképzelhetetlennek hitte. Egy soha el nem jövő alkalomnak. Ami most mégis bekövetkezett. Egy átkozott golyó miatt. 

   Halványan érzékelte, hogy Sammy leült a másik oldalára. Kényszerítette magát, hogy Bobby kórtermére nézzen, de amikor ezt megtette, zsibbadtság lett úrrá rajta. Nem, ez nem a valóság. – szögezte le. – Még fájdalmat se érzek. Pedig éreznem kellene, nem igaz? Épp az imént tépték ki a szívemet, és jól meg is taposták. De a nyavajás továbbra is itt ketyeg a mellkasomban, mintha az orrom alá akarná dörgölni, hogy a szemközti szobában lévő Bobby-é már bedobdta a kulcsot.

   Két zsebkendő került Dean látóterébe, melyeket a nővér nyújtott feléjük. Sam egy halk köszönöm kíséretében elvette az egyiket, az idősebb Winchester pedig kézbe vette a sajátját.

   - Köszi... azt hiszem, szivárgok. – felelte, s megpróbált egy mosolyt villantani a nőre, de helyette mégerősebb késztetést érzett egy óvódás stílusú bőgésre. Ennek elkerülése érdekében inkább kifújta az orrát.

   Nem tudta, mennyi ideig ültek így. Percekig, órákig... az idő jelentőségét vesztette. A nő egyszer hagyta magukra, amikor elment megnézni a többi – még életben lévő – beteget. 

   - Mi lesz most? – kérdezte, amíg a harmadik személy távol volt. Sam akadozva, de kifújta a tüdejében felgyülemlett levegőt. 

   - Kiderítjük, hogy mit jelentenek ezek a számok, amiket Bobby utolsó erejével közölt velünk...

   - Muszáj így fogalmaznod?! – förmedt rá a bátyja, mire Sammy értetlenül nézett vissza rá. – „Amiket Bobby utolsó erejével közölt velünk” – ismételte el öccse szavait, enyhén gúnyos hangnemben. – Ne könyveld már el egyből, hogy halott!

   - Miért, szerinted mit csináljak?! Nem fog visszajönni, Dean. És piszkosul fáj, hogy ezt kell mondjam, de nélküle kell tovább folytatnunk.

   - Én vagyok az egyetlen, aki nem tudja elfogadni, hogy Bobby meghalt? Bobby. Az az ember, aki felnevelt minket, Sam! Aki jobb apánk volt, mint az igazi apánk! – testvére kikerekedett szemmel hallgatta végig bátyja szavait. Eddig a percig el sem gondolkodott ezeken a tényeken. – A fenébe is, ha szarban voltunk, mindig ő rángatott ki minket belőle, mindegy milyen mélyen voltunk is benne! Én ezt nem tudom elfogadni. Nem tudom őt elengedni. – mondta, és fejével nyomatákosan jobbra-balra intett. Tudat alatt végig azt a pillanatot várta, amikor végre felébred, és kiderül, hogy az egész tényleg csak egy elcseszett álom. – Nem. Teheti. Ezt. Velünk.

   Az utolsó mondatot követő csendben akaratlanul is ott lebegett az a kimondatlan „De már megtette” jelző, de Sam nem akart tovább rontani bátyja egyébként is széttiport lelkén. Inkább csöndben gyászolt, és hagyta, hogy a másik is így tegyen. 

   A nővér nem sokkal ez után tért vissza, de ahelyett, hogy visszaült volna Dean mellé, előttük állt meg, és szomorú, együttérző tekintettel vizslatta a testvérpárt. 

   - Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom önöket, de... – idegesen babrálni kezdte köpenye szélét. – Fel kell szabadítanunk a kórszobát, és Mr Singert is le kell vinnünk a... igen. Most még meglátogathatják, és... végső búcsút vehetnek a nagybátyjuktól. 

   A két Winchester egymásra pillantott, majd Dean megrázta a fejét, és ismét magába roskadt. Sam lassan felállt, és Bobby szobája felé indult. A nővér mellett egy pillanatra megállt és a füléhez hajolt.

   - Ne hagyja magára, kérem. – a nő válaszul gyengéden megszorította a férfi karját, aki eltűnt az ajtó másik oldalán. 

   Újból helyet foglalt Dean mellett, kezét átvetette a másik vállán, és csöndben várt vele. Olykor az érintéssel többet érünk el, mint a felesleges szavakkal. 

   - Nem tudok oda bemenni. – szólalt meg az idősebb Winchester néhány perc múlva. 

   - Hülyeség. – felelte a nő nyugodt hangon. – Te nem akarsz oda bemenni. 

   - Akkor mondja így. Képtelen vagyok rá.

   - Tudom, milyen nehéz... De egész életében bánni fgoja, ha most nem teszi meg. Higgyen nekem.

   Nagyjából húsz perc múlva lépett ki Sam az ajtón. A szeme megint gyanúsan csillogott, de a lelke a helyére került. Várakozón nézett Deanre, aki vett egy nagy lélegzetett, és feltápászkodott a székről. A nővér szavai lebegtek a szeme előtt, ahogy a kérdéses szoba felé haladt. A lábait ólomnehéznek érezte, de igyekezett rendezetten egyiket a másik után rakni. Az óra kattogása most hangosabbnak hatott, a szíve pedig a fülében dübörgött, mintha versenyt futna a tulajdonosával. Pulzusa valószínűleg az egeket verdeste, de ő kitartóan lépdelt tovább. Ahogy elhaladt Sammy mellett, öccse bíztatóan a vállára tette a kezét. De ez is csak egy pillanat volt. Mire Dean föleszmélt, már zárt ajtók mögött volt Bobby-val. 

   A férfi még mindig ugyanúgy feküdt az ágyon, és úgy festett, mintha békésen aludna. Csak a homlokán áttekert kötés zavarja meg az összképet, no meg az azon elterülő vérnyom, ami a lövés helyét mutatta. 

   Deanen megint úrrá lett a zsibbadtság és leküzdhetetlen vágyat érzett a menekülésre, de kényszerítette magát, hogy közelebb menjen. Egy szék állt az ágy mellett, valószínűleg Sam rakta oda nem sokkal ezelőtt, amikor búcsút intett legkedvesebb barátjuknak, legigazabb apjuknak. Most ő foglalt helyet rajta, kezeit lazán az ölébe ejtette, de hamar rájött, hogy azok megállíthatatlanul remegnek, úgyhogy inkább keresztbe vonta őket. A lába is vadul dobolt a padlón, de ügyet sem vetett már rá.

   Ismét vett egy mély levegőt, és hangosan ki is fújta. 

   - Nem tudom elhinni, hogy így itt hagytál minket, Bobby... – kezdett bele. A szavak záporként hagyták el az ajkait. A férfi némán hallgatta végig a másikat, aki újból szivárogni kezdett, de ez nem akadályozta abban, hogy folytassa. – Meg fog fizetni. Erre a szavamat adom. Megtaláljuk a módját, amivel kinyírhatjuk azt a szemétládát. – titkon remélte, hogy erre majd reagálni fog, vagy bármi, csak tudassa vele, hogy nem hagyta itt. – Nem tudom elhinni... – ismételte meg saját szavait.

   Két keze közé fogta a másikét és erősen megszorította. Fogalma sem volt, hogy tegye meg, amit meg kellett tennie... Hogy intsen búcsút neki? Hogy lehetne képes elengedni?

   Bobby arcát vizslatta, hátha a férfi most is megadja neki a választ, ahogy idáig oly sokszor tette már. Aztán hirtelen rátalált a válaszra. Fájdalmas volt és végtelenül egyszerű.

   Az elengedés azt jelentette, hogy elfogadja a megváltoztathatatlant. Hogy nem próbál meg belekapaszkodni a reménybe azért, hogy a sorsát megváltoztassa... nem könyörög megváltásért, azt feltételezve, hogy ő jobban megérdemli mindenki másnál. Az elengedés annyit tesz, hogy elfogadja azt, amit a sors elé rakott, és felismeri, hogy ezzel nemcsak a saját, de Bobby túlvilági létét is megbékélésre ösztönzi. 

   Nincs alkudozás. Nincs irányítás. Egyszerűen megadja magát és beletörődik, hogy az, akit apjaként szeretett, többé már nem része a jövőjének, és ez ellen nem tehet semmit.

   Könnyek potyogtak a szeméből, miközben felhagyott azzal, hogy erősnek próbálja mutatni magát. És amint ezek a mondatok megfogalmazódtak benne, egyszeriben könnyebbnek érezte a mellkasát. Felállt, és az ajtóhoz sétált, de a keze megállt a kilincsen, és még egyszer hátranézett. Utoljára nézett rá Bobby arcára.    És meg mert volna esküdni, hogy a férfi mosolygott.

3x09. Homecoming. Last Delena Scene

Damon, a Salvatore panzió nappalijában, lángoktól duruzsló kandallója előtt járt fel-alá whiskyvel teli poharával a kezében. Már legalább egy üveggel elfogyasztott, ám úgy érezte, hogy ez az alkohol mennyiség sem enyhített csalódottságán. Damonban egyre csak gyűlt, amár amúgy is meglévő dühe. Szüntelenül csak azon járt az esze, hogy mit rontottak el. Valószínűleg semmit. Minden lehetséges eshetőségre fel voltak készülve, kizárólag arra nem, hogy pont Stefan fogja keresztbe húzni a számításaikat.Tudta jól, hogy Stefan, Klaus általi igézése miatt nem megbízható, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy öccse szabad szeretne lenni, ehhez pedig az kellet, hogy Klaussal végezzenek. Akkor mi a fenéért állította meg, mikor már olyan közel voltak a cél eléréséhez?!

A vámpír próbálta megválaszolni magában ezt a kérdést és csak arra a következtetésre tudott jutni, hogy Klaus befolyásoltsága a testvérén sokkal erősebb volt, mint gondolta. A másik opcióba bele se mert gondolni, hogy Stefant végleg elvesztették. Damon lelkét elöntötte a harag és méreg egyvelege, miközben arra gondolt, hogy Klausnak így még mindig Elena lesz a hybrid gyártó vér ellátmánya és soha az életben nem fognak tőle megszabadulni. Az idősebb Salvatore elmerült gondolataiban, észre sem vette, hogy Elena siettet be a nappaliba.

• Damon?! Mi történt? - kérdezte zihálva.
• Semmi. Minden. Ez így egyszerre. - még mindig a kandallót bámulva szűrte ki fogai közül az egymással ellentétes szavakat. - Mikael végleg meghalt, Klaus él és a kisöcsém szabad.
• Tessék?!- emelte fel értetlenségtől csengő hangját.
• Jól hallottad, Elena.

A férfi megfordult, de nem a lány irányába, hanem az asztal felé. Vámpírsebességgel ott termett és már öntötte ki az újabb adag Scotch-t. Belekortyolt a poharába, de még ezután sem tudott a lányra nézni. Elena megrökönyödve állt a nappali közepén. Eljutottatok tudatáig az elkeserítő szavak, azonban így sem merte őket felfogni. Pár percig ált némán, míg feldolgozta azt a kevés információt amit megosztott vele a vámpír. Elena mikor már feleszmélt a kezdeti sokkból, megszólalt.

• De...de...hogyan? Mi történt pontosan?- kérdezte higgadtssággal teli hangon.

Damon szervezetében most már volt elegendő frissítő ahhoz, hogy lenyugodjon, de nála ez másképp működött, ettől csak még idegesebb lett.

• Elena, kit érdekel?! Nem mindegy?! A lényeg az, hogy a maximális precizitással összehozott tervünk füstbe ment és most Klaus örömtáncot jár az apja sírján. - felelte undorral, majd megeresztett egy cseppet sem szívből jövő félmosolyt.
• Damon, nyugodj meg és meséld el konkrétan, hogy történt az egész.- kérlelte a férfit, bár tudta, lehet ezzel kihúzza a gyufát, tekintve a férfi mostani idegállapotára, ellenben tisztában akart lenni a részletekkel.
• Valójában mi zajlott a Klaus által szervezett frenetikus szalagavató party-n? Elmondom én.....Elena....- mondta már több oktávot meghaladó hangmagassággal- Mikor már leszúrtam a hőn szeretett hybridünket, jött az én drágalátos öcsém és lerántott róla, így az utolsó esélye is elszállt annak, hogy Nik végleg a túlvilágon landoljon. Klaus aztán fogta a karót és Mikael szívét célozta meg, hozzáteszem, eredményesen. Ez a nagy story, Elena.
• Nem. Ezt képtelen vagyok elhinni, ped...- nem tudta befejezni, mert Damon egyből a szavába vágott.
• Pedig?! Igen, pedig mindenre gondoltunk, Elena! Klausnak hybridjei vannak, Mikael ellene fogja őket fordítani, valamint bevontuk Kathrinet, így nem kerültél veszélybe.- sorolta, majd folytatta tovább- Mindenre, ami balul sülhetett volna el, fel voltunk készülve.- járkálva az asztal mellett jóformán már kiabálva mondta a lánynak, majd kiitta az utolsó csepp whisky-t is a pohárból.
• Nem értem. Stefan jobban akarta Klaus-t holtan, mint bármit. Erre számoltunk.
• Belebuktunk- mondta halkan, csalódottságot kifejező arccal.
• Hol van Kathrine?!- érdeklődött Elena.
• Elmenekült a fenébe, mint mindig. A dolgok rosszra fordultak. Ki hibáztatja érte?! Klaus kicsinálhatta volna.- monológja folytatása közben lassú léptekkel megkerülte a kanapét, majd megállt Elena előtt.- Már megvolt, Elena. Megvolt Klaus. Már rég vége lenne!- ordította szikrázó szemekkel és egy jól irányzott mozdulattal a kezében lévő üveget belehajította a kandallóban égő tűzbe.

Elena lelkét elárasztotta az aggodalom. Damon összetörése a lány szíve mélyéig hatolt. Nem engedhette, hogy a vámpír felett győzzön az a gondolat, hogy a játszmának vége. Damonnak tudnia kellett, hogy ők ketten együtt törhetetlenek.

• Damon, héé....- kapta el a karját, de a vámpír csak lerázta magáról.- Hééé, figyelj rám- ezzel együtt az egyik kezével maga felé fordította a férfi arcát, majd lágyan a kezei közé fogta.- Túléljük- mondta erélyesen.- Mi mindig túléljük. Bízz bennem- búgó hangon próbálta nyugtatni a férfit.

Miközben ott álltak egymással szemben, néhány centire egymástól, érezték, hogy összeköti őket a fájdalom, bizalom és a szeretet. Abban a pillanatban kizárólag ez számított. Elena semmi mást nem szeretett volna, csak azt, hogy Damon érezze, ő ott van neki mindig. A lány nem habozott, levette kezeit a férfi arcáról és átkarolta a férfi nyakát. Elena egyre szorosabban szorította magához a férfit, mintha csak bele akart volna bújni. A férfi fájdalmát csak ez tudta csillapítani. Reagálva a lány cselekedetére, finoman összekulcsolta két kezét a lány dereka mögött. Damon is ugyanúgy húzta magához a lányt, szinte már eggyé váltak. Elena még mindig ölelve a férfit, szólalt meg.

• Azt mondtad nekem, hogy soha nem fogsz elhagyni.
• Igen...azt.- súgta bele a lány vállába.
• Ez kölcsönös, Damon.

Erre a vámpír kibontotta magát az ölelésből és mélyen, átható tekintetével Elena szemébe nézett.

• Soha nem kapjuk vissza Stefan. Tudod, ugye?!- kérdezte fájdalomtól meggyötört arccal.
• Akkor elengedjük. Oké?! El kell őt engednünk.

A férfi nem válaszolt rá, egy hang sem jött ki a torkán. Hallgatásával jelezte, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Damon telefonja hirtelen megcsörrent, ám a férfi kinyomta a hívást.

• Miért nem vetted fel?- kérdezte a mogyoróbarna szemű lány.

• Mert ma már másra nem vagyok kíváncsi - folytatta elcsuklott hangon-, csak rád.

Igen, Stelena OneShot...

Broken

Ezt a OneShot-t egy Stefan rajongónak (még:)), Bettius barátnőmnek ajánlom sok-sok szeretettel. Üdvözöllek a TVD világában!

Elena a Salvatore rezidencia könyvtárának foteljében üldögélt magányosan. A kandallóban pattogó tűz morajlása töltötte be a módfelett giccses szoba terét. Gilbert lány törökülésben, magára tekert lepedővel, kezében egy pohár whiskyvel élvezte a nyugalmat árasztó ház vendégszeretetét. Lelkét, azonban egyáltalán nem érintette meg az idilli hangulat. Szomorú volt, talán életében nem érezte ilyen nyomorultul magát, mint aznap éjjel. Nem bírta elterelni gondolatait, csak az a három mondat járt a fejében, amit egy évvel ezelőtt tiszta szívből mondott szerelmének, Stefannak.

„Nem hozhatod meg ezt a döntést helyettem. Ha most elsétálsz, az egyedül csak a Te döntésed, mert én tudom mit akarok. Stefan, szeretlek.”

Ez a pár kiejtett szó hiánytalanul tükrözte a valóságot. A vámpír önszántából elsétált, amiért a lány nem haragudott rá, mert tisztában volt elkerülhetetlen okával. Őt csak az dühítette, hogy nem tért vissza hozzá. Görcsbe rándult a gyomra, a sírás kerülgette. Nem tudta felfogni, miért vele történik ez a szörnyűség. Miért? Miért? Miért?- kérdezte magától folytonosan, de fogalma sem volt a helyes válaszról. Az elmúlt pár hónapban, mialatt Damon öccsét szakadatlanul keresték, a lány megerősödött, mint lelkileg és fizikailag egyaránt, de ezen az éjszakán betelt nála a pohár. Stefant végleg elvesztette, ez tisztán tudatosult benne. Annyira kűzdött a megmentéséért, de elbukott. - Vajon mennyi időbe fog telni neki, mire megtalálja a benne lakozó emberségét?- tűnödött rajta.- Ha egyáltalán ez bekövetkezik – gondolata tovább suhant-, viszont akkor én már nem leszek ott.- hajtotta le fejét, érezte, hogy fel fog törni belőle a könnyzápor, mi egész nap kínozta. A torkában gesztenye méretű gomboc telepedett le, majd keserves, szívszaggató zokogásban tört ki. Nem volt képes abbahagyni, már idejét sem tudta, mikor borult ki ennyire. Annyi szerettét veszítette el, nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy Őt is. Nincs vele és valószínűleg már nem is lesz. Elena most már el tudta képzelni, milyen az mikor egy vámpír szívét kitépik helyéről. Az övé még dobogott, ám ebben a pillanatban a megszokottnál jóval gyorsabban. Fizikai fájdalmat okozott neki a tudat, hogy az a Stefan akihez feltétlen szerelem láncolta, nincs többé. Végtelenül üresnek érezte magát. Finoman belekortyolt italába, miután kiitta, lerakta a fotel melletti kanapéra. Lenézett az ölében heverő naplójára. Kinyitotta a közepénél, belelapozgatott, de egy szót sem tudott kivenni írásából, mert szemét elborították a könnyek. Egy kósza csepp pont azon az oldalon landolt, melyben megemlíti, hogy Stefantól kapott egy káprázatos, antik ezüst nyakláncot. Piciny kezeivel megtörölgette sírástól kipirult arcát, majd a napló hátuljában elhelyezett tollat kezébe vette, nagyot sóhajtott és elkezdett körmölni. Nem jutott sokáig, egyetlen egy szót írt fel a lap tetejére. Stefan. Tömérdeknyi emléke volt Róla és ezernyi érzés keringett benne, mégsem lépett tovább a férfi nevének feljegyzésén. Elena testét átjárta a megfoghatatlan fájdalom. Nem csupán az élete, de a szíve is darabokra hullott. Más nem, csak a remény éltette, hogy képes lesz felállni és szembenézni az őt körülvevő igazságtalan világgal. Ebben, a Stefanhoz legközelebb álló személy volt segítségére. A történtek miatt okolnia kellett volna Damont, hisz öccse az ő életéért áldozta fel magát, ám mégsem neheztelt rá. Belsője mintha ketté szakadt volna, egyik fele mérhetetlen szerelmet érzett a fiatalabb Salvatore iránt, a másik felét láthatatlan kötelék fűzte az idősebbhez. Abszurd kettősség jellemezte lelkében örvénylő érzelmeket. Furcsamód az est során nem csak a Stefannak kimondott szavak jutottak eszébe.

„ Neked és nekem...van közöttünk valami. Valamiféle megértés.”

Szívéből nem merte és nem is akarta kizárni a bátyját. A múltat nem lehet megváltoztatni, akármi is történt benne. Damon volt az aki keresztűl rúgdosta a legnehezebb időszakon is. Lelkét kizárólag csak Stefan elvesztésének ténye kellett volna, hogy mardossa, ellenben bűntudatot is érzett, hogy a kelleténél jobban törődik az idősebb Salvatoreval. Lenézett a papírra és fájón vette észre, hogy újratermelt könnyei elárasztották a lapot, elmosva szerelme nevét. Ez a látvány örökre bevésődött az elméjébe. -Talán ez egy jel?- kérdezte suttogva magától. -Neeeem, az nem lehet.- próbálta magát meggyőzni, nem sok sikerrel. Elena a szüntelen, kimerítő sírástól elfáradt. Érezte, hogy könnyed teste elernyed, a szemei szép lassan lecsukódnak. Kezéből az íróeszköz lehullott a szoba padlójára. Hirtelen a Stefannal töltött időkről képek sorozata jelent meg előtte. Olyan volt mint egy romantikus mozifilm, megspékelve némi akció jelenettel. Lejátszódott előtte az egész történetük, ám az első találkozásuk pillanatának képe nem volt meg, csak az az érzés, mely futótűzként terjedt szét testében. Az a vágy, szenvedély, ahogy egymás tekintetét fürkészték a gimnázium, fiú mosdója előtt. Ekkor egy ismerős érzés kerítette hatalmába, a férfi érintése puha volt és lágy. Senki más nem ért még úgy hozzá, mint ahogyan Ő. Elena széles mosolyra húzta a száját, de még mindig nem bírta szemeit kinyitni, mert félt, hogy ez talán nem is a valóság. Ő mindössze csak el akart merülni a vámpír finom simogatásában. Nem sokáig tudott ellenállni annak, hogy ne legeltesse szemét a férfin, így eljött az, aminek jönnie kellett. Kinyitotta álmos szemeit és megpillantotta Őt teljes, szívdöglesztő valójában. A vámpír némán állt a kanapé felett lenézve szerelmére. Mindkettőjük szemében megjelent egy-egy könnycsepp. Ide már nem kellettek szavak. Elena váratlanul a mellkasához nyúlt, alig kapott levegőt. Összekuporgott a fotelben, majd félmásodperc múlva egy jókora rántást érzett a szíve körül.Stefaaaaaan!!!- sikított bele az éjszakába. Az épület is beleremegett a dermesztő sikolyba. Zihálva fogta mellkasának bal felét. A ház rajta kívül üres volt. Stefan aznap éjjel nem járt otthonában.  

Régebbi darab, de a szívemhez nőtt ; 2. évad finálé (kicsit másképp)

 Ezt az írást minden kedves Delena rajongónak ajánlanám! Szívemet, lelkemet beleadtam:) 

Say Goodbye

 Elenával forgott a világ. - Nem! Nem! Nem! Ilyen nincs! Ez nem lehet igaz! - üvöltötte magában, de torkából zéró hang tört felszínre. Látta Stefan száját mozogni, azonban a szavak, melyeket kiejtett rajtuk nem jutottak el a lány füléig. Számára a világ elcsendesült. Elena, Stefan háta mögött sürgő-forgó embereket bámulta, kik vidáman, kezükben pokróccal, piknikes kosárral próbálták felkészíteni magukat a következő 3 órára. Némelyikük ruházata a 30-s évekbeli viseletet idézte. Mystic Falls főtere közepén elhelyezett nagykivetítő előtt foglaltak helyet az emberek. Ez a nap különleges volt, ezen az estén emlékeztek meg az amerikai polgárháborúról. Ennek jeléül a városban minden évben bemutatták az Elfújta a szél című remekmű alapján készült azonos címet viselő filmet. A néhány ezres lakosú településen ez már hagyománynak számított. Elena percekig ledermedve, leengedett karokkal figyelte a tömegben morajló kicsiket és nagyokat egyaránt. Olyan boldognak látszódtak. - És Ő? Mi lesz vele Damon nélkül? - még mindig ordítva magában. Elméjébe befészkelte magát a szörnyű, egyben elkerülhetetlen esemény gondolata. Stefan minden egyes szava, mely száját elhagyta Elena szíve rejtett zugáig hatolt. „ Tyler éppen kezdett átváltozni, mikor megharapta. Damon haldoklik.” Elenát az ájulás kerülgette, nem volt képes kiegyezni a Damonnak szánt elkeserítő,a vártnál hamarabb bekövetkező véggel. - Istenem! Átjött hozzám ma reggel és próbált bocsánatot kérni. Gyakorlatilag a képébe vágtam az ajtót. Milyen ember vagyok? - kérdezte magától hüledezve. Elenának már oly távolinak tűnt Stefan bátyjának az ellene elkövetett tette. Damon meg fog halni.- játszotta le újra és újra agyában ezt a pár szót. El sem tudta képzelni, hogy ez még az ő életében meg fog történni. Hirtelen a mellette lévő tömeg zaja zökkentette ki transzba esett állapotából. Felnézett Damon öccsére, belenézett mélyen azokba az aggodalmat tükröző szemekbe és határozottan, minden szót megnyomva préselte ki magából az eltökéltséget sugárzó szavakat. - El kell hozzá mennem.

***

Damonnak fájt minden egyes porcikája, feje sajgott, testét beborította az izzadság. Tudatalattia kísértette, elméje, mintha csak szét akart volna robbanni. Emlékei sorra váltogatták egymást, hol Elenát látta maga előtt, hol Katherinet. Ráadásul elméje trükkösebb volt ennél, nem tudta megkülönböztetni képzeletének világát a valóságtól. Ha még csak ezzel járt volna egy vérfarkas harapás, de nem, ettől még sokkal borzasztóbb dolgokat kellett átélnie. Elképzelhetetlen tortúra vette kezdetét azon az éjszakán. Nemcsak a testi fájdalommal kellett megkűzdenie, hanem a dobogás nélküli szívében lakozó bűntudatával is. Emberi és nem emberi élete során végeláthatatlan számú személyt bántott meg, mindközül azt a legjobban, ki számára létfontosságú volt. - Bocsánatot kell kérnem tőle. - suttogta maga elé, miközben fogta hasát és kiköpött az ágy szélére egy adag vérmennyiséget.

• Nem, nem kell, Damon. - futott hozzá Elena, kezében egy ronggyal. Lassú, finom mozdulatokkal letörölte a vért szájáról. Nem hitt a szemének, az az ironikus, minden helyzetet uralni akaró, meggondolatlan, vérszomjas, ellenben a számára fontos emberekkel törődő vámpír, most magatehetetlen volt. Damon hátradőlt az ágy támlájára, de nem bírta tartani zúgástól megtelt fejét, lecsúszott, majd elterült az ágyon. A hasonmás nem tudta, hogy mit tegyen. - Hogyan segíthetnék rajta? - költői kérdésként tette fel magának.
• De..Elena...de, muszáj. - zihálta másodperceket kihagyva egy-egy szó között.
• Erről ne most kezdjünk el vitázni. - elmosolyodott.
• Igazad van, légy szíves menj el, bánthatlak téged. Tudod mi történt Rose-al is. - lihegte a lány felé, már izzadságtól elázott ágyán fekve. Nagyot sóhajtott, de egyáltalán nem esett jól neki, mert egy újabb adag vér tört fel gyomrából. Elenát, mint egy árvíz, úgy árasztotta el a kétségbeesés, ám jelét nem mutatta neki. Valahogy enyhíteni szeretett volna a vámpír szenvedésén, nem látott más megoldást, minthogy becsusszanjon mellé az ágyba és megnyugtassa, hogy Ő ott van vele, nem hagyja el. Az idősebb Salvatore oldalra fordult, miközben engedte, hogy a lány mellé feküdjön. Elena ráhajtotta fejét a mellkasára, pont úgy, hogyha szíve dobogna, tisztán hallhatta volna.
• Kérlek mondd meg a testvéremnek, hogy sajnálom. - suttogta a mennyezetet nézve.

Elena Gilbertnek nem volt ereje megszólalni, így csupán megrázta a fejét, jelezve, hogy meg fogja tenni.

• Azért nem kell bocsánatot kérned, mert nem haragszom rád. - végül halkan megszólalt, közben kezébe vette a másik tűzforró kezét és ujjait összekulcsolta az Övével. Damon alig bírta nyitva tartania a szemét, végtelenül kimerült. Elfáradt a vámpír létben. Már nem akart halottként élni, harcolni az ellen amin nem tud változtatni. Nem tudja visszaforgatni az időt, soha nem lesz már ember. Talán ettől a tudattól is lett olyan, amilyen. Az emberi lét mindennél jobban hiányzott neki. Ám még mielőtt végleg itt hagyta volna ezt a világot, muszáj volt bevallania a szeretett lánynak, hogy mit érez iránta.
• Elena, szeretlek és mindig is szeretni foglak. Ezt tudnod kellett.
  A  hasonmás úgy érezte menten sírógörcsöt fog kapni. - Ha tudnád, hogy te is mennyire fontos vagy nekem. -  kiabálta újfent magában. Az életet, szerelmet szimbolizáló szerve, mellkasa bal oldalán úgy sajgott, mintha ezernyi tűvel szurkálták volna. Szíve megszámlálhatatlan sebből vérzett.
• Damon, nem veszíthetlek el. - megszorította a másik kezét, miközben egy könnycsepp hullott le arcáról. Felnézett a férfi azúrkék szemébe és eltört nála a mécses. A fájó érzései utat törtek maguknak zokogás formájában.
• Én is ezt mondtam neked és erre mi volt a válaszod? - lehajtotta fejét, belenézet a szemébe, majd egy nagyon halvány mosoly megjelent a szája sarkán.
• Hogy nem fogsz. - ahogy kimondta ezt, már patakokban hullotak mogyoróbarna szemeiből a könnyek. A mellkasa csak úgy rázkódott. Damon érezte, hogy fájdalma enyhül, mintha elszállt volna. Szemeinek kapui szép lassan bezárultak. Elena halványan, még utoljára látta a vámpír emberségét tükröző szemeiben a boldogságot.
• Damon?! - kérdezte sikítva.
  Damon?! Damon?! Damon?! Damooooonnnnn!!!! - a férfi fölé emelkedett, megragadta, majd el kezdte ráncigálni vállait, de már hiába, Damon Salvatore nem szólalt meg többé.

Revenge. 2. fejezet ( Karácsonyi ajándék a Delena rajongóknak :))

Mivel TVD hiány van és 2 évadon keresztül csak várunk, várunk a Delena szál beteljesülésére, ezért ezt hoztam nektek! Jó szórakozást!

2. fejezet

Elena az idősebb Salvatoret a kezénél fogva cibálta le a földszintre. Annyira lázba jött, hogy a nagy sietségben majdnem lebukfencezett a lépcsőn. Damon csak értetlenül állt a másik eszeveszett ötlete előtt. Főleg, úgy, hogy azt sem tudta, mi a pontos úticél.

• Elena! Állj, állj, állj! Nyugalom, előttünk az egész élet.- húzta vissza a lány kezét, majd elővillantotta kisfiús mosolyát.
• Hah, csak előtted. Nekem sietnem kell.- csípkelődött.
• Azért annyira nem kell. Szóval, elárulnád, hogy merre is szándékozol menni? Ahogy láttam ma telihold van. Ha nem haragszol, nem szeretnék vérfarkas eledel lenni.- még erősebben markolta a másik kezét.
• Ne félj, ameddig engem látsz.- nézett vissza rá, majd kihúzta magát és küldött Damon felé egy pajkos mosolyt.
• Pontosan ettől félek, Elena.- viszonozta a gesztust és egyre közelebb engedte magához.
• Élvezni fogod. - közben adott a férfi arcára egy futó puszit.
• Ajánlom is, mert ha nem, akkor elő kell venned a harcos hercegnős stílusodat.- finoman megcirógatta Elena izgatottságtól kipirosodott arcát. - Jól van, akkor menjünk.- adta meg magát.

***

Már vagy két órája kutyagoltak az erdőben. Az ember az hihetné, hogy a sötétségben az orrukig sem fognak látni, de ezen az éjszakán nem így történet. A telihold fénye bevilágította az egész erdőt. Még a levegő hőmérséklete is épp optimálisnak hatott. Nem túl hideg és nem túl meleg. Leszámítva azt a tényt, hogy éjszaka volt, az idő megfelelőnek bizonyult egy jó túrázásra. Ám Damont nem igazán érintette meg a hely gyönyörűsége, ő csak a bús erdőt látta. Nem az a fajta vámpír volt, aki órákig szeretett bandukolni.

• Valld be, eltévedtél!- kiabált előre Elena után.
• Nem, Damon. Eltévedtünk! - nézett hátra, miközben kifújta magát. Bevárta a vámpírt, majd megfogta a kezét, összekulcsolta ujjaikat és így indultak a Damon számára ismeretlen cél felé.
• Tudod, fel is kaphatnálak. Csak egy mozdulat és „husssss”.- próbálta mutatni a még szabad kezével a vámpírsebességre utaló célzást.
• Amennyi szerencsém van, elejtenél.- bökte oldalba a vámpírt.
• Hogy lehet az, hogy pontosan fel tudod idézni a hónapokkal ezelőtt nekem szánt gúnyos megjegyzésedet, de azt nem tudod, hogy merre is kéne mennünk? - vonta fel szemöldökét.
• Nagyon egyszerűen, Damon. Úgy, hogy mikor utoljára itt jártam, nappal volt.
• Kifogást mindenre lehet találni.- húzta vigyorra száját – Ezt én tudom a legjobban.- tette hozzá kelletlenül.
• Miért nem csodálkozom ezen? - miközben egy pici szorítással jelezte a másiknak, hogy álljanak meg.
• Mi az? Mit találtál? - kérdezte kíváncsian.
• A jó irányt! - lelkendezett, miközben hunyorogva mustrálta a pár méterre előttük levő nem megszokott kinézetű szikladarabot. - Ez az, erre kell mennünk! Látod ott azt a sziklát? - egyúttal elengedte a férfi kezét.
• Igen, és?- kérdezte cseppet sem olyan izgatott hangnemben, mint a másik.
• Mellette található egy ösvény, arra kell felmenni.
• Felmenni?! Hova? - a vámpír már nagyon unta az egészet. Az a gondolat, hogy most hegyet fognak mászni, végképp elvette a kedvét mindentől.
• Majd meglátod, ne legyél ilyen. - újra a másik kezébe helyezte sajátját – Együtt vagyunk.- pirult el, miközben másik kezével hosszú fürtjeit igazgatta. Damonnak ennyi is elég volt ahhoz, hogy meglágyuljon és bármit megtegyen szerelmének.
• Mindig tudod, mit kell mondani, igaz? - túrt bele a lány hajába, mire az vágott egy rosszalló arckifejezést – Oké, Oké. Hajrá! - mutatott a messzeségbe, jelezve, hogy induljanak.

Megindultak az ösvény felé, mikor oda értek, csalódottan látták, hogy az ketté ágazik.

• Nah, Miss. „ Tudom merre megyünk”? Melyiket választjuk? - kérdezte Damon már orbitális nagy röhögésben kitörve.
• Pssszt. Hallgass! - csitította le a másikat. Damon szót fogadott és fülelt. Meglepően érzékelte, hogy a jobb oldali ösvény felől víz zubogása hallatszott.
• Áhhááá! Szóval egy vízeséshez hoztál? - hirtelen ötlettől vezérelve kapta magához a lány karcsú testét. - Nagyon romantikus.- huzogatta fel s alá a szemöldökét, miközben úgy tartotta kezében a másikat, mintha nélküle nem tudna létezni.
• Ugye? - bújt közelebb a férfihoz.- Azonban el kell, hogy keserítselek, nem ez lesz a fő látványosság.- miközben szüntelenül csak a másik ajkát nézte megbabonázva.
• Oh, pedig már kezdtem reménykedni.- hajolt le és közelebb a lányhoz.

Elena rögvest észhez kapott, hogy el fognak késni és amúgy sem engedhet a kísértésnek. Még nem. Megköszörülte a torkát, majd kivált az óvó ölelésből. Damon engedelmesen igazodott a lány mozdulataihoz, így kénytelen volt tudomásul venni, hogy a meghitt pillanat elillant. Egy időre. Most a férfin volt a sor, hogy megfogja a másik kezét. Lassan már rutinná vált ez a cserélgetés. Szótlanul, egymáshoz simulva, alig hallható léptekkel közelítették meg a vízesést. Mikor oda értek, a víz morajlása nyugtató hatással volt mindkettőjükre. Damon ahogy figyelte a hold fényében pompázó vízsugarakat, rögtön tudta, hogy ez az éjjel mindkettőjük életében fontos szerepet fog játszani. Nem volt benne biztos, hogy fel van készülve arra, ami elkerülhetetlennek látszódott. Pedig mindennél jobban vágyott erre, még az emberi létnél is jobban. Teljesen elmerült zavaros gondolataiban, miből a lány hangja zökkentette ki.

• Nem vagy éhes? - nézett rá, törődést sugárzó arccal.
• Elena, nem hiszem, hogy itt találok a fogamra való ínyencséget. Egyetlen ember van a közelben – hagyott egy sóhajnyi szünetet.-, de belőle nem fogok táplálkozni. A nyuszi diétát pedig meghagyom az unalmas Stefannak- egy pillanatra bal oldalra biccentve fejét.
• És ehhez mit szólsz? - vállára akasztott táskájából előkotort egy vérrel teli tasakot.
• Mikor volt arra időd, hogy dugiban kicsempészd ezt a házból? - csodálkozva mutatott a másik kezében lévő dologra.
• Az nem számít. A lényeg az, hogy hoztam neked. Nem igaz? - húzódott mosolyra szájának mindkét sarka.
• Megmentőm.- viccelődött, majd egy sebes mozdulattal kikapta Elena kezőből. Nem telt bele egy-két perc, mire végzett az „evéssel”. Miután eldobta az üres tasakot, kezeivel kalimpálásba kezdett, mutatva, hogy folytathatják útjukat.

Ahogy haladtak felfelé a vízesés mellett, a lányt elkapta a nosztalgizás. Igaz, legutóbb mikor ezen a helyen járt, mindent a Nap fényes sugarai borítottak be. Ott és akkor ugyanazzal a személlyel gyalogolt fel a hegyre, akit nagyon szeretett. Ez most sem volt másképp. Elfogta egy különös érzés, mellyel ellentétben állt az agyába befészkelt gondolat. - Nem képmutatás ez? Pont Őt elhozni ide? - kérdezte hüledezve magától. - Lehet, hogy az, de muszáj vele megosztanom. - válaszolta meg a saját maga által feltett kérdést. A sors fintora, hogy anno pont azért jött ide, mert az a valaki bántotta meg, akinek most megmutatja a hely szépségét. Minél többet gondolkodott rajta, annál gyorsabban szedte lábait. Tisztában volt azzal, hogy a magaslat tetején mit kell tennie vagy mondania a másiknak.

• Siessünk! Mindjárt virrad. - parancsolt rá a férfira, közben nagyobbat akart lépni, mint amekkorát bírt volna, és hirtelen megcsúszott egy szikladarabon. A vámpír egyből ott termett és egy szapora mozdulattal ölébe kapta.
• Reméljük ma nagyon szerencsés leszel és nem ejtelek le.- kacsintott rá egy huncut mosoly kíséretében. - Nah, gyere te sózsák! - mondta lágyan neki, melyre a másik visszaszólásra formálta ajkait. - Ah-ah. Viszlek és nincs apelláta! - szólt közbe, majd vámpírsebességgel megindult a hegy teteje felé, ami már csak pár méterre volt tőlük.

Mikor elérték a végső célt, lazán letette a földre. Szorosan mellé állt és neki szegezte a kérdést.

• Miért hoztál ide? - nézett rá komolyan, reménnyel teli hangon.
• Ezért.- válaszolta Elena, miközben a felkelő Nap felé mutatott, mely az egész területet narancssárgára színezte. Fenséges látványt nyújtott, ahogy az erdő lombkoronáinak zöldes színe keveredett e sárgával. A lány nem győzött betelni ezzel. Ugyanolyan csodás volt, mint legutóbb. Csak most, a napszak elején gyönyörködhetett benne. - A kezdet. - gondolta.
• Nos, nem vagyok az a szemtimentális alkat, de ez tényleg szép. - fordult a másikkal szembe Damon. - Miért hoztál ide? - tette fel újból.
• Hogy kihozzam belőled a szentimentális énedet.- zavarában csak ennyit tudott válaszolni rá.
• Mondd meg az igazat, - minden egyes szó között hagyott egy hatásnyi szünetet, majd közelebb lépett a másikhoz. - végre egyszer.
• Mert muszáj volt.- nézett a férfi azúrkék szemeibe.
• Miért?

Most már nem volt visszaút és Elena nem akart hátat fordítani önmagának. Túl sokat menekült élők és holtak elől, már nem volt több energiája a saját érzései elől is.

• Nem akarok egy újabb Kathrine lenni, de - sóhajtott egy nagyot.- ember vagyok és érzek. Nem tehetek róla. Küzdöttem ellene, bűntudatom volt miatta. Igazad volt, – Damon eközben feszülten figyelte arcvonásait – nem álltam még készen. Azért hoztalak ide, hogy …. – de nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi megtette helyette.- Készen állj.- tekintete még mindig komoly volt.
• Igen, pontosan. - kínjában nem tudott hova nézni, így inkább lesütötte szemeit és a földet kémlelte.
• Most rajtad a sor, hogy kimondd. Én már egyszer megtettem.- felhajtotta fejét az állánál fogva.
• Damon, én – torkában dobogott a szíve - szerelmes vagyok – mielőtt az utolsó szót kiejtette, megfogta a másik mindkét kezét – beléd.
• Ugye nem is volt olyan nehéz? Nem haraptam le a fejed.- mosolygott bele a másik tündöklő szemeibe.
• Az előéletedet tekintve....- vissza mosolygott rá, mielőtt egy könnyed mozdulattal lábujjhegyre állt és megcsókolta. Végre.

Szenvedélytől átitatott csókban lettek egymáséi. Megszűnt körülöttük az egész világegyetem. Csak Ők léteztek és a beteljesülni látszó szerelmük. Elena titkon várta ezt, ebben a pillanatban bármire képes lett volna. Sosem élt még ennyire. Annyi szenvedés után, mindkettőjüknek járt egy kis szelet a boldogságból. Damon mivel vámpír volt, felerősödtek benne az érzelmek. Belül ezer fokon lángolt. Csókjuk nem volt heves, egyáltalán nem, mégis tűz forrónak érezték egymás ajkait. Elena nem gondolta volna, hogy Stefanon kívül, valaha, valaki ilyen intenzív vágyódást fog kiváltani belőle. Vonzódott a vámpírhoz, de ez már sokkal több volt ennél. A már beérett csók tudatosította a lányban, hogy Damon a mindene. Miért is küzdene ez ellen? Már nem volt hova rejtőznie, a Napnál is világosabb felismerés elől. Beleszeretett a volt barátja bátyjába. Miközben a férfi puhán csókolta Elena ajkait, az egy percre sem tudta elengedni a másik, szinte már fájón szorító kezeit. Alig kaptak levegőt, mégsem váltak ki a csókból. Ahogy teltek a percek egyre mohóbban falták egymás ajkait. Mindketten extázisban égtek. Az elmúlt hónapok alatt felgyülemlett érzelmek most napvilágra törtek. A lány csak egy apró szünetre engedte el a másik kezét. Az az egy másodpercnyi különlét is többnek bizonyult a kelleténél. Elena lágy mozdulattal simított végig a férfi arcán, majd beletúrt annak kócos, fekete hajába. A vámpír erős karjaiba zárta a másik kecses alakját és derekánál fogva, úgy vonta magához, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Olyanok voltak, mintha egymásba akarnának bújni, ellenben egyikőjüknek muszáj volt kibontakozni a gyönyörből, mert már alig bírták szusszal. Ez a feladat Damonra várt.

• Mióta vágytam erre...- kielégülten súgta a másik fülébe, miközben elhalmozta kipirult arcát édes puszikkal.
• 145 éve? - alig hallható hangon kérdezte tőle, majd két kezébe fogta a vámpír arcát. Áthatóan belemélyesztette tekintetét a másikéba és megszólalt.- Nélküled ne...- nem volt ideje a mondat végére érni, mert a férfi egy gyors csókot lehelt ajkaira.
• Nem lesz olyan, hogy nélkülem. Ezt jól jegyezd meg - majd hozzáérintette homlokát a lányéhoz. - De remélem, ez fordítva is igaz.- megvillantva sármos mosolyát.

Elena gyomra csak úgy liftezett, nem volt képes felfogni, hogy ez megtörtént. Tényleg megtörtént. Damon mindent kiolvasott szemeiből. Azt szerette volna, ha szíve választottja elhiszi, hogy ez igazi. Ők együtt a valóság.

• Most már hidd el...- adott egy puszit a lány orrára, miután füle mögé tűrt annak hosszú hajzuhatagjából egy tincset. Elena még mindig a varázs hatása alatt állt, így csak kábán bámult bele a másik szerelemtől izzó szemeibe.

• Látom még mindig azt hiszed, hogy Csodaországban lubickolsz. Nem csoda, milliónyi nőből ezt hozom ki.- ölelte egyre erősebben. Elena elméjében most már minden kétséget kizáróan tudatosult, hogy Damonnal megtették az első lépést.
• És az a sok nő ennyitől a karjaidba omlik? Vagy még van valami a tarsolyodban? - kimászott az ölelésből és karjait maga előtt összekulcsolta.
• Hogyne.- szét tárta karját, majd mindkét kezét mellkasának magasságába emelte, úgy hogy tenyerei a másik felé mutattak. A lány nem értette, hogy mire akar ezzel célozni, így értetlenül billegette a fejét jobbra-balra. - Azt ne mondd, hogy nem emlékszel.- vigyorgott rá Damon. - Én ugrottam be az öcsikém helyett. Hmmm? - közben szemeivel próbált jelezni Elenának, hogy a teste mellett lógó kezeit emelje fel.
• A táncunk.- ugrott be neki.
• Úgy ám. Zene nélkül nehezebb lesz, de vegyük úgy, hogy ez csak gyakorlás az esküvőnkre.
• Damon!!!- öklével vágott bele a másik bal tenyerébe.
• Nah, csak semmi érintkezés! Ismered a szabályokat.- felhúzta mindkét szemöldökét. - Szabad egy táncra?- kérdezte, még mindig ugyanúgy maga előtt tartva kezeit.
  Elena előrébb lépett, majd tenyereit pár centire helyezte a másikétól. Szép lassan kezdték el körbe járni egymást, míg a másik irányban nem folytatták. Nem értek egymáshoz, mégis közelebb voltak mint valaha. Elenának egy szemvillanás alatt deja-vu érzése támadt. Az első táncuk alkalmával is szikrázott körülöttük a levegő, de ez másmilyen volt. Úgy érezte, mintha egy romantikus mesébe csöppent volna. És Elena gyermekkora óta szerette a meséket.